29.fejezet

Sziasztok!
Bocsi, hogy ennek az ízelítőjét nem küldtem el senkinek!
Későn rakom fel és előbb nem jutott eszembe elküldeni.
Azért remélem tetszik!
Jó olvasást! Nincs komihatár!
Puszi:Klaudia

Ultimátum



/Edward szemszög/




Döbbenten figyeltük a Jim-et. Semmi érzelem nem látszódott az arcát, de nyugodt volt és a gondolatai sem arról árulkodtak, hogy fél, aggódik, vagy éppen örül. Közeledett az Emilie nevű lány felé, aki bájosan vigyorgott rá, mikor odaért hozzájuk ő mégis inkább Aro-hoz fordult, aki megfogta az egyik kezét és kereste az emléksorozatokat, amik őt érdeklik.

Én is láttam őket. Gondolataikon keresztül láttam, hogy amióta csak találkoztunk egy gondolata sem volt hazugság. Csupán egy álca, hogy az igazi hazugságokat elrejtse. Pontosan tudta, hogy ma este mi fog történni, ezért még utoljára megpróbálta Bellát megfűzni, hátha nem lesz muszáj velük tartania. Hiszen neki is csatlakoznia kell majd, ez az amitől Aro repesett. Jim-nek két választása lesz. Vagy átváltozik, vagy pedig meghal.

-Jim-et már bizonyára ismeritek. – szólalt meg Aro, miután elengedte Jim kezét, aki odalépett a vigyorgó Emilie mellé.

A lány gondolatai boldogak voltak. Örült Jim közelségének, viszont cseppet sem tetszett neki a fiú nemtörődömsége. Úgy tűnt, mintha féltékeny lenne Bellára, de mégsem érzett semmi komolyat Jim iránt. Inkább, mintha az becsapta volna. Ez túl zavaros volt, mert Emilie gondolatai visszaterelődtek irányunkba.

-Ő pedig itt a lányom, Emilie. – szavai elhangzása közben elkaptam néhány kósza gondolatát. Ő az, aki megölte a lány szüleit, de annyira megszerette Emilie-t, hogy már lányaként tekint rá, és úgy tűnik ezeket az érzéseket Emilie is viszonozza. – A többieket már ismeritek. – legyintett háta mögötti sötét alakokra.

Nem kellett sok hozzá, hogy megint rájuk morogjak, de tudtam, hogy ezzel csak rontanék a helyzetünkön, így hallgattam.

-Nem térhetnénk a lényegre, Aro. – szólalt meg Carlisle mögöttem, nyugodt hangon, de a gondolatai aggodalmasak voltak. – Hagyjuk az efféle udvariassági köröket. – tette hozzá.

-Ugyan, Carlisle barátom. – mosolygott kedvesen, mint egy apa a türelmetlenkedő kisfiára. Lenézett minket. Ez a gondolataiból is sugárzott. – Hiszen olyan rég nem találkoztunk. – szólalt meg mézes-mázos hangját is elővéve. – Beszélgessünk egy kicsit.

-Jobb szeretnénk inkább tisztázni a helyzetet, de utána szívesen fogadunk a házunkba titeket. – ajánlkozott Carlisle, de ettől a hideg futkosott a hátamon.

-Ha nagyon akarjátok. – sóhajtott Aro és utána megejtett felém egy nagy mosolyt. Lehet, hogy próbálta takarni a közben a gonosz fényt a szemében vagy csak én láttam így, mert olvasok a gondolataiba? - Mint mondtam törvényt szegtetek. – továbbra is tartotta a kedves, barátságos hangszínét. – Azt, hogy ezt honnan tudtuk meg az lényegtelen, és titeket úgy látom, nem érdekel. – vigyorgott, azt, hogy min nem tudom. A gondolatai sem mutattak semmit. Esetleg csak kárörvendett.

-Jól látod! – morogtam neki, mikor már nem bírtam visszafogni magam. – Szóval? – vontam fel egyik szemöldököm türelmetlenül.

-Rendben. – már nem is próbálta leplezni gonosz, kárörvendő mosolyát. – Megkegyelmezünk a lánynak és adunk egy kis gondolkodási időt, hogy eldöntsétek, hogy hoztok-e valamilyen áldozatot az életükért. – vagyis ultimátumot fog adni, csupán félrebeszél. Viszont feltűnt, hogy többes számban. A gondolatai nem mutattak különös figyelmet arra a néhány emberre, ezért nem is tudtam kiolvasni. – Az a lehetőségetek kínálkozik, hogyha Alice, aki úgy látom, most épp nincs itt, Edward és Jasper csatlakozik a Volturihoz, akkor Bellának, Tylernek és a kis Nessie- nek nem esik semmi baja… - hangos, állatias morgásom szakította félbe, de nem csak ez, mert Ryan is közbeszólt.

-Ezt nem értem, hiszen azt mondtad törvényt szegtünk, hogy elmondtuk egy halandónak mik vagyunk, de Renesmee és Tyler létezése ellen semmi szabály nem szólt. – Ryan nagy levegőt vett, látszott rajta, hogy még folytatná, de Aro közbeszólt.

-A lányodra és a fiúra. –legyintett az említett felé fél kézzel, de még egy pillantásra sem méltatta. – Nem vonatkozik semmi törvény épp ez a baj. Ők más fajták ezért nem tartozik rájuk is ez a szabály, ezért ha úgy gondolják, következmények nélkül is megúszhatják, ha törvényt szegnek.

-Hát szabj nekik is szabályokat. – emelte meg a hangját Ryan kétségbeesve.

-Nem lehet csak úgy törvényt alkotni össze-vissza. – legyintett. – De van itt egy jó lehetőség. – vonta meg a vállát, mintha még most is nagyon kegyes lett volna. – Gondoljátok meg és holnap éjfélig döntsetek! Találkozzunk itt! – mondta.

Tudtam, hogy ezen nem kell gondolkodnom. Még a feltevés is fájdalmas, hogy Bellának valami baja essen. És ha tudok ellene tenni, akkor ez a legkevesebb. Az már más, hogy a testvéreim mit fognak erre szólni. Biztos vagyok benne, hogy Alice kész magát feláldozni, és ha ő, akkor Jasper is, de rossz lesz velük ezt tenni. Mégis muszáj.

-Örülök, hogy találkoztunk. – intett és elfordította a fejét. – Ne feledjétek! Akárhogy döntetek, gyertek el ide, hogy tudassátok vele. – ez egyszer semmi hátsószándékot nem hallottam ki a gondolataiból. Viszont nagyon jól tudta, hogy nem fogjuk feladni őket.

Amint a nagy fekete sereg egy emberként távolodott el tőlünk, majd fordított hátat és tűnt el, térdre rogytam. Ha tudnék sírni már, zokognék, de most csak egy hangos ordításra futotta. Kezemet éreztem a vállamon és próbáltam megnyugodni és kevesebbet foglalkozni a saját kínommal, de nem ment. Egyszerűen szétszakított, újra éreztem azt a fájdalmat, amit átváltozáskor, csak ez szörnyűbb volt. Sokkal rosszabb.

Meg kell védenem Bellát, de közben el is kell szakadnom tőle és lehet, hogy soha nem találkozunk? Megőrültem, ha arra gondoltam, hogy már csak utoljára látjuk, érintjük, csókoljuk egymást. De az a lényeg, hogy ő életben maradjon. Örülnöm kell, hogy feláldozhatom magam az életéért és nem pedig azért bánkódnom, mert már nem látom.

Próbáltam, minél kevesebb érzelmet kivetülve hagyni az arcomon és úgy álltam fel. Nem szenvedhetnek ők is velem. Elég, ha én égek belül. Előhajtogattam a zsebemből a kikapcsoltam telefonom és nem törődve a mellettem lévő vigasztaló szavakat motyogó családtagjaimmal szaladtam el messzire. Nem figyeltem hova megyek és nem is néztem hátra. Tudtam, hogy ők nem fognak követni, most nem. Megálltam egy nagy fa aljánál és felugrottam az egyik ágra, ami csak pár méterre volt a földtől.

Villámgyorsan pityegtem be a jól ismert telefonszámot és nem kellett sokat várnom, mert valaki azonnal felvette.

-Edward?– suttogta szerelmem fáradt, gyötrődő hangon.

Ettől csak még rosszabbul éreztem magam, mintha a tűzre, amiben égek, most még egy adag benzint öntöttek volna. Fájt, pedig a hangját hallani felemelő érzés volt ilyen borzalmak után.

-Én vagyok az, Bella! - motyogtam vissza hasonló hangon.

-Edward! – sikoltott bele a telefonba. A hangja már boldogan csengett, de nem felhőtlenül, biztos megijedt a hangomtól. Azt hiszi, valami baj van, de akkor miért örül mégis?

El akartam mondani neki az egész történetet, mindent. De először tudatni akartam vele valamit.

-Szeretlek, mindennél jobban! – sutyorogtam ugyanazon a hangon. Levegőt sem vettem, esélyt sem adtam neki, hogy válaszolni tudjon. Egyből belekezdtem.– Annyira sajnálom. Figyelj rám, Bella… - Ő azonban közbeszólt.

-Edward, én is szeretlek, nagyon! – zokogott a vonal másik végén. Miért csinálja ezt velem? Még jobban nehezíteni akar a már most is eléggé tragikus helyzetemen? – Úristen! – sikoltotta boldogan, mintha még csak, most fogná fel mi történt. – Edward, jól vagy? Nagyon hiányzol! Mi történt? Nem esett bajod? Vagy valakinek? Én úgy…

-Bella. – sóhajtottam türelmesen és elhagyta egy mosoly a szám óriási kíváncsiságán. Még most is tud mosolyt csalni az arcomra. Mi lesz velem nélküle? Ere a kérdésre halott szívem összefacsarodott. – Hadd magyarázzak el mindent. – kértem.

-Mond, Edward! – szipogott.