33.fejezet

Remény


Fények gyúltak fel, múltak el, majd megint világítottak. Bele a szemembe, vakítóan. A kezemet a homlokomra tapasztottam, mint egy napellenzőt, és úgy próbáltam messzebbre nézni. Még így is hunyorítanom kellett, de legalább rájöttem, hogy ez a vakító fény, a napból jött és egy réten vagyok. A rét egyenetlen és kicsi volt, de a fák sűrűn zöldelltek körbe és a kicsit már elsárgult fűszálakon reggeli harmat cseppek jelentek meg. Fogalmam sem volt, hogy honnan tudom, de valami azt súgta, hogy ez Forksban van.


Körbenéztem és hirtelen ijedtséget éreztem. A fák között, az erdőben mindenhol árnyék volt és sötét, olyan, mintha pár méterre tőlem már éjszaka lenne. Hátrafordultam, hogy hátha arra világosabb és biztonságosabb, de nem. Az erdő a hátam mögött is sötét volt és ijesztő. Úgy éreztem, mintha be lennék kerítve. Megfojtva ezekkel az érzésekkel magányosan, úgy, hogy senki nem jöhet ide és én sem mehetek innen.

Egyre gyorsabban kezdtem venni a levegőt és még egyszer körbekémleltem a rétet és váratlanul megpillantottam néhány sötét alakot a fák között.

-Bella, ugye?-kérdezte az egyik. Nem láttam az arcát, de a hangjában hallottam, hogy a szándéka jó nem lehet.

-Ki az?- kérdeztem idegesen.

Az egyik idegen felmordult és elkezdtek felém jönni. Még ki sem értek a napfényre, de éreztem, hogy valami hideg és kemény a csuklómat szorongatja és rázogat. Lenéztem a kezemre, semmi.

-Bella, ébredj! – Alice hangja végre kirántott ebből a rémálomból, de így is csak visszakerültem a valóságba. Nem sokkal jobb, sőt! – Fogd ezt a táskát! – utasított.

Kezembe nyomott egy fekete-fehér retikült. Én még alig nyitottam ki a szemem, de a hangján hallottam, hogy nem tanácsos vitatkoznom vele vagy esetleg visszaaludnom.

-Renée, vidd le Nessie-t a taxiba!- mondta Alice egy kicsit messzebb tőlem. –Mindjárt mi is ott leszünk! – mire befejezte addigra valószínűleg ők már nem voltak a szobába. –Igyekezz, Bella! Mire kijövök a fürdőből térj magadhoz! Sietnünk kell a gépre. - mondta majd elsuhant.

Mivel gondoltam, hogy körülbelül pár másodperc és itt lesz olyan gyorsan keltem fel a kanapéról, hogy egy kicsit meg is szédültem. Oldalra fordítattam a fejem, mert fájt egy kicsit a helytelen tartástól és egy fájdalmasat roppant a nyakam.

-Gyere!- motyogta halkan Alice, mikor előtűnt az ajtó mögött és belém karolt.

Türelmesen lebotorkált velem a lépcsőn, amihez tényleg sok türelem kellett, mert ilyen félkómásan vagy tízszer megbotlottam. Mikor leértünk a szálloda előterébe, mindketten udvariasan köszöntünk a recepciósnak, mire ő mosolyogva, de némi értetlenkedéssel köszönt, majd hosszasan nézett utánunk.

A kinti levegő cseppet sem különbözött a bentitől, pedig éjszaka volt. Nem volt hideg és fagyos a levegő, mint Forksban, inkább meleg és párás. Pedig már kezdtem megszokni. Alice beültetett hátra a taxiba és ő a sofőr mellé ült. Neki már nem kellett elmagyarázni, hova menjünk, anyu már biztos megmondta.

Egész úton csend volt. Nessie szipogott vagy ásított néha, de azon kívül, csak a motor halk dorombolását lehetett hallani. Renesmee rám nézett, a szeme piros volt és a szeme alatt fekete karikák éktelenkedtek. Megsimogattam az arcát, mire csak halványan rám mosolygott.

A reptéren még kellett várnunk negyedórát. Alice túlságosan sietett és mintha most elszámította volna magát, de végülis így is odaérünk. Anyu vett nekem és a húgomnak egy-egy szendvicset, míg elment valamit elintézni telefonon, de nem értettem belőle semmi értelmeset.

/Alice szemszög/



Elindultam a reptéri mosdó felé, miután végre kiértünk. Az a taxisofőr a csiga tempójával haladt el idáig, csoda, hogy egyáltalán ideért. Senki nem volt a mosdóban, mint ahogy azt sejtettem is. A várakozóban is csak pár ember várta repülőgépet, ilyen korán még alig vannak.

Amint beértem az ajtón, rögtön elkezdett csörögni a telefonom, pont, mint a látomásomban. Már csak a döntés nincs meg. A telefon csörgött a kezemben és most sokkal lassabb és bizonytalanabb mozdulatokkal nyúltam a zsebembe érte. Mi lesz, ha a mostani reményem is semmibe foszlik? Ha kiderül, hogy semmiben nem kellett volna hinni, főleg nem Aro szavainak? Vajon, hogyan kezelném ezt a bonyolult helyzetet? Teljesen kikelve magamból törnék, zúznék, ahol csak tudok? Vagy csak összeomlanék, még ennél is jobban. Vajon volt értelme ezt csinálnom? Fel kell, hogy vegyem a telefont?

Végül úgy döntöttem, hogy igen, ezért gyorsan beleszóltam.

-Haló?- nem jött össze olyan határozott hangot kiadnom, mint amelyet én akartam.

-Szervusz, kedves Alice!- szólt bele Aro, érzelemmentes hangon. Az előbbi beszélgetésben legalább színlelte a kedvességet.

-Hogy döntöttetek?- kérdeztem, miután nem szólt bele néhány másodperc után sem. A hangom próbált határozott lenni, de érzékelhető volt benne a remegés.

-Egy hetet kaptok. – mondta szertartásosan. -Egy hét múlva meglátogatunk titeket és remélem, Bellát már halhatatlanként fogjuk látni, mert több esélyt nem adunk!

-Köszönjük! – megkönnyebbültem, fellélegeztem, a félelmemet, mintha elfújták volna és végtelen boldogságot éreztem! Nincs vége egyikőnk életének sem.

-Most mennem kell. Viszonthallásra, Alice!- köszönt el udvariasan.

-Viszonthallásra!- suttogtam izgatottan és természetesen már máson járt az eszem. Mennyire fognak ennek örülni Bella és a többiek!