30.fejezet

 Sziasztok!

Itt van kereken a 30. fejezet.

Bella szemszögű és a következő fejezet sorsdöntő lesz.

Kitettem egy szavazást is. Nem tudom eldönteni, jó vagy rossz vége legyen a történetnek?

Ugyanis már nagyon a vége felé járunk. Szóval van választás, hogy Boldog végű, vagy félig Boldog félig Szomorú végű vagy Szomorú végű. Lehet, hogy majd végül mindenki a boldog végűt, választja, nem tudom.

Végül is mindegyiket érdekes lenne megírni. Na mindegy! Majd légyszi írjatok komikat!

Jó olvasást!

Puszi:Klaudia

Elkeseredettség

Már nem tudom mennyi ideje ülhettem a telefon mellett. Az időt nem néztem, de nekem jóval többnek tűnt egy vagy két óránál. Alice akart felhozatni egy kis ennivalót, abba a szállodai szobába, amit kibérelt, hogy addig ebbe maradjunk, amíg Edwardék nem telefonálnak, de mondtam neki, hogy nem vagyok éhes.   

Persze, most is, mint máskor mondhattam neki, akármit úgy is azt csinál, amit akar, úgyhogy a frissen és melegen felhozott vacsorám már egy ideje itt fonnyad mellettem.  Nagyon gusztának tűnt, de az idegességtől összeugrott a gyomrom és egy falat sem fért volna le összeszűkölt torkomon.

Anyu is könyörgött nekem, hogy egyek és majdnem le is nyomott a torkomon egy falatot, de Alice rászólt, hogy majd ha akarok, akkor eszek és ezzel békén is hagyott. Renée persze nem hagyta abba az anyáskodást felettem és mindenféle lelki beszédekkel fáradozott. Aztán, mikor látta, hogy nem vagyok túl bőbeszédű és rájött, hogy nem vagyok abban az állapotban, hogy több szónál többet tudjak mondani, elment és Nessie-t dajkálta.

Ahhoz képest, hogy milyen kicsi egészen normálisan megértette, hogy most mi történik körülötte, csak a jelekből tudakozódva. Azt persze nem tudja, hogy ki vagy kik miatt van ez, de tudja, hogy az apukája bajban van. Renée próbálta elaltatni és kevésbé aggódva beszélni hozzá, de Nessie szinte mindenen sírt. Elaludni nem akart, és ha anyu elkezdte ringatni a kezében és valami altatódalt dúdolni neki, azonnal kiverte a hisztit. Jó hangosan a tudtunkra akarta adni, hogy ő ezt nem akarja.

Szegény Renée azt sem tudta mit csináljon, hogy csillapítsa a síró húgomat, miközben ő is félti a többieket. Hamis mosolyokkal és kacagásokkal leplezte érzéseit, hogy megkönnyítse Renesmee helyzetét.

Alice is ugyanezt tette, csak ő inkább értem. Mikor ránéztem halványan, de bíztatóan elmosolyodott, mégsem sikerült művészi mutatványa, úgy, mint máskor, hogy én is elhiggyem azt a lényeges dolgot, amit ez a mosoly általában takar. Talán, mert ebben a képtelen helyzetben és feszült hangulatban még nehezebb elhinni.

Hiszen veszélyben vannak! Próbálhat rám olyan halál nyugodtan is nézni, hogy még saját maga is elhiszi, de rajtam ez egy cseppet sem segít. Mondhat bármit, semmit nem enyhít ezen a kínon. Továbbra is szenvedni fogok, míg meg nem hallom végre a hangját és ő nem mond nyugtatót vagy akármit. Bármit el tudok viselni, ha tudom, hogy ő él és hamarosan velem lesz. De ez mikor lesz végre?! Mikor hallom csörögni a telefont? Ebben a pillanatban ez lenne a megváltás. Egy apró csengés, ami elindítja végre a jó események sorozatát is.

Alice vékony sikkantása szakított ki gyötrődésemből. Egyből a hang irányába fordultam, ami a nappali felől jött. Amilyen gyorsan csak tudtam felugrottam az ágyból és futottam az ajtó fele. A szívem a torkomban dobogott, és úgy lihegtem, mintha lefutottam volna a maratont, pedig csak pár méterre volt a nappali. Olyan óriási izgalom és félelem vett körbe, hogy a fejem is belefájdult, de nem törődtem vele.

Egy hirtelen mozdulattal letérdeltem Alice lábánál, aki a kanapé szélén ült és üveges tekintettel meredt maga elé. Mellette ült anyu a kezében Nessie-vel, aki már alig bírta nyitva tartani aprócska szemeit, és ha pislogott az olyan hosszura nyúlt, hogy azt hittem elaludt, de aztán mégis kinyitotta.

Mindegyikőnk tágra nyílt szemmel fürkészte Alice-t végre pislantott egyet és egy nagy sóhajtással véget ért a látomása. A szemében egy furcsa fény csillant meg, ami egyáltalán nem volt odavaló. Nem Alice arcára. Olyan volt, mintha bármelyik percben nekiállhat zokogni, de nem szólalt meg.

Nem bírtam tovább! Miért csinálja ezt? Miért nem mond semmit, hisz tudja, mennyire ki vagyok, és hogy ez milyen fontos nekem!

Alice helyett belőlem tört ki a zokogás. A mai napon már sokszorra kapott el a sírás, pedig még csak reggel kilenc volt. A repülőút óta egy percre sem voltam hajlandó lehunyni a szemem és ez eléggé ki tudja készíteni az embert.

Az eddigi nagy csöndben most csak az én hangos zokogásom hallatszott, ami néhol átment kétségbeesett hörgésbe mikor már alig kaptam levegőt. Alice pillantása még mindig nem talált meg engem. A keze hanyagon hullott le aprócska teste mellett, míg az egyik meg nem mozdult. A kezét a hajamra tette, de még mindig nem nézett rám. Én kemény térdét markolásztam és idegesen csikorgattam a fogaimat.

- Alice, mond már, mit láttál? – hisztiztem szinte már üvöltve.

Végre rám nézett, de a szemében nem láttam semmit. Érzelemmentesen nézett rám és levegőt is alig vett. Nem volt se szomorú, se vidám, mérges vagy izgatott. Abszolút közömbösen nézett rám. Keze lecsúszott a hajamról és végigsimított az arcomon, így a könnyek útjába lépve.

- Alice. – sutyorogta Anyu az egyik oldalamról. Ott ült szorosan Alice mellett és őt nézte szomorúan és már-már mérgesen. Míg az ölében fekvő Nessie szeme a fáradság ellenére is kitágult és megrémülve nézett hol rám, hol pedig Alice-re.

Úgy tűnt Alice végre elkezd beszélni, de csak kinyitotta a száját, majd gondolt egyet és becsukta, majd nagyon elgondolkozott. Komolyan kezdtem rá dühös lenni.

- Mindenki él. – motyogta. Ezzel a pár szóval, akkora megkönnyebbülés hullám söpört végig rajtam, hogy beleremegtem és hallottam, hogy Renée is nagyot sóhajt. Örültem, egy mosoly szétáradt az arcomon és most meg ettől sírtam. Ma egy bőgőmasina vagyok! – De… - akadt el Alice szava. A mosoly azonnal lehervadt az arcomról. A boldog, megkönnyebbült érzéseimet, mintha valaki fájdalmasa eltaposta volna, úgy tűntek el. Szinte fájt, ahogy kétségbeesetten kapaszkodom utánuk, mégis kicsúsznak a kezeim közül. – Ultimátumot adtak. Ha Jasper, Edward és én csatlakozunk hozzájuk, akkor nem fogják megölni Tylert, Nessie-t és téged, Bella. – hangja nem hasonlított ehhez a durva megfogalmazáshoz.

Egy ideig fel sem tudtam fogni, mit mondott. Aztán végre eljutott az agyamig, de az értelme még mindig egy kicsit homályos volt. Talán, mert még nem sokat hallottam a Volturiról, de akármi is, amit most akarnak rossz.

- Mind a hárman különleges képességűek vagyunk és Aro már eddig is meg akart szerezni magának. – magyarázta. – Viszont most már van ürügye. – mondta majd eltűnt.

Az ajtó kinyílt, majd becsukódott. Alice sehol. Haragszik rám? Ha igen, akkor is megértem, hisz jogosan teszi. Én tehetek mindenért, csak eddig nem vettem észre. Ha én nem lennék, nem jönne a Volturi ide osztani mindenféle ultimátumot.

Alice szavai csak most nyertek teljesen értelmet a fejemben, ebben a nagy összevisszaságban. Akármi lesz, akármelyik lehetőséget választjuk, így is úgy is elszakadok Edwardtól, Alice-től és Jaspertől. Akkor már meghalok, hogy boldogan éljenek tovább. A Volturinál erre valószínűleg nem lehet esélyük. A halálomat pedig gyorsan kihevernék. Renée-nek ott van Ryan és Nessie, egy új család, hiszen ez akarta egy új életet kezdeni. Miután Charlie-val elváltak. És igen, apu is meglesz nélkülem, hisz eddig is jól volt nélkülem, alig találkoztunk egy évben kétszer-háromszor. Most már Lora is talált magának valakit észre sem veszi, hogy eltűntem. Lucy és David annyira oda vannak egymásért, hogy gyorsan kiheverik, a hiányomat vagy talán észre sem veszik az ők rózsaszín buborékukban. Jim is elfelejt, hiszen ez csak egy hirtelen fellángolás volt a részéről, semmiség, csak a magány.

Tovább zokogtam és felpróbáltam kapaszkodni a kanapéra. Remegő kezemmel feltápászkodtam, de a lábam nem sokáig bírta. Lerogytam a kanapéra, majd összekuporodtam rajta. Anyu most sincs itt mellettem. Biztos Nessie-t próbálja vigasztalni. Ezért igazán nem haragudhatok rá, inkább örülök, hogy elvitte a közelemből, nem kell látnia Renesmee-nek is a szenvedésemet.

 A Cullen család is meglesz nélkülem. Alice már most elhidegült tőlem, vagy ezt csak én érzem így, ebben a helyzetben? Ki tudja? Majd talál egy másik barátnőt, akit elrángathat vásárolni vagy, akinek a lelkére beszélhet, ha az éppen nincs a toppon. Örökké hálás leszek neki, mindenért.

Edward lehet, hogy talál, majd valakit helyettem, egy sokkal szebb vámpírlányt. Itt persze csak Tanyára tudtam gondolni. A gondolat is fájdalmas volt, ha őket együtt láttam, de hogy ne akarhatnám neki, hogy kezdjen új életet ő is? Én tudom, hogy úgy szeretem, hogy a saját életemet is eldobnám a kedvéért, de azt nem tudom, hogy ő hogyan érez. Mindig azt mondja, menyire szeret, akkor el is hiszem, minden porcikám a hatása alatt van, és ha őt hallom vagy látom, ölelem vagy csókolom olyan könnyű elhinni, hogy tényleg szeret engem legalább annyira, mint én őt.

Hangos csengést hallottam a másik szobából. Először nem tudtam mi az, de mikor rám tört a felismerés olyan lendülettel keltem fel, hogy beleszédültem. Hihetetlen gyorsasággal futottam és szinte ugrottam a telefonért. Megsem néztem ki az felvettem, de tőlem csak suttogásra futotta.

- Edward? – a hangom fáradtan és fájdalmasan csengett, bárhogy próbáltam elrejteni gyötrődésemet.

  

-Én vagyok az, Bella! - motyogta vissza hasonló hangon.

Nem bírtam türtőztetni magam. Ez a hang úgy hatott rám, mint egy fanatikusra a rajongása tárgya vagy, mint a drogfüggőre az anyag, amit már régóta nélkülöznie kellett.

 -Edward! – sikoltottam bele a telefonba. Annyira örültem, hogy hallhatom a hangját, hogy az eddigi gondok eltörpültek, de értelmükből, nem sokat vesztettek. Most, hogy hallom már biztos vagyok benne, hogy szeret. Ilyenkor nehéz lenne nem elhinni. Még a hangsúlya és a beszéde is ezt sugallja. Vagy csak én hallom? Megráztam a fejem, hogy kiverjem a fejemből az összes fölös gondolatot. Ez most mindegy!

-Szeretlek, mindennél jobban! – sutyorogta. A hangja semmit nem változott. Melegség járta át egész testemet ezektől a szavaktól. Levegőt sem vett, esélyt sem adott nekem, hogy válaszolni tudjak. Egyből belekezdett.– Annyira sajnálom. Figyelj rám, Bella… - Én azonban közbeszólt. Már, hogy bírtam volna erre nem válaszolni?!

-Edward, én is szeretlek, nagyon! – zokogtam neki. Mit meg nem adnék, ha megölelhetném, ha a karjaiba bújva ringatna és vigasztalna? Ha kaphatnék tőle még egy csókot, csak egyet, egy apró érintés, nem több. Ez miért nem adatik meg nekem?! – Úristen! – sikoltottam boldogan. Önkívületi állapotba kerültem. Most az tűnt ésszerűnek, ami máskor nem az, de még most is nagyon aggódtam érte. Vágytam a másik felem után, hogy enyhítsem az űrt. – Edward, jól vagy? Nagyon hiányzol! Mi történt? Nem esett bajod? Vagy valakinek? Én úgy…

-Bella. – sóhajtotta türelmesen és, mintha mosolygott volna?! Mi van, ha többet nem hallhatom mosolyogni? Ha most hallom utoljára földöntúli hangját, ahogy a nevemet mondja és, hogy szeret? Ez az utolsó? – Hadd magyarázzak el mindent. – kérte.

-Mond, Edward! – szipogtam. Ugyan már tudom, hogy mi történt, de csak Alice látomásából és mi van, ha az a vízió téves volt? Ennél úgyis már csak jobb lehet nem? A másik ok, hogy beszélni hagytam, az volt, hogy ki akartam élvezni a hangját. Ha ez lenne az utolsó, akkor már had élvezzem ki.