32.fejezet

Sziasztok!
Újra itt vagyok és egy teljesen Alice szemszögű fejezettel! Remélem tetszik és megdobtok néhány véleménnyel!:))
Sietek a következővel!
Puszi:Klaudia

Alku



/Alice szemszög/


A két kezemet a halántékomra szorítottam és így próbáltam koncentrálni, miközben a folyosón át siettem ki a szálloda egy hátsó teraszára. Közben víziókat próbáltam elfogni. Egy-egy villanást, hogy mi lesz ezután és próbáltam nem gondolni Edwardra, mert akkor, mindig ugyanaz a képsor ugrik be. Hogy mind a hárman ott állunk a Volturi között fekete köpenyekben.

Ahogy hangtalanul szedtem a lábam a folyosón- nehogy felverjem a többi tudatlanul alvó embert- elgondolkodtam, hogy mit gondolhatott Bella, miért rohantam ki ilyen gyorsan? Egy szó nélkül? Vajon mit olvashatott le az arcomról? Elkeseredettséget és reményvesztettséget, amit valóban éreztem vagy az állarcot, amit próbáltam magamra ölteni annak érdekében, hogy ő érezzen másképp.

Kiértem szálloda előterébe, ahol az éjszakás recepciós kedvesen mosolygott rám, felnézve egy rakás iratból és magas vékony hangon köszöntött. Én csak biccentettem neki egyet és a hátsó ajtó felé vettem az irányt. Kiléptem a nagy csapóajtón, a friss levegőre. A telefonom egyből rezegni kezdett. Tudtam, hogy felhív, miután beszélt Bellával.

-Edward. – vettem fel azonnal, meg sem nézve a képernyőt.

-Alice, láttad? – kérdezte a hangja elgyötört és ugyanolyan lemondó volt, amilyen én próbáltam nem lenni.

-Igen, de nekem még van egy tervem. – mondtam neki lihegve, mert közben újabb képek ugrottak be. Teljesen értelmetlenek. Egy kép a Volturiról, Belláról vagy éppen rólam, de semmi fontos összefüggés. Csak képek. Aro vagy hezitál, vagy csak össze akar téveszteni.

-Alice, itt már te sem tudsz mit tenni. Nagyon határozottnak tűntek és örülnek, amiért ezt tehetik. Nem fogják meggondolni magukat. – idegeskedett szokásához híven, de most csak ráhagytam. Ugyan miért kéne nekem kikérni az ő véleményét vagy engedélyét?!

-Gondolom beszéltél már Bellával… - találgattam.

-Igen és arra szeretnélek megkérni, hogy most legyél mellette, mert nagyon maga alatt van. –kérte. – Már Esme nézett repülőt visszafelé és beszélt Renée- vel. Hajnalban indul fél 5-kor. – reflexből ránéztem a karórámra. Még volt háromnegyed óránk. Gyorsan kell intézkednem.- Pár órán belül ideértek és akkor megbeszéljük. –sóhajtott szomorúan. – Jasper azt üzeni, hogy ne próbálj meg valami hülyeséget csinálni. – adta át szerelmem üzenetét.

-Köszönöm a figyelmeztetést. – próbáltam gúnyosan mondani neki és egy kicsit hangosabban, de a hangom teljesen érzelemmentes volt, majdnem olyan, mint a bátyámé és ez megrémisztett. – most megyek és segítek nekik csomagolni. – hazudtam egyszerűen. – Szia!

-Szia, Alice. – itt már csak suttogásra jutott az erejéből.

Amint letettem rögtön egy újabb számot tárcsáztam. A Volturi kastély telefonszámát. Ha nem lenne egy turista látnivaló, akkor nem lehetne még ezen sem elérni őket és személyesen kéne odamennem, hogy beszélhessek Aroval, de az még rosszabb lenne. Ott a sok testőr és katona mellett, akiket csak egy hirtelen meggondolásból küldenének rám és az egész családomra, csak azért, mert alkudozni próbáltam.

- Jó napot kívánok! Én Gianna Vol… – szólt bele a telefonba Gianna kedvesen és már mondta volna a jól betanult monoton szöveget, amikor ilyenkor szokás, de én siettem.

-Aro Volturit keresem. – tértem egyből a lényegre.

-Most épp… nem alkalmas. – mondta akadozva.

-Fontos és sürgős. – mondtam és próbáltam nem türelmetlennek tűnni. – Megmondanád neki?! – ezt egyértelműen nem kérdésnek szántam, vagy ha annak is vette világos volt neki is, hogy a válasz erre csakis helyeslő lehet. Talán észrevehette, hogy nem egyszerű turista vagyok.

-Azonnal jövök. – a hangja egyszer megcsuklott, de próbált határozott maradni.

A telefon ekkor elhallgatott, de tudtam, hogy még nem szakította meg a vonalat. Néhány percem van, amíg visszaérnek. A mobilt letettem a kinti kis faasztalra és újra beléptem a házba. Most határozottan a recepciós pulthoz léptem, mire a nő újra rám nézett és udvariasan elmosolyodott.

-Miben segíthetek?- ajánlkozott.

-Ki szeretnék jelentkezni, ha lehet még most. – akár lehet, akár nem. – tettem hozzá, persze csak magamban.

-Szobaszám? – kérdezte magas hangján.

- 21.-vágtam rá gyorsan és vártam a következő kérdést.

-Mikor készülnek kiköltözni?

-Tizenöt perc múlva. –kissé meglepődött túlzott határozottságomon, de tovább rendezte a papírokat és valamit még gépelt, mire a végösszeg megjelent a monitoron.

Elővettem a táskámból valamennyit- jóval többet, mint amit kiírt a gép -és a pultra tettem. Nem volt időm számolni.

-A maradék a magáé. – mondtam gyorsan.

-Rendben, köszönöm.- mondta és elkezdte számolni a pénzt. – Már csak a kulcs kéne.

- Pár perc múlva lehozzák a lakótársaim. – tájékoztattam.

-Rendben… - motyogta, de közben nagyon összpontosított a számolásra.

Én közben újból a terasz felé vettem az irányt, de a telefonban még mindig nem hallottam senki hangját. Ácsorogtam még pár másodpercig a kisasztal mellett aztán valaki beleszólt, azonnal a fülemhez kaptam.

-Haló! Itt Aro Volturi! – szólt bele nyájas hangon. – Kivel beszélek?

-Alice Cullen. – mondtam és az eddigi határozottságom elpárolgott, már csak a hangomban élt.

-Óóó. Alice… - döbbent meg egy pillanatra, majd visszatért hízelgő szerepéhez. – Mond, miben segíthetek? – a hangja olyan volt, mintha bármiben a segítségemre lenne.

-Jól tudod. – mondtam, de a hangom megint nem illett a hangulatomhoz. Inkább voltam csalódott, mint dühös, amit igazából éreztem iránta. – És megalkudni szeretnék veled valamiben.

-És mi lenne az kedves, Alice? – adta a hülyét úgy, ahogy gondoltam.

-Az ítéletünkről szeretnék beszélni és örülnék, ha sikerülne megegyezni. – mondtam talán túl szertartásosan.

-Hallgatlak! – mondta türelmesen. Igazából csak két fajta reakcióra vártam. Az egyik, hogy beleröhög a telefonba és leteszi a másik pedig ez. Készségesen végighallgat, mert még ő sem biztos a már meghozott döntésében.

-Bellát át fogjuk változtatni és így egyetlen törvény sem lesz megszegve, csak pár napot kell adnod és ellátogatunk Volterrába, hogy a saját szemeddel is láthasd, hogy ő vámpír és nem kell megtámadnod minket sem elszakítani minket egymástól. – bizonygattam. – Amint visszaérünk Forksba megtesszük és soha többé nem fogunk elkövetni ilyesmit. A szavamat adom. – ígértem kétségbeesetten. Próbáltam nem elveszíteni a hidegvéremet, de nem sikerült.

-Értem drága, Alice, de, hogy bízhatnék a szavadban, mikor egyszer már átvertetek.– gondolkozott el színpadiasan.

-Csak ér neked valamennyit Carlisle. – kezdtem újra érvelni. – Számít a barátod boldogsága? Akkor ne vedd el a szeretteit és ígérem, hogy ilyen soha többé nem fog történni.

-Ebben nem csak én döntök. – mondta és feszülten sóhajtott egyet.

-Akkor tárgyaljátok meg és tíz perc múlva hívj fel! – mondtam. Akkor még nem leszek a repülőn.

-Rendben, de nem ígérek semmit és tudod jól, hogy én sem szeretnék fájdalmat okozni sem Carlisle-nak sem a családodnak. – duma…

-Köszönöm. – mondtam kicsit oldottabban.- Várom a hívásod!

-Viszonthallásra kedves, Alice! – mondta behízelgő hangon, majd letettem.