35.fejezet

Szeretni fog?


A Cullen ház előtt ölelések és üdvözlések sorozata támadott le. Esme ölelt meg először, majd Emmett. Rosalie egy nagy mosollyal üdvözölt bennünket.


-Örülök, hogy senkinek nem esett baja! – mosolya örökéletűnek látszott és ettől gyönyörű arca csak még jobban felvirult. Ám mikor rámnézett a mosoly halványabb lett és a szemében sajnálatot láttam. Ezt nem tudtam hova tenni. Már miért kéne engem most sajnálni?

Jasper, miután megszorongatta Alice-t felém jött és engem is megölelt és abban a pillanatban még nagyobb nyugalom járt át.

-Nyugodt vagyok. – mormoltam ölelés közben a fülébe.

-Zavart és fáradt vagy, Bella! –nevetett és elengedett. Jó tudni! Én is vele kuncogtam.

Ryan, miután megölelgette anyut és Renesmee-t odajött hozzám és egy atyai ölelésben részesített. Szeretem őt is és közel áll a szívemhez, de az igazi apukám, mindig is az marad. Még ha többé nem is találkozhatok vele.

- Bella, ugye jól vagy? – kérdezte Lora, miközben a Cullen ház néhány szintű lépcsőjéről futott le hozzám az udvarra.

- Én?- értetlenkedtem.

Az arca arról árulkodott, hogy aggódik, és rögtön magyarázatot kér majd. Az első gondolatom az volt, hogy „Ki mondta el, neki?” Hirtelen feldühödtem, de még gyorsabban el is ért a nyugalom Jasper által. Biztos nem mondta el neki senki. Hiszen mindenki tudja, hogy mekkora bajban lesz ő is és tudják, hogy én mennyire nem akarom belekeverni őt.

- Mi történt? Hogy vagy? Miért nem szóltál nekem? Szívesen elkísértelek volna! – támadott le aggodalmasan és elkezdte vizsgálgatni az arcomat. Most már teljesen összezavarodtam és abszolút nem értettem semmit.

-Bella már jobban van! – mondta Alice és támogatóan megfogta az egyik derekamat, amit nem Edward karolt.

Ránéztem Alice-re, aki nyugtatóan nézett Lorára, majd rám olyan arckifejezéssel, amiből valamit meg kellett volna értenem, de most nem ment. Talán túlfáradt vagyok vagy ez csak valamilyen Alice féle közlési mód, amit ha nagyon akarnék, sem tudnék megfejteni. Talán Edward tudja, hogy miben mesterkedik. Ránéztem és olyan képet vágott, mintha a nevetését próbálná elfojtani. El kellett rajta mosolyodnom.

-Látom már, tényleg jól vagy! – sóhajtott fel megkönnyebbülten Lora. –De mégis mi volt a gond? – kérdezte összeszűkült szemekkel. Még csak most láttam, mikor egy kis fény rávetült az arcára, hogy a szemei feldagadtak és könnyesen csillognak. Már épp kérdezni akartam, hogy mi a baj, de…

-Bella! – kiáltott Lucy és ő is úgy futott le a lépcsőn, mint Lora, csak őutána ott futott David.

-Sziasztok!-köszöntem halkan.

- Már jobban van. – nyugtatta őket is Alice. - Az orvos szerint alváshiány és fáradtság. Sokat kell pihennie, de egyébként gyorsan rendbe jön. – hazudott, mint a vízfolyás és a többiek egy szavában sem kételkedtek.

- Lora, mi a… - kérdeztem volna, hogy mi a baj, de közbeszólt és Alice-hez fordult.

- Ez most nem fontos, Bella. – legyintett. – Nem kéne most pihennie?-kérdezte Alice-t és Edwardot, mintha itt sem lennék.

- De kéne! – mondta Edward és közben rámnézett szomorúan. – És azt javaslom, ma aludjatok ti is nálunk. Esme örülne neki. – mondta rámosolyogva a többiekre, de a szeme nem mosolyogott. Hiába játsza, hogy boldog, én átlátok rajta. Nem örül, hogy halhatatlan leszek.

- Rendben van! – mondta Lora és a háta mögé nézett, ahol Esme állt kedvesen mosolyogva.- Persze, csak ha nem baj!

-Dehogy baj! – legyintett és közelebb jött.- Készítettem vacsorát is. Remélem, ízlik nektek majd! – mondta megsimogatva Lora arcát, engem pedig átölelt és olyan halkan a fülembe suttogott, hogy csak az hallhatta, akinek olyan jó füle van, mint a vámpíroknak. Nekem is nagyon kellett figyelnem, hogy minden szót értsek.

- Köszönöm neked. – fogalmam sem volt, hogy mit ért ezen, de most nem kérdezhetem meg, hiszen, akkor Lora is meghallaná, amit nem szabad.

-Esme nagyon finoman főz. – kacsintottam rá fáradtan Lorára, miután Esme elengedett.

Erre Esme csak elmosolyodott és beljebb invitált mindenkit a házba. Engem és Lorát egyből a konyhába kísért, ahova Edward is követett. Lora nem sokat evett, inkább csak turkálta az ételt, aztán pár falat után kijelentette, hogy köszöni, finom, de most nem éhes, ezért felment Alice-hez, aki már berendezett számára egy szobát.

- Mi történt Lorával? – kérdeztem halkan, miután elhagyta a konyhát.

- Miután a Volturi elment… - habozott Esme, és közben leült a másik felemre.

Edward ült a másik oldalamon, de tőle most nem vártam választ. Csak élvezni akartam a jelenlétét és elfeledni a nélküle töltött órákat és úgy láttam, hogy ezt ő is így gondolta. Csak ült mellettem közel húzódva és hol a hajamat babrálta, hol csak nézett, de nem szólt egy szót sem és jelét sem adta, hogy meg akarna szólalni.

- Tyler felment Carlisle szobájába és mindent elmondott magáról, amit ő kérdezett. – folytatta a magyarázatot Esme. Még csak most jutott eszembe, hogy Tylert még nem is láttam. Vajon lehet ennek valami köze a dologhoz? – Sokat segített ezzel nekünk és Renée is ki fog csattanni örömében, ha ezt elmondja neki Ryan. Nessie növekedése meg fog állni pár év múlva, mikor már úgy néz ki, mint egy tizenhét éves. – örvendezett, majd szomorúan felsóhajtott. – Ezután Tyler elköszönt Lorától és elment. Neki csak annyit mondott, hogy így jobb lesz és törődjön bele, de igazából nem akarja veszélybe sodorni. – ráncolta össze a homlokát. – Félti saját magától. Ő ugyan biztos benne, hogy soha nem bántaná, de attól fél, hogy a tegnapi éjszaka még egyszer előfordul, és ő nem tudná megvédeni. És úgy gondolja, hogy ennek a kapcsolatnak nem lenne hosszú jövője.– magamat beleképzelve a helyzetbe már a sírógörcs kerülgetett, de ezt a gondolatot elüldöztem. De most Loráról van szó. Ő erősebb. Hamar túllép és talál egy másik fiút magának. Ezen az időszakon is túl fog esni és újra a régi Lora lesz.

Azon kívül szörnyen mérges vagyok Tylerre, mert itt merte hagyni. Lehet, hogy ő akkor máshogy gondolta. A történtektől elködösült az agya és csak Lora biztonságára tudott gondolni és nem akarta, hogy vámpír váljon belőle. Én nem tudtam mit tennék ilyenkor Lora helyében, de nekem segítenem kell neki a felépülésben, de hogy ha így is már csak néhány napom vagy még annyi sem maradt. Hogy segíthetnék, ha ők már holnap utaznak el?

- Szegényeim! – mondta Esme miközben elvette előlem a tányért. – Főleg szegény kislány! Egyszerűen nem bírta elfogadni, hogy elhagyták. Annyira szerette azt a fiút és most teljesen el van veszve. – csóválta a fejét. – De Tylernek sem volt könnyű meghoznia ezt a döntést. Rettenetesen szenvedett, mikor utoljára beszéltünk vele. Nagyon megszerették egymást! – mondta és annyira átérezte más bánatát, hogy ha tudna sírni már biztos azt, tenné.

-Köszönöm a vacsorát, Esme! – mondtam halkan. – Nagyon finom volt. –dicsértem meg.

-Szívesen kincsem. – mosolygott rám és megsimította az arcomat. – Még szerencse, hogy te itt vagy velünk. – szavai melengették a szívemet. – De téged is nagyon féltelek! – ráncolta a homlokát.

- Ne aggódj miattam! – próbáltam mosolyogni rá. – Én jól vagyok.

Megittam egy pohár vizet, majd elköszöntem Esmetől és Edwarddal együtt felmentünk az emeletre.

-Ma Lora alszik a te szobádban és te az enyémben, mert hiába ilyen óriási ez a ház, nincs olyan sok vendégszobánk. – közölte Edward a lépcső tetején megállva. – Gondolom, most be akarsz menni hozzá. – tapogatózott Edward vakon a fejemben.

-Igen. – vágtam rá. – Most szüksége van valakire.

-Menj csak! – motyogta, de még visszahúzott egy édes csókra. –Szeretlek.

-Én is téged. – ugyan rövid csók volt, de én most is kicsit kapkodtam a levegőt.

Egy halvány mosollyal váltunk el, és míg ő elindult a folyosó leghátsó ajtajához, én benyitottam a saját szobámba, ami most nem az enyém. Lora az ágyon feküdt és Lucy mellette térdelt, az arcát simogatta és zsebkendőket adogatott neki. Alice az ágyon ült mellette és szavakkal próbálta nyugtatgatni. Mikor beléptem egyből mindenki rám nézett. Halkan és figyelve, hogy ne botoljak meg semmiben a félhomályban odasétáltam az ágyhoz és leültem a szélére.

-Gyere. - intettem Lorának, hogy üljön fel. Felült és közben a karjait körém tekerte. Én is átkaroltam és egyenletesen ringatni kezdtem. Ettől talán megnyugszik. Már egy ideje ezt csináltuk minden szó nélkül, mire suttogva megszólalt.

- Köszönöm, hogy itt vagytok, de kezdek elálmosodni. – motyogta. – Nem kell álmomban is itt őrködnötök.

Lassan visszasegítettem az ágyába és a kósza hajtincseket óvatosan kitöröltem nedves arcáról. Hálálkodva pislogott rám, de már álmosan is. Néhány pislantásnál már látszott, hogy nehezére esik újra kinyitni.

-Jól leszel? – kérdeztem halkan.

Nem válaszolt csak bólintott és egy erőltetett mosolyt formált ajkaira, amitől inkább még elgyötörtebbnek tűnt az arca.

-Jól van. – motyogtam, majd megpusziltam a homlokát, elköszöntünk mindhárman ás megcéloztam Edward szobáját. Halkan bekopogtam, mire egyből kinyílt előttem az ajtó.

-Neked nem kell kopognod. – mormolta, miközben behúzott a szobába és becsukta az ajtót. Óvatosan – mintha egy porcelánbabával bánna – magához húzott és a mellére vont. Mélyet szippantotta hajamból és végigsimította a hajamat, amitől én szinte mindenhol libabőrös lettem. Kicsit elhúzódott, hogy a szemembe nézhessen és a kezét a szívemre helyezte, ami most úgy dobogott, mintha ki akarna ugrani a helyéről. A tudat, hogy hallja ő is, hogy milyen hatással van rám égetett és úgy éreztem, mintha már az egész fejem még a paradicsomnál is pirosabb lenne. Halványan elmosolyodott és végigsimította égő arcomat.

-Ez fog hiányozni. – suttogta és én pár pillanat után rájöttem, hogy mire gondol. ha vámpír leszek, nem fogok többé elpirulni és egyenetlenül dübörgő szívdobbanásaim sem jelezhetik neki, hogy milyen hatással van rám, sőt még libabőrös sem leszek többé soha. Mennyi fog maradni belőlem, amit ő szeretett?

-Most elmegyek zuhanyozni. – motyogtam és próbáltam nem csalódott hangszínben beszélni, de a hangom elárult. Megcsuklott néhányszor.

-Bella! – fogta meg a kezem és húzott vissza magához. – Én ugyanúgy szeretni foglak. Nem leszel sokkal másabb. – mondta és megsimította az arcomat.

-De azt mondtad, hogy hiányozni fog. – mondtam. – Vagyis ez az énem fog hiányozni, aki most vagyok. Én nem fogok többé elpirulni és nem fog a szívem sem dobogni soha…

-De te attól ugyan az a Bella leszel. – motyogta. Szavai megnyugtattak. – Az én kicsi Bellám. – suttogta, majd ajkaink újból egymásra találtak.