28. fejezet (2.rész)

Sziasztok!

Nem küldtem senkinek ízelítőt, mert úgy gondoltam, hogy ez is még az a fejezet, ami az előző volt. 

Na mind1... :) Komikat várok hozzá! Most sincs komi határ. Az írjon akinek tetszik:)) (Kíváncsi vagyok, hogy hány komit ér nektek a fejezet, ha nincs komi határ):DD

Ez Bella fényképe Edwardról és róla! Ha elolvassátok, akkor tudni fogjátok...!:))

Puszi:Klaudia

                             
                               Kettészakadt ember

 Hihetetlen gyorsasággal száguldottunk ki a suli parkolójából a főútra és a Cullen ház irányába fordultunk. Edward Volvója könnyed bírta ezt a sebességet, amire Alice kényszerítette és még a motor sem szólt hangosabban, mint általában így ki tudtam venni könnyedén barátnőm ideges szavait.

-Volt egy látomásom, amiben Edward és Tyler az erdőben sétált. –hadarta. – Edward kérdezgetett róla, meg ilyesmi. Az most lényegtelen, hogy miről volt szó. –legyintett. – Mögöttük feltűnt a Volturi. –értetlen pillantásom láttán belekezdett a magyarázkodásba. – Az uralkodó vámpírok. –fintorodott el. –Ha így megérted. Sokan vannak és nagyon erősek, mert mindegyiknek vagy különleges képessége van vagy jó harcos és Edwardék csak ketten vannak az erdőben. Igaz, hogy már utánuk küldtem a többieket, de… - kínlódott.

- Alice, még mindig nem értem a lényegét. Miért vagy ennyire ideges, hiszen nincs  okuk bántani őket. –haboztam.

– El kell téged és Nessie-t is bújtatnunk. A húgod különleges teremtmény, nagyon érdekes tehetséggel, amit Aro biztos, hogy meg akar magának, majd szerezni. Te pedig egy jó indok is vagy ehhez a tervhez. – hadarta, mintha az előző mondatom el sem hangzott volna. –Azzal, hogy elárultuk, hogy vámpírok vagyunk és, hogy egyáltalán létezünk-e, törvényt szegtünk. –Úgy éreztem, mintha sok millió puzzle darabból próbálnám összerakni a kész képet. Akárhogy próbálom, nem tudom. Milyen törvény?! – Bella ne nézz rám ilyen értetlenül! – csattant fel. –Az előbb mondtam, hogy uralkodó vámpírok, szóval ők alkotnak törvényeket, az egyik, az, hogy nem árulhatjuk el a titkunkat halandóknak. Érted már? –kérdezte valamivel kedvesebben.

Mint valami lakat zára, úgy pattant minden zavarós dolog a helyére. Amik eddig csak sejtések voltak, most már teljes igaságok, és amiktől még csak tartottam, most már rettegek. Akárkik is tartoznak a Volturiba gonoszak és bántani akarják Edwardot, Nessie-t és az egész családok. Ebből egy újabb következtetést levonva rájöttem, hogy, akik most az erdőben vannak, óriási veszélyben forognak.

-Azonnal oda kell mennünk. –ez volt az első mondatom. Alice mégsem döbbenve döntésemen száguldott tovább. Irányt nem váltott, úgyhogy azt gondoltam továbbra is a házukhoz akar vinni. Rám se nézett, csak bámult ki a szélvédőn továbbra is. Nem szólalt meg, de a száját apró kis vonallá préselte össze, mintha egy kiadós üvöltözést akarna elfojtani magába. – Alice komolyan mondom, mennyünk az erdőbe. –mondtam hangosabban.

-Ez őrültség, Bella! Nem tudod, mit beszélsz! – fakadt ki. –Neked lenne a legveszélyesebb ott lenned, mindannyiunk közül. Ember vagy és semmit nem segítene, ha most odavinnélek. –erősen próbált figyelni rá, hogy a hangja ne hasson ordításnak.

-De akkor most mi lesz, Alice? – tehetetlenségembe elhullajtottam néhány pánik könnycseppet, de nem törődtem vele. Próbáltam ésszerűen gondolkozni. Már amennyire a jelen körülmények között lehet. –Láttál még valamit? Volt látomásod arról, hogy mi lesz ezután? –kínlódtam, mert egyáltalán nem tudtam megfogalmazni, hogy egyáltalán mit akarok és, hogy ez mennyire fontos nekem.

-Az erdőben történtekről, nem lesz új látomásom, míg a Volturi oda nem ér, mert akkor már az ő döntésük is beleszámít, és ők még tétováznak vagy Aro csak direkt akarja összezavarni a vízióimat. Lehet, hogy már ott vannak, csak én nem látom, mert próbálnak bekavarni.–magyarázta, de néhány helyen azért elakadtam. Nem akartam értetlennek tűnni megint és tudatlanságommal tovább idegesíteni Alice-t, hiszen már így is elég türelmes volt velem. Az Aro nevet betudtam az egyik gonosz Volturi tagnak. – Viszont a mi jövőnket már láttam. - motyogta. –Miután Jasperék odaértek az erdőbe, Edward küldött egy üzenetet, hogy vigyelek el téged jó messzire és bújtassalak el, a húgoddal és Reneé-vel együtt. – én végig csöndben hallgattam, mert a döbbenettől, alig tudtam megszólalni vagy egyáltalán bármit is csinálni. – Valami olyan helyre, ahol a Volturinak esze ágába sincs keresni. Ezért mondtam Renée –nek, hogy foglaljon, repülőjegyet mondjuk Floridába. Ott mindig süt a nap, ezért ott keresne utoljára a Volturi. –magyarázta halkan. – Nem tudtok ugyan járkálni nappal, de biztonságba lesztek. – fejezte be.

Sok érzés söpört át rajtam és nem tudtam, hogy most, mit is kéne igazából éreznem. Düh Alice és Edward iránt, mert egyikőjük sem képes megérteni és, mert azt hiszik, hogy ezt én képes vagyok végigcsinálni. Félelem és undor a Volturival szemben, mert bántják a szerelmemet és a családomat. Aggodalom mindenkiért, aki hozzám közel áll és most az erdőben vár vagy már találkozott is a Volturival. Hiány és szomorúság, mert már most érzem, hogy ketté lettem szakítva. Testemnek engedelmeskednie kellett Alice parancsának, de a lelkem önző módon Edwarddal akart maradni és kétfelé szakadtam. Végül nem is tudom melyik érzésnél maradtam, de elkezdtem sírni, mindegy melyikből, de tudtam, hogy most, ebben a helyzetbe csak egyetlen személy tudna megvigasztalni és ő is csak néhány kulcsfontosságú, szóval, mondattal. „ Itt vagyok. Nem lesz semmi baj.” Erre azonban csak még erősebben rám tört a zokogás. Egyik felem kétségbeesetten szólította a másikat, hogy enyhítsem ezen a fájdalmas ürességben, de az nem jött. Tudomást sem vett rólam.

Egy hideg kéz fogta meg a kezem és egy fémszerű dolgot nyomott bele. Kitöröltem a szememből a könnyeket és próbáltam ránézni, úgy, hogy semmi ne homályosítsa el a kilátást.

Az a valami fénylett, legalábbis világított és ráismertem egy apró ezüstszínű telefonra.

-Gyerünk, Bella!- unszolt Alice halkan és befordult az útra, ahonnan már csak pár perc a házuk. –Olvasd el! Edward ezt az üzenetet küldte. – nevére rögtön felkaptam a fejem és rápillantottam a képernyőre.

„Ideértek Jasperék és a Volturi is közeledik. Rejtsd el Bellát, Nessie-t és Renée-t valahova, mert igazából őértük jöttek. Nem tudom, hogy ennek, mikor vagy, hogyan lesz vége. Kérlek vigyázz Bellára és mond meg neki, hogy nagyon szeretem és csinálja azt, amit te mondasz, mert akkor nem lesz semmi baj. Maradj velük, amíg nem beszélünk újra. Ne aggódj Jasper jól van! Köszönöm, Alice.”

-Én is szeretlek. –suttogtam vissza a telefonnak és már nyomkodtam volna remegő kézzel a gombokat, hogy visszaírhassak, de Alice kikapta a kezemből. Úgy éreztem, hogy ettől csak még üresebb lettem. Abban a percben, mikor olvastam az üzenetét jó érzés töltött el, de mikor a végére értem és Alice is elvette a telefont újra visszaestem azelőtti állapotomba.

-Nem írhatsz vissza neki most, mert így csak még rosszabb lesz a helyzetük.- magyarázta szipogva.

Megállt a ház előtt meg sem várta, míg kiszállok. Egyből felkapott és nagyon gyorsan fenntermettünk az emeleten.

-Gyorsan öltözzetek át, mi megyünk le a garázsba.- mondta anyu idegesen, kezében a pityergő és zavarodott húgommal. Szegény azt sem tudja, hogy mi folyik körülötte. Már mindent elpakoltam, ami nagyon fontos, lenne, de azért ha akarod, gyorsan nézd át a szobádat. –intézte nekem a szavait aztán már el is tűnt.

-Carlisle kocsijával megyünk. – mondta a már eltűnt anyámnak, de biztos, meghallotta. –Gyerünk, Bella! Siess! –sürgetett. A fürdőben leszedte rólam a gyönyörű báli ruhát és adott egy szürke melegítőt. Amilyen gyorsan tudtam magamra vettem és húztam a cipőmet is. – Menny, nézz be a szobádba, hogy mindent elvittek-e. Két perc és én is kész leszek.

Két percem van. Járt a fejembe. Futottam a szobámba és felnyitottam az éjjeli szekrényfiókját. Kiszedtem a walkmant és a fülhallgatót hozzá. Utána, mentem az egyik ruhás szekrényhez és benyúltam a két oszlop ruha közé. Kivettem egy Edwardról és rólam készült képet, amit még Alice készített, mikor elkapta ez a mániája.  Már rohantam is tovább. Körbe sem néztem mi kellhet még. A folyosó elejéről odakiáltott nekem Alice már teljesen felöltözve.

-Gyere, Bella! Sietünk! –emlékeztetett.

Ez kevesebb volt, mint két perc, morgolódtam magamba. Nem fordultam meg, hanem sietősen haladtam a folyosó legutolsó szobájához. Benyitottam és egyből egy kis ezüst lemezt kerestem, ami pont úgy néz ki, mint az, amin az altatódalom és Edward többi zongoraszámai vannak. Kétségbeesetten kutattam utánuk, de nem találtam. Már úgy éreztem mindjárt hiszti rohamot kapok, de egy ujj kocogtatta meg a vállamat.

-Azt hiszem, ezt keresed. –adta át Alice a cd-t. „Bella's Lullaby” –ez volt ráírva Edward elegáns írásával.

-Köszönöm. –szipogtam.

-Gyerünk. –fogta meg a kezem és húzott le a lépcsőn.

 A könnyek elhomályosították a szemem és nem tudtam eltalálni minden egyes lépcsőfokot a lábammal, de persze ezen Alice gyors üteme sem segített. Nem bírta tovább esetlenkedéseimet és felkapott. Amint leértünk berakott az anyós ülésre és megindult a másik irányba, hogy mellém üljön.

Seattle –ig legalább húsz autós dudát ránk, mert olyan gyorsan hajtottunk és sokszor bevágtunk mások elé is. Én próbáltam elnyomni a sírásom, hogy ne legyek hangos és így is csak halkan nyöszörögtem és szipogtam néha. A kezemben görcsösen szorongattam a walkmant, amiben már bent is volt a cd, de még nem indítottam el. Felesleges lett volna erre a kis időre bekapcsolni, hisz Alice úgy vezetett, mint egy őrült. Edward képét összehajtogattam és betettem a cd-hez, pont úgy, hogy még össze lehetett csukni. Így nem kellett félnem, hogy elvesztem.

Egy meleg kéz ért a vállamhoz, mire én egy kicsit összerezzentem, de a fejemben megjelent Nessie üzenete.

„Mi a baj?” Kérdezte a fejében az én síros arcom jelent meg, utána pedig Ryan és a fejében végig arra gondolt, hogy „Apu, hol van?”

Sajnáltam, hogy ilyen fiatalon kell ezt mind átélni, mikor még én sem tudom rendesen kezelni a helyzetet. Hát akkor ő? Nem tudtam erre, mit válaszolni, csak tátogtam egy darabig, de szerencsére anyu hátrahúzta, az ölébe fektette és a fülébe sutyorgott.

Most, ahogy ránéztem ő is egészen ki van, de ő legalább tudta a részleteket és nem kellett még ettől is szenvednie. Végtelenül önzőnek éreztem magam, hogy csak a saját érzéseimmel törődöm, de nem tudtam ez ellen mit tenni.

A repülőtéren nem voltam sokan, de azért felhúztam a csuklyát a fejemre és igyekeztem, nem túlságosan felfedni az arcomat. A báli sminkem tuti szétfolyt és úgy nézek ki, mint egy boszorka, mellé társítva a vörös kisírt szemeket. Alice -be belekarolva szedtem a lában. Elrendezett, mindent és még egy kis plusz pénzt is adott a személyzetnek.  Átestünk az ellenőrzésen és igyekeztünk fel a gépre. A kinti szellő olyan hideg volt, hogy úgy éreztem, mintha rászárítaná a könnyeimet az arcomra és szememet pedig csípte.

Helyet foglaltunk az első osztályon. Alice végig mellettem volt és próbált lelki támaszt nyújtani.  Míg Renée a húgomat ringatta álomba.

-Nézz rám, Bella! – mondta Alice türelmesnek tettetve a hangját. Ránéztem és a szemében úgy láttam, mintha sírna. Már csak a könnyek hiányoztak. Remegő keze odaért az arcomra és valami törlőkendővel próbált emberformát varázsolni belőlem. –Kész vagy. –motyogta, majd átölelt. –Most aludj! Belefektette a fejem az ölébe és kért az egyik mosolygós kísérő lánytól egy takarót. Betakart és én pedig a fülembe dugtam a fülhallgatót. Edward képét kivettem a cd tartóból és a kezembe vettem. Az ő dalait hallgatva és a képét szorongatva próbáltam elaludni,de míg nem tudtam elkeserítő gondolatok szőttek hálót a fejembe.

Egész délelőtt és délután is még minden rendbe volt. Semmi jele nem volt annak, hogy az este majd így fog végezni. Életem első bálja is, ami jól éreztem magam, normálisan telt. Nem volt semmi jel, hogy pillanatok múlva minden le fog omlani. 

Elakartam felejteni ezeket a gondolatokat. Visszaemlékeztem az Edwarddal való táncomra. Talán ez volt az első, amiben nem hibáztam és még jól is éreztem magam. Mazochista énem újabb kínzó gondolatot akart a felszínre hozni, amit én nem akartam látni. Próbáltam elengedni magam, hogy eltudjak, aludni, de akkor rögtön átengedtem ezt a fájó ábrándot, ami nem tudott sokáig fájdalmat okozni, mert elaludtam, de továbbra is ezzel álmodtam.

                                                    

                                        Az utolsó táncunk...

                      Döbbenet

/Narrátor szemszög/

 Már az egész Cullen család ott állt az erdő közepén és várták, ahogy a fekete köpenyes lények kínzó lassúsággal közelednek feléjük. Edward egy utolsó gombot is megnyomott kis fekete telefonján, majd eltette és újra farkasszemet nézett a fenyegető sötét árnyakkal. Hogy kerülnek ide? Kitől tudták meg? És most mi lesz velük? -kavarogtak a kérdések mindannyiuk fejébe. 

Mikor már annyira közel voltak, hogy látták egymás arcát Edward belepillantott Aro kegyetlenül vidám vérvörös szemébe és átfutott rajta egy különös érzés. Már régóta nem érzett ilyen. Pontosan azóta mióta visszatért úgymond "kamaszkori botladozásaiból". Mikor elhagyta Carlisle-t még vámpírkora kezdetekor, mert ő nem bírt állatvéren élni és azoknak az embereknek a vérével táplálkozott, akik rosszat tettek. Esetleg épp kőrözés alatt voltak vagy bántottak valakit. Most is ugyanazt érezte, csak sokkal erősebben, mert ez a lény, aki előtte mosolyog vidáman, igazából a szerelme életéért jött és azt akarja elvenni tőle.

Edward torkából vadállatias morgás tört fel arra a személyre, de azt láthatólag egyáltalán nem érdekelte a dolog. Carlisle addig a fiú karjára simította kezét, figyelmeztetően. Túl kevesen vannak hozzájuk képest. Edward nem nézett más merre továbbra is Aro arcát figyelte és bámulta színtiszta gyűlölettel.

-Jó estét, kedves barátaim. -mosolygott barátságosan, de a gondolatai egészen máshol jártak. Mellette szoros fal állt. Jane és Alec közvetlen mellette helyeszkedtek el. -Biztos tudjátok, hogy miért vagyunk itt. -mondta fejét ingatva. - Törvényt szegtetek. -közölte továbbra is mosolyogva. - Kíváncsiak vagytok, hogy miből jöttünk rá, nem? -hangja színlelt kíváncsiságot rejtett és olyannyira jól játszotta magát, hogy egy kívülálló el is hitte volna.

-Szia, Jim. -köszönt gunyoros hangon egy szőke hajú lány, aki épp most lépett ki Aro mellől, ezzel félrelökve a láthatólag bosszús Jane-t. Aro viszont cseppet sem bánta ezt a tettét, sőt, mikor a lányra nézett, majdnem olyan szeretettel, mint apa a lányára. Ő nem szólt semmit, de ránézett Demetrire és Felixre, akik rögtön a lány mellett termettek és védelmezően, mint akik bármikor elé állnának, ha valaki bántani próbálja úgy álltak meg mellette.

Senki a Cullen családból nem tudta elképzelni, hogy mégis kinek köszön, aztán a bokor mögül feltűnt egy halk ember alak.

-Emilie.-köszönt érzéketlen hangon Jim. A másik klánból csak döbbent tekinteteket, majd ölni vágyó pillantásokat tudott kihonzi ez a jelenet. Jim nem nézett Edward családjára, csak ment tovább a Volturi sorfala felé.