31. fejezet

Bizonytalan








/Narrátor szemszög/




’Volterra’

Aro fel-le járkált a kerek tanácsterem közepén, lehajtott fejjel. A többiek, mind a fal mellett lapultak és várták az újabb döntést. Jane rémülten, Demetri döbbenten, míg Alec sértődve nézett mestere felé. A többieket nem érdekelte a dolog. Caius és Marcus kényelmesen ültek a két szélső trónszékbe.

A középső szék, Aro helye nem volt üres. Emilie ült benne. A lábait felhúzta és hátratűrte gyönyörű szép szőke haját. Vörös szeméből sütött az értetlenség és egy csipetnyi bosszúság mostoha apja irányába. Az ő széke egyik oldalán Jane állt, eddig kelletlenül, mert csak nagy erőfeszítésére sikerült elviselnie a zsarnok szépséget, ám most, hogy Aro ilyen különösen viselkedett, kénytelen volt arra fordítania a fegyelmét. A trónszék másik oldalán Jim állt. Egyik lábára engedte a súlyát, aztán a másikra. Kényelmetlenül érezte magát, hogy sokáig ebben a testhelyzetben kell lennie. A vámpírok közelsége egy cseppet sem zavarta. Néha Arora figyelt, néha felnézett a plafon magas boltíves mintázataira, néha hosszasan körbenézett vagy maga elé meredt. Nem nagyon izgatta, mi folyik a teremben.

Caius úgy nézett Aro-ra, mint aki bármelyik percben a torkának ugorna. Marcus úgy, mintha egy elmebetegnek nézni, az előbbi logikátlan szavai miatt. Meggondolta magát és változtat az ítéleten? Megszánta a törvényszegőket vagy meg akarja támadni őket? Mit gondol most? Milyen döntést hoz újra? Özönlöttek a kérdések sokak fejében.

Miért mondta azt, amit mondott, hiszen olyan magabiztosan kiállt, akkori döntése mellett a Cullen klán előtt? Lehet, hogy akkor csak megjátszotta magát, hogy felsőbbrendűnek tűnjön tanítványai előtt? Lehet, hogy nincs semmi változtatása az ítélettel kapcsolatban csupán az, hogy most kivégezzük a törvényszegőket? Futott át a gondolat Jane Volturi értetlen gondolatain, hisz nem lehet több variációt kivenni Aro különös viselkedéséből és kétértelmű szavaiból.

„- Azért hívattalak ide titeket... – kezdte el, miután mindenki ott volt a rideg tanácsterembe, akiket elhívott. -, hogy tárgyaljuk a Cullen klán elítéléséről. – motyogta a szokottnál halkabban és bizonytalanabbul.

-Miről beszélsz, testvérem? – feszengett ülésében Caius és a terem közepén lévő fekete köpenyes férfira emelte vörös tekintetét. Zavarodott volt. Nem értette, hogy miben változott Aro véleménye és, hogyan akar változtatni. – Tervet változtatsz miután kiadtad az ítéletet? – ráncolta a homlokát zavartan. Hiszen ez nem vall Arora. – Azon gondolkodtál, hogy támadjuk meg őket vagy meg akarsz könyörülni rajtuk? – háborodott fel erre a változatra. Nem rejtette véka alá a véleményét. Ő jobban örülne az első választásnak.

- Nyugodj meg Caius! – intette le őt Aro. – Hadd gondolkozzam! – mondta és elkezdett fel-le járkálni az óriási tanácsteremben.”

Ez a párbeszéd óta már eltelt tíz perc, és lassan tizenegy perce csak Aro lépéseinek susogását lehet hallani. Senki nem szólalt meg, nem változtatott ezen a hűvös, elmebajos hangulaton. Pattanásig feszült idegek, döbbent és türelmetlen tekintetek, haragos pillantások és unott fejek. Aro jelét sem adta, hogy bármelyiken másítana az elkövetkezendő tíz percben és az azután lévőben sem.

Caius mocorgása és türelmetlen morgása zavart bele az egyenletes csendbe. A legtöbben a váratlan zajra kapták a fejüket és kíváncsian fürkészték mesterük ideges arcát. Aro még mindig nem reagált.

- Aro, megosztanád velünk is a gondolataidat? Kérlek! – udvarias szavai nem illettek gúnyos hangsúlyához.

Aro habozva megállt és lassan odafordította a fejét trónszékére. Ő nem feszengett, csupán túl bizonytalan volt, ahhoz, hogy döntsön. Érzéseit pedig nem volt hajlandó megosztani a teremben lévőkkel, csakis a döntését akarta tudatni. Amit még ő sem tudott.

Kettős érzelmek dúltak benne, egyik fele megszánta a Cullen családot, vagyis igazából csak Carlisle-t, aki oly sokáig volt a Volturi egyik tagja és ezzel egyben az ő jóbarátja. A másik fele, ami sokkal önzőbb, magának akarta tudni a nagyszerű tehetségű Alice-t, Jaspert és Edwardot.

A harmadik lehetőség, hogy feláldozzák az emberlányt. Erre a legkisebb esély, de ezt is számba kell venni. Ha lemondanak róla, mégsem olyan fontos nekik. Jólelkű Carlisle és családja nem tennék ezt egyik emberrel sem, de ha mégis, akkor nem lényeges. Viszont ez a lehetőség, aligha fog megtörténni. Kizárt, hogy Edward hagyná, ha igazán szereti. Erre a gondolatra megint előtört Aro másik lénye, a gonosz és önzőbb fele. Elborzadt az undortól. Még hogy egy emberlányba szeret bele… és ha ez mégis igaz? Nem lehet elképzelni, hogy pont Edward, aki mindig mindenkivel olyan nemes és jóságos, ő tenné tönkre egy ártatlan lány életét?

Aro megint a gondolataiba meredt, de ezúttal nem tudott olyan sokáig. Caius nagyon türelmetlen volt. Muszáj volt neki valamit mondani, ahhoz, hogy megnyugtassa, vagy még jobban felhergelje. De hogy döntsön?

Caius újra felmordult és ezúttal fel is állt, de egy halk ajtónyikorgás félbeszakította. Mindenki oda kapta a fejét az óriási terem egyik sarában lévő ajtóra. Lassan- emberi tempóban- kinyílt és Gianna lépett be rajta. Az arca kissé elfehéredett, de az arcán ott volt a már megszokott kedves mosoly.

- Megmondtam, hogy senki ne zavarjon! – tromfolt rá Marcus. Most szólalt meg először és a hangjából sütött a harag. – Nem voltam elég világos?! – üvöltötte.

A terem az ő hangjától visszhangzott. Mintha most akarná kiadni magából az eddig felgyülemlett mérgét. A lány összerezzent és egy pillanatig dühösen nézett az ordibálóra, aztán újra visszanyerte eredeti álarcát. A kedves mosolyt, nem mintha Marcus megérdemelte volna ezt a gesztust.

- Elnézést. –mondta. A hangja egy csöppnyit remegett. – Aro-t keresik telefonon. – jelentette monoton hangon. Aro, aki eddig még semmibe vette a halk recepciós beszédét, hirtelen rákapta a fejét.– Azt mondja fontos. – tette hozzá halkabban. Aro a lányra meredt, aki egy kicsit kezdte kényelmetlenül érezni magát. – Majd megüzenem, hogy hívjon vissza később. – mondta elvörösödve és elkezdett kihátrálni a teremből.

- Ne! – szólalt meg váratlanul Aro. – Megyek! – mondta majd szavait a tömegnek intézte. – Rögtön jövök! Csak pár perc. – olyan gyorsan ment ki, hogy válaszolni már senki nem tudott.

Villámgyorsan emelte a lábait a folyosón, de a léptei megint csak halk susogások voltak. Ellentétben Giannával, akinek apró magas sarkú cipője hangosan kopácsolt és ez a hang visszaverődött a folyosó zordfalain. Próbálta gyorsan szedni a lábait, de még így is két lépéssel lemaradt Aro mögött, aki vele szemben visszafogni akarta magát, hogy Gianna beérje. Ebben a tempóban gyorsan elértek a recepcióig, ahol a lány villámgyorsan intézkedni kezdett. Felvette a vezetékes telefon kagylóját és Aro kezébe adta, majd megnyomott egy gombot, hogy elkezdődhessen a beszélgetés.



/Bella szemszöge/



Alice már tíz perce nem jött vissza, de az időt csak onnantól néztem, miután beszéltem Edwarddal, úgyhogy több is volt. Nagyon kíváncsi voltam, hogy hova ment, de nem volt merszem megkeresni. Anyu is már előjött, Renesmee-t végre sikerült elaltatnia. Most odajött hozzám a kanapéra és átölelte a vállam.

- Minden rendbe jön. – suttogta, de ezzel nem tudott megnyugtatni. Hisz ő is tudja, hogy semmi nem jön rendbe, nem lesz olyan, mint régen, már soha. Nem jön semmi megmentő varázslat, hogy megállítsa a szörnyű történések sorozatát.

- Nem -leheltem. Ezt inkább csak magamnak szántam, a gondolataim megerősítésére, de anyu persze meghallotta.

-Lehet, hogy igen, lehet, hogy nem. – ingatta a fejét szomorúan. – De mi együtt maradunk. – suttogta és megszorította kezem.

Hirtelen feltámadt bennem harag. Hogy mondhatott ilyet? Ennek egy kedves mondatnak kellett volna hangzania, de szörnyen megbántott. Nem anyu. Inkább csak a tény, ami ennek a mondatnak a háta mögött van. Ha én együtt maradok anyuval, Nessie-vel és Ryan-nel, akkor együtt a boldog család, de Edward nélkül. Boldog lenne, de csak anyu számára. Szenvednék a tudattól, hogy nem tettem meg mindent, hogy Edward boldog legyen. Mindenkinek szomorúságot okoznék, csak azért, hogy mentsem a bőrömet. Kizárt, hogy ezt tenném.

Nem válaszoltam, csak elejtettem néhány könnycseppet, pedig az ember azt hinné, hogy már alig folyik néhány, mert ennyi sírástól már rég kiszáradtam és nem. Még mindig tudok sírni.