37.fejezet

Búcsú, amiről csa én tudhatok

- Bent van? – kérdeztem Edwardtól, mikor leparkolt Charlie háza elé.


- Igen. – bólintott, majd rám nézett. – Vacsorát főz. – mondta, majd szomorkásan sóhajtott egyet. -Bemenjek veled? – kérdezte lágy hangján. Szinte már simogatott, pedig hozzám sem ért.

- Most nem kell. – mondtam és egy mosolyt erőltettem magamra. – Az csak még jobban összezavarná. – mondtam és elfordítottam az arcom, hogy ne lássa, hogy milyenfájdalmas maszkba torzul el. Miután rendeztem a vonásaim újra felé fordultam és rámosolyogtam. Ő biztatóan viszonozta és megcsókolta a homlokom.

- Odaégette a húst. – mondta Edward belekuncogva a hajamba.

- Nem meglepő. – nevettem fel. Charlie borzalmas szakács. – Majd én segítek rajta. – mondtam mosolyogva.

- Mikor jöjjek érted? – kérdezte megsimogatva a hajam.

- Alice úgyis látja majd nem? – kérdeztem játékosan.

- Azért majd hívj fel. – mondta és kivette a kesztyűtartóból az otthon felejtett telefonomat.

- Tudod. – mondtam lassan, a szemébe nézve. – Apunak is van telefonja. – mondtam vigyorogva. – De azért köszönöm. – mondta és egy gyors puszit nyomtam a szájára. Legalábbis ezt akartam, de miután eltávolodtam ő utánam kapott és sokkal hosszabbra nyújtotta a csókunkat.

- Már be kéne menned. – mondta kuncogva, mikor belecsimpaszkodtam a nyakába és nem igazán akartam elengedni.

- Ja… - tértem magamhoz és azzal szerencsétlenkedtem, hogy a telefonom beletuszkoljam a picike kis farmerzsebembe, illetve Alice féle farmerzsebembe. – Rendben. – mondtam miután betuszkoltam a zsebembe és a kilincshez nyúltam idegesen.

- Nyugalom, Bella! – mondta a fülem mellől hirtelen Edward és kinyitotta remegő kezem helyett az ajtót. – Ha valami baj van, hívj, jó? Azonnal itt leszek.

- Semmi gond. – próbáltam határozottan mondani, de nem nagyon sikerülhetett, mert Edward homlokán megjelentek az aggodalom ráncai. Rámosolyogtam és kiszálltam a kocsiból.

- Az ne zavarjon, meg amit Alice mondott, Bella! – mondta felém hajolva. Szeme egészen besötétedett. – Attól még, hogy Alice látta nem biztos, hogy ez történik.

- Én nem akarok kockáztatni Edward! – türelmetlenkedtem. Nem értettem mire akar kilyukadni.

- Nem így értettem. – mosolygott. – De, hogy most elmondta neked Alice a látomását biztos nem fogsz elmenni hozzá egyedül, ezért nem történhet meg. – mondta egyszerűen. Az ajkamat harapdáltam. És mi van, ha olyan idióta leszek, hogy mégis elmegyek. Jaj, ezek a víziók annyira összezavarnak! Annyira biztos vagyok benne, hogy igazat mutat, ezért is kell őt most látnom utoljára. Szörnyű lesz, bármikorra is halogatom. – És ne felejtsd el, hogy csak te tudod, hogy most látod utoljára. – nézett rám szomorkásan, de határozottan. Próbáltam én is ebből némi önbizalmat meríteni. – Charlie azt hiszi, hogy csak meglátogatod. – magyarázott. – Ha te is elhiszed könnyebb lesz. – tanácsolta és bíztatóan megszorította az egyik kezem, de olyan óvatosan és gyengéden, hogy semmi fájdalom nem ért, de jól esett, hogy bíz bennem.

- Köszi. – mosolyogtam rá és becsuktam a kocsi ajtaját.

Nem tudom, hogy miért párolgott el minden eddigi bátorságom, azzal, hogy Edward leparkolt Charlie háza előtt. Talán csak most múlt el Jasper nyugtatása vagy Alice határozottsága most kezdett elfelejtődni. Nem tudom, de azt igen, hogy ez a helyes. Így kell lennie, mert az nem lehet, ami Alice szörnyű látomásában történt. Csak ez járt a fejemben és abban reménykedtem, hogy így talán könnyebb lesz. Nincs más lehetőség csak ez. Most látom utoljára.

Edward megvárta, míg odaérek az ajtóhoz, majd miután biztatóan rámosolyogtam és integettem, lassan elhajtott. Visszafordultam és egy mély levegőt vettem. Nyugalom! – gondoltam vissza Edward szavaira. – Még hogy, nyugalom! – mérgelődtem magamban. Hogy nyugodjak meg, mikor most látom utoljára. Felelevenítem benne az emlékemet aztán meg eltűnök. Mégis, hogy nyugodjak meg?

Még az a csöppnyi kiegyensúlyozottság is, ami addig volt, meg míg Edward itt volt, most elillant. Teljesen bizonytalan és zavarodott voltam, ahogy itt álltam az ajtó előtt, remegő lábakkal, kezekkel és egy csomóval a torkomban. Legszívesebben toporzékoltam volna mérgemben, mert ilyen szerencsétlen vagyok, hogy nem tudok szembenézni a saját apámmal.

Felnéztem az égre. A napot már nem lehetett látni az öreg kopottas házfalaktól, de a sugarait még igen. Ahogy a szürke felhőkbe ütköztek lilára, rózsaszínre és narancssárgára feltették az ég alját. Míg ahogy feljebb néztem egyre sötétedett és megláttam a koromfekete viharfelhőt, pont Forks fölött. Már meg sem lepődök egy újabb esőjelző láttán. Itt állandóan az van. Csoda, ha néha kisüt a nap. De most nem ez fontos.

Mit is mondott még Edward? – az agyam erősen törtem bár semmi értelmes mondat nem jutott eszembe. Én most látom utoljára, de ő azt hiszi, hogy még találkozunk. Igen, ezt mondta. Na de, hogy higgyem azt, hogy én is, hogy még találkozunk? Azt mégis hogyan? Nem tudom csak úgy elfelejteni, hiszen most is ezért vagyok még mindig itt és nem bent. Mert félek, hogy utoljára látom. Pedig nem kéne, hisz tudtam, hogy ez az ára az öröklétnek, hogy örökké a családommal lehessek. És, hogy ne kelljen meghalnom vagy őket bajba sodornom.

Ebből erőt merítve kopogtam be az ajtón. A kezem remegett, mint a kocsonya, és míg hallgattam a mély dörmögő „Máris nyitom” szavat, a pulcsim cipzárjával játszottam. Aztán a lépések egyre közeledtem. Hallottam, ahogy Charlie morog magában valamit az ajtóban és a kulcsot keresi majd a kulcs forgását a zárban és a vén kopott nyekergő ajtót, ami végül kinyílt.

- Bella! – mondta apu és közben próbálta leplezni a meglepettségét. Az arcán megjelent egy őszinte mosoly és ennek következtében a szem körüli szarkalábak is. Még mindig az egyenruhájában volt, de a kezében egy megviselt konyharuha éktelenkedett.

- Szia, apu! – öleltem át. –Ugye nem zavarok? – motyogtam ölelés közben.

- Dehogy zavarsz, Bella! – mondta boldogan. – Gyere be. – mondta és arrébb állt, hogy be tudjak menni. Amint beléptem megéreztem a szörnyű odaégetett étel szagát.

- Apu te sütsz valamit? – kérdeztem fintorogva.

-Öhmm… - tétovázott. – Sült húst próbálok csinálni, de valami odaéghetett. – mondta kelletlenül.

- Rendben. – nevettem fel. – Azt majd én rendbe hozom. – ajánlottam fel ellentmondást nem tűrően. –Te pedig addig öltözz át, rendőrparancsnok.

- Kösz, Bella. –mondta hálásan és indult is az emeletre.

Én pedig addig megnéztem a kaját. A hús még menthető volt, csak meg kellett fordítani, de a krumplinak annyi. Kiszedegettem a tepsiből a megégett részeket és a többit alaposabban befűszereztem majd feltettem főni a rizst.

- Nahát! – csodálkozott apu. Végre valami normális ruha van rajta. Ki nem állhatom a rendőregyenruháit. – Miért szórtad ki a krumplit?

- Mert teljesen odaégett. – vigyorogtam. A főzési tudományán mindig jót mulatok.

- Jól van, jól van! – motyogta magában és leült a konyhaasztalhoz. – Inkább mond, hogyhogy eljöttél, ilyen későn? – kérdezte mosolyogva. – Na, nem mintha nem örülnék. Szóval érted? – tűnt el a mosoly az arcáról.

- Nincs olyan késő, apu. Még csak fél nyolc.– mondtam a padlót nézve. Majd hirtelen eszembe jutott elmosogatni. Nem akartam ránézni miközben hazudok neki. – És csak gondoltam meglátogatlak. – mondtam, de a hangom megremegett. Eddig olyan jól csináltam, amit Edward tanácsolt. Elhittem azt, amit ő hisz. Nem szabad most megtörnöm. – Egyébként hogy vagy? Nem vagy kicsit egyedül ebbe a nagy házban? – kérdeztem terelve a témát.

- Jól vagyok, kicsim. Bár tényleg nagyon hiányoztál. – mondta. És még mennyire fogok! – mondtam magamban, de azért belül reménykedtem, hogy egyszer majd elfelejt.

- Akkor van egy rossz hírem. – mondtam megtörölgetve a kezem és végre szembefordultam vele. Ezt a hírt mégsem közölhetem hátat fordítva.

- Mi az, Bella? – ijedt meg. – Van valami baj?

- Semmi komoly, csak… - haboztam. – elköltözünk.

- Megint? Na de hova és miért? – sóhajtott szomorúan, mintha meg se lenne lepve.

-Igen, anyu nem akar megint Forksban élni. – magyaráztam, mire elkezdett bólogatni és fintorogni. Persze! Gondolta, hogy anyu nem akar megint ide visszaköltözni, hiszen gyűlöli ezt a várost. - Utál itt élni és csak hirtelen döntött úgy, hogy ideköltözünk. Nem nagyon kérdezősködtünk máshol, de el akartunk menni onnan. – magyarázatom elég gyéren sikerült.

- Aha, értem. Szóval búcsúzkodni jöttél. – mondta szomorkásan. A szememet csípték a könnyek. Úgy gondoltam jobb lenne, ha visszafordulnék és mondjuk, innék valamit.– Na és, kész van már az a hús? – csapta össze a tenyerét, de a sütő, közelébe nem mert jönni.

***

- Ugye hamar meglátogatsz majd? – kérdezte az ajtóban állva Charlie és a háza előtt éppen leparkoló kocsira esett a tekintete. Én is hátranéztem.

- Ez Edward. – magyaráztam.

- Nos? – kérdezte újból választ várva az előző kérdésére. Pedig azt hittem, hogy már túlléphetünk rajta.

- Majd meglátjuk, apu. Igyekszek. – mondtam, de ennél a pár szónál kétszer is megcsuklott a hangom. Hihetetlen boldog lettem, mikor Edward megjelent mögöttem, így legalább jobban tudom tartani a könnyeim. Szörnyű hazudozó lettem, de újra eszembe jutott ennek a miért-je és visszanyertem eddigi határozottságom.

- Jó estét, Mr. Swan. – köszönt Edward udvariasan és kezet fogott apuval, majd átkarolta a derekam.

- Szervusz, Edward. – motyogta Charlie a bajsza alatt és követte Edward kezét, ami szorosan fonódott a derekamra.

- Ti is velük költöztök? – kérdezte Charlie félvállról, de tudtam, hogy nagyon is érdekli.

- Igen. – válaszolta Edward magabiztosan. – Ryan nagyon jó barátságban van Carlisle- vel és így Renée is orvosi felügyelet alatt lesz, ha valami gond adódna.

- Miért valami baj van? – kérdezte gyanakvóan apu.

- Nem, semmi. – mondta Edward. – De nem árt az elővigyázatosság.

- Értem. – mormolta apu megint csakúgy magának.

- Kezd hideg lenni, apu. – mondtam és közelebb léptem hozzá, majd átöleltem. – Szeretlek, apu. – mondtam és jó erősen megszorítottam. Néhány csepp könnyem kicsordult, de szerencsére senki nem vette észre a félhomályban. Talán Edward sem.

- Én is téged, Bella! – mondta, mikor elváltunk. – Aztán majd sokszor telefonálj!

- Rendben, apu. – nyöszörögtem és még rávetettem egy utolsó pillantást, aztán megfordultam.

- Viszlát, Mr. Swan. – köszönt Edward is és átkarolt.

- Sziasztok! – mondta apu az ajtóból.

Edward kinyitotta nekem az ajtót és besegített. Majd megállt az ajtóban és halkan megkérdezte:

- Jól vagy? – hangja aggódó és lágy volt.

- Igen. – bólogattam hevesen, de közben kibuggyant még néhány könnycsepp. Nem, ezt nem hiszem el! Miért nem tudok uralkodni magamon? Ezzel csak neki okozok fájdalmat. Közelhajolt és letörölte az arcom, majd becsukta az ajtót.

Míg Edward beszállt én egy utolsót intettem apunak, aztán elindultunk és összeszorítottam a szám, mert nem akartam, hogy kitörjön a zokogás. Most nem, Edward mellett nem. Így is elég volt, hogy meglátta a könnyeim. Megőrülnék, ha megint kezdené a szokásos beszédet. Jobb lenne, ha maradnál ember… satöbbi. Nem viselném el. És ő gyötrődne miattam.

Egyikőnk sem szólalt meg az út alatt, csak néztük a szélvédőt, amit ezúttal óriási vízcseppek áztattak. Hát még az időjárás sincs velem. Edward néha rám nézett, és megfogta a kezem, majd visszafordult a kormányhoz. Valahogy érezte, hogy nem vagyok most beszélőképes állapotban. Gyorsan odaértünk a Cullen házhoz, hiszen Edward olyan gyorsan vezetett most is, mint általában.

- Nem szeretnék most találkozni senkivel. – sóhajtottam és fojtott hangon folytattam. – Nem akarom, hogy aggódva vagy sajnálkozva nézzenek rám. De persze tudom, hogy úgyis ott lesznek. – nevettem fel keserűen.

- Nem feltétlenül. – mondta a szélvédőt bámulva. Rá kaptam a fejem. Ezt most, hogy érti? Valahogy be kell jutnom. – Húzd fel a csuklyád! – mondta és kiszállt, majd abban a pillanatban megjelent az én ajtóm mellett is. Villámgyorsan felhúztam a fejemre a csuklyát. Kinyitotta az ajtót és figyelmeztetően nézett rám. – Most ne ijedj meg! – szólt majd karjaiba kapott. – Csukd be a szemed! – gyorsan engedelmeskedtem és a fejemet belebújtattam a vállába. Majd csak annyit éreztem, hogy felfelé repülünk és földet érünk valahol, majd Edward lefektet valahova.

Kinyitottam a szemem és körbenéztem. Ez az ő szobája. Gondosan rám terített ötféle takarót, majd leoltotta a villanyt. Azt hittem elment, de egyszer csak megsimogatta az arcom.

- Akarod, hogy én itt maradjak vagy menjek le? – kérdezte valahol előttem, de a vaksötétben semmit nem láttam.

- Te maradj! – nyújtózkodtam érte és megtaláltam az arcát. A homloka ráncos volt, de ahol hozzáértem kisimult. Beljebb húzódtam, hogy Edward ideférjen mellém.

- Aludj most, Bella! – suttogta közel az arcomhoz. Bódító illata rögtön elért hozzám. – Alice már elrendezte, hogy az egész házban csak dobozok vannak. Holnap reggel indulunk.

- És… - ásítottam. – Hova megyünk?

- Most először ellátogatunk Denaliba és majd utána Alice eldönti. – mondta úgy mintha az egész nem is érdekelné. – Szeretlek. – mondta váratlanul és megint megcsókolt, de úgy, hogy szerencse, hogy nem állok, mert most tuti, hogy a lábaim feladták volna a szolgálatot.

- Én is téged. – ziháltam, majd hozzábújtam és úgy nyomott el az álom. Most nem volt kedvem zokogni, mint az előbb. Nem volt kedvem azon gondolkodni, hogy most mi lesz és mikor lesz már végre nyugalom. A jövőre nem volt kedvem gondolni, se az apuval való búcsúzkodásomra. Most semmire nem volt kedvem gondolni. Csak Edwarddal akartam lenni és nem érdekelt, hogy ki akar bántani vagy ki nem. Most csakis Edward volt és én.

 
 
 
Kérek szépen komikat!!^^