26.fejezet

Sziasztok!
Köszi az előző fejezethez a komikat! Nagyon örülnék ha most is írnátok!
A következő fejezet már a bál lesz.:D Remélem várjátok!
Ez egy vicces rész lett, de bízom benne, hogy tetszeni fog.:))
Jó olvasást!
Puszi:Klaudia


Ki is a főnök?


-Bella, ülj már nyugodtan. –szidott Alice, miközben a kezei a hajamat készítették. –Soha nem végzünk, ha ennyit mocorogsz.


Bosszúsan sóhajtottam és belebámultam a tükörbe. Elmosolyodtam, mikor láttam, ahogy a kis manó gyors kezei után néhány lágyan leereszkedő, göndör fürtöt hagy. Az arcán láttam, hogy erősen próbál egyszerre több dologra is koncentrálni. Miközben a hajamból próbál valami szépet varázsolni, addig az egyik oldalról Lucy kéri ki a véleményét a sminkkel kapcsolatban, a másik oldalról Esme kérdezi tőle, hogy milyenre csinálja, Lora haját az ajtóban pedig Rose tesz helyzetjelentést a fiúk öltönyével kapcsolatban, mire Alice csak úgy vakon adja ki az utasításokat, hogy mit és hogy tegyen.

Mikor a hajam készen lett, Alice még tett bele egy, fehérköves hajpántot és elküldött Rosalie- hoz, hogy kisminkeljen.

-Tudni akarom, hogy mit csinálsz velem?- kérdeztem gyanakodva Rose-tól, mikor beléptem a szobájába.

Az egyik falra fel volt függesztve egy óriási tükör, ami előtt egy kis asztalka volt roskadásig tele pakolva. Előle pont most állt fel Rosalie, akinek úgy láttam, hogy készen van a haja, de nem lehettem benne tökéletesen biztos, mert neki mindig úgy néz ki, mintha bálba készülne.

-Alice találta ki az egészet, úgyhogy nem hiszem. –mosolygott rám halványan.

-Oké. –adtam meg magam és leültem az asztal előtti, kényelmes székbe.

Rosalie azonnal nekilátott és mindenféle kenceficével kente be az arcom. Pont olyan gyorsan mozgott a keze, mint Alice- nek, csak ő nem azért szólt rám, hogy ne mocorogjak, hanem azért, hogy ne nyissam ki a szemem, ne fintorogjak és ehhez hasonlók.

Egy halk kopogást hallottam az ajtó felől. Aztán egy pöttöm fej kukucskált be az nyitott ajtó kis résén. Az arcán egy aranyos vigyor ült és elkezdett beszélni a csilingelő hangján:

-Bejöhetek? –kérdezte Nessi, de feleslegesen, mert máris az ágyon termett, majdnem olyan hihetetlen gyorsasággal, mint a vámpírok.

-Persze. –kuncogott Rose, majd hozzám intézte a szavait. –Mióta tudja, hogy neki is megvan ez a képessége, egész nap száguldozik a házban. –ezen elmosolyodtam.

Ránéztem az apró kishúgomra, aki most az ágy alatt kuporgott és vigyorogva az ajtót lestem. Értetlen képem tükrődött Rosalie arcán, mert ő sem tudta ezt, mire vélni. Majd az ajtón belépett Emmett és gonosz mosollyal kezdte hívogatni Renesmee –t. Benézett a szekrénybe, mintha nem tudná, hogy a kis pöttöm hova bújt el.

-Sziasztok!- mondta, mikor végre észrevett minket. Végignézett a hajamon és a félig kész sminkemen. – Milyen szépek vagyunk. –vigyorgott. –Kitalálom. –úgy tett mintha egy ideig gondolkodna, aztán végre kibökte. –Alice? –röhögött rajtam.

-Eltaláltad. –mondtam gúnyosan.

Végre befejezte a röhögést leguggolt az ágy mellé. Bekukkantott alá és kihúzta onnan a már nevető Nessit. A másik pillanatban már nyílott az ajtó és Alice jelent meg mérges fejjel és a kezében az én kék ruhámmal.

-Mi folyik itt? –fortyogott Alice, miközben a ruhát felakasztotta az egyik szekrényre. –Emmett, miért ülsz a földön ebben a márkás öltönyben? –ezt költői kérdésnek szánhatta, de Emmett vagy még jobban fel akarta idegesíteni vagy túl kevés az agyi kapacitása, hogy felfogja Alice szavait.

-Nessi akart bújócskázni. –mondta ártatlan képpel és rámutatott a picurra.

-A nagy Emmett Cullennek egy pár hónapos kisgyerek parancsol. –szólt közbe ironikusan Rose, de a végére mind a ketten elnevettük magunkat.

Nessi hirtelen beleugrott Rosalie ölébe és gonoszan belevigyorgott Emmett arcába.

-Nézd már! –morgott magában, miközben felállt és leporolta magát. –Most persze elmenekül.- motyogott.

-Gyorsan tanul.-vigyorgott Rose.

-Rendben, Alice parancsnok. –mondta gúnyosan Emmett. – Hol álljak vigyázba, hol egy pici porszem se kerüljön az én márkás öltönyömre? –kérdezte. Nem bírtam egy kis kuncogás nélkül, de ahogy hallottam a mellettem ülő Rose sem.

-A nappaliba mehetsz és mond meg a többieknek is, hogy én mindent látok. –mondta vigyorogva és Rose-hoz fordult. –Gyorsan készítsd el a sminkjét és szólj, ha felöltözött, mert akkor megtanítottam tíz centis sarkakkal járni. – vigyorgott rám ördögien.

***

A szememet végig a lábamon tartva koncentráltam, hogy ne veszítsem el megint az egyensúlyomat. Most sokkal magasabbnak éreztem magam és bizonytalanabbnak.

-Ne gondolj arra, hogy tűsarkú van rajtad. –biztatott Alice miközben fogta az egyik kezem. –Ne nézz le! –emelte fel a fejem. – Előre. –mondta és elkezdett velem sétálni. Mire úgy éreztem, hogy már egészen belejöttem, a lábam félrecsuklott én meg majdnem a padlón végeztem. Alice Elkapott és visszaállított. – Gyerünk, Bella! Legyünk túl rajta, gyorsan. –türelmetlenkedett. –Még a táskámat ki sem választottam és tíz perc múlva indulunk. –panaszkodott.

-Van egy ötletem. –mondtam, mikor rá néztem. A szeme felcsillant és kezdett örülni. –Hadd mennyek lapos talpúba. Abban tudok járni. –Az előbbi vidámság apró jele sem volt észlelhető az arcán.

-Felejstd el, Bella! –vágta rá. Egy próbálkozást azért megért. –gondoltam.

-Hagyd, majd én. –jelent meg az ajtóban Edward és már ott is termett mellettem, hogy hűvös kezével megfogja a derekam.

Ránéztem és nem tudtam elhinni, hogy pont engem szeret, pedig a szeme tele volt szerelemmel és gyengédséggel. A fekete zakó tökéletesen illett sápadt bőréhez és az inggel együtt lélegzetelállító hatással volt rám. És nem hiszem, hogy csak rám. Az egész suli őt fogja bámulni, vagyis a lány része. Egyszerre örültem és féltem. Örültem, mert boldog voltam, hogy ő engem szeret és bíztam benne, hogy ezt senki nem veheti el tőlem. és féltem, mert megint belegondoltam, hogy mennyi lány adná oda mindenét, ha Edward őt szeretné. Mennyi lány, akik sokkal szebbek, mint én.

-Oké. –mondta Alice és már el is tűnt.

Magam elé meredtem és újra átgondoltam ezt a lehetetlen egyenletet. Rájöttem, hogy bármikor elveszíthetem, de mégis eszeveszettül akarok bízni abban, hogy örökké az enyém lesz.

-Bella! –furakodott be Edward bársonyos hangja a gondolataim közé.

-Igen? –kérdeztem halkan.

-Mi a baj?- nézett rám aggódóan. Már csak azt kéne ki találnom, hogy honnan jött rá, hogy van valami gond. De tagadnom kell. Ezt a témát már átbeszéltük és mindjárt a bálba megyünk, nem ilyenkor kell ezt megvitatni.

-Semmi. –ráztam a fejem.

Sóhajtott egyet és megfogta az állam. Óvatosan felemelte a fejem, hogy belenézhessen a szemembe.

-Szeretnék adni valamit. –mondta a szemembe nézve. Kíváncsian néztem rá, mire ő gyengéden megfogta az egyik karomat és megpördített, ezzel hátat fordítottam neki.

A karja átnyúlt a nyakamon és megéreztem valami hideget a mellkasomon. Arrébb tolta a hajamat és babrált vele egy keveset a nyakamnál. Odanyúltam, ahol a súlyt éreztem lenéztem a nyakláncomra. Egy ezüstszínű szív volt, villogó kövekkel kirakva. Nagyon szép volt.

-Ez gyönyörű.- suttogtam megbűvölve majd visszafordultam Edwardhoz.

-De nálad nem. –mondta egyre közelebb hajolt hozzám.

A lélegzetem kezdett gyorsulni és a szívem akaratlanul is meglódult. Éreztem édes leheletét és behunytam a szemem. Nem kellett sokáig várnom. Ajkai hamar elérték az enyémeket és óvatosan kényeztették egymást. Keze a derekamra siklott az enyém meg a nyaka köré. Elfelejtettem, mindent, amitől féltem és már csak a boldog dolgok maradtak meg. Váratlanul szakadtunk el és a derekamon már csak egy kezet éreztem.

-Alice leparancsolt a nappaliba. –kuncogott, mire én elmosolyodtam. A kis energiabomba. Ennyi időbe tellett kiválasztani egy táskát? –nevettem magamban. –Indulás a bálba. – sóhajtott és megfogta az egyik kezem, úgy támogatott le a lépcsőig.

Valahogy így néz ki aza a nyaklánc.:)