28. fejezet (2.rész)

Sziasztok!

Nem küldtem senkinek ízelítőt, mert úgy gondoltam, hogy ez is még az a fejezet, ami az előző volt. 

Na mind1... :) Komikat várok hozzá! Most sincs komi határ. Az írjon akinek tetszik:)) (Kíváncsi vagyok, hogy hány komit ér nektek a fejezet, ha nincs komi határ):DD

Ez Bella fényképe Edwardról és róla! Ha elolvassátok, akkor tudni fogjátok...!:))

Puszi:Klaudia

                             
                               Kettészakadt ember

 Hihetetlen gyorsasággal száguldottunk ki a suli parkolójából a főútra és a Cullen ház irányába fordultunk. Edward Volvója könnyed bírta ezt a sebességet, amire Alice kényszerítette és még a motor sem szólt hangosabban, mint általában így ki tudtam venni könnyedén barátnőm ideges szavait.

-Volt egy látomásom, amiben Edward és Tyler az erdőben sétált. –hadarta. – Edward kérdezgetett róla, meg ilyesmi. Az most lényegtelen, hogy miről volt szó. –legyintett. – Mögöttük feltűnt a Volturi. –értetlen pillantásom láttán belekezdett a magyarázkodásba. – Az uralkodó vámpírok. –fintorodott el. –Ha így megérted. Sokan vannak és nagyon erősek, mert mindegyiknek vagy különleges képessége van vagy jó harcos és Edwardék csak ketten vannak az erdőben. Igaz, hogy már utánuk küldtem a többieket, de… - kínlódott.

- Alice, még mindig nem értem a lényegét. Miért vagy ennyire ideges, hiszen nincs  okuk bántani őket. –haboztam.

– El kell téged és Nessie-t is bújtatnunk. A húgod különleges teremtmény, nagyon érdekes tehetséggel, amit Aro biztos, hogy meg akar magának, majd szerezni. Te pedig egy jó indok is vagy ehhez a tervhez. – hadarta, mintha az előző mondatom el sem hangzott volna. –Azzal, hogy elárultuk, hogy vámpírok vagyunk és, hogy egyáltalán létezünk-e, törvényt szegtünk. –Úgy éreztem, mintha sok millió puzzle darabból próbálnám összerakni a kész képet. Akárhogy próbálom, nem tudom. Milyen törvény?! – Bella ne nézz rám ilyen értetlenül! – csattant fel. –Az előbb mondtam, hogy uralkodó vámpírok, szóval ők alkotnak törvényeket, az egyik, az, hogy nem árulhatjuk el a titkunkat halandóknak. Érted már? –kérdezte valamivel kedvesebben.

Mint valami lakat zára, úgy pattant minden zavarós dolog a helyére. Amik eddig csak sejtések voltak, most már teljes igaságok, és amiktől még csak tartottam, most már rettegek. Akárkik is tartoznak a Volturiba gonoszak és bántani akarják Edwardot, Nessie-t és az egész családok. Ebből egy újabb következtetést levonva rájöttem, hogy, akik most az erdőben vannak, óriási veszélyben forognak.

-Azonnal oda kell mennünk. –ez volt az első mondatom. Alice mégsem döbbenve döntésemen száguldott tovább. Irányt nem váltott, úgyhogy azt gondoltam továbbra is a házukhoz akar vinni. Rám se nézett, csak bámult ki a szélvédőn továbbra is. Nem szólalt meg, de a száját apró kis vonallá préselte össze, mintha egy kiadós üvöltözést akarna elfojtani magába. – Alice komolyan mondom, mennyünk az erdőbe. –mondtam hangosabban.

-Ez őrültség, Bella! Nem tudod, mit beszélsz! – fakadt ki. –Neked lenne a legveszélyesebb ott lenned, mindannyiunk közül. Ember vagy és semmit nem segítene, ha most odavinnélek. –erősen próbált figyelni rá, hogy a hangja ne hasson ordításnak.

-De akkor most mi lesz, Alice? – tehetetlenségembe elhullajtottam néhány pánik könnycseppet, de nem törődtem vele. Próbáltam ésszerűen gondolkozni. Már amennyire a jelen körülmények között lehet. –Láttál még valamit? Volt látomásod arról, hogy mi lesz ezután? –kínlódtam, mert egyáltalán nem tudtam megfogalmazni, hogy egyáltalán mit akarok és, hogy ez mennyire fontos nekem.

-Az erdőben történtekről, nem lesz új látomásom, míg a Volturi oda nem ér, mert akkor már az ő döntésük is beleszámít, és ők még tétováznak vagy Aro csak direkt akarja összezavarni a vízióimat. Lehet, hogy már ott vannak, csak én nem látom, mert próbálnak bekavarni.–magyarázta, de néhány helyen azért elakadtam. Nem akartam értetlennek tűnni megint és tudatlanságommal tovább idegesíteni Alice-t, hiszen már így is elég türelmes volt velem. Az Aro nevet betudtam az egyik gonosz Volturi tagnak. – Viszont a mi jövőnket már láttam. - motyogta. –Miután Jasperék odaértek az erdőbe, Edward küldött egy üzenetet, hogy vigyelek el téged jó messzire és bújtassalak el, a húgoddal és Reneé-vel együtt. – én végig csöndben hallgattam, mert a döbbenettől, alig tudtam megszólalni vagy egyáltalán bármit is csinálni. – Valami olyan helyre, ahol a Volturinak esze ágába sincs keresni. Ezért mondtam Renée –nek, hogy foglaljon, repülőjegyet mondjuk Floridába. Ott mindig süt a nap, ezért ott keresne utoljára a Volturi. –magyarázta halkan. – Nem tudtok ugyan járkálni nappal, de biztonságba lesztek. – fejezte be.

Sok érzés söpört át rajtam és nem tudtam, hogy most, mit is kéne igazából éreznem. Düh Alice és Edward iránt, mert egyikőjük sem képes megérteni és, mert azt hiszik, hogy ezt én képes vagyok végigcsinálni. Félelem és undor a Volturival szemben, mert bántják a szerelmemet és a családomat. Aggodalom mindenkiért, aki hozzám közel áll és most az erdőben vár vagy már találkozott is a Volturival. Hiány és szomorúság, mert már most érzem, hogy ketté lettem szakítva. Testemnek engedelmeskednie kellett Alice parancsának, de a lelkem önző módon Edwarddal akart maradni és kétfelé szakadtam. Végül nem is tudom melyik érzésnél maradtam, de elkezdtem sírni, mindegy melyikből, de tudtam, hogy most, ebben a helyzetbe csak egyetlen személy tudna megvigasztalni és ő is csak néhány kulcsfontosságú, szóval, mondattal. „ Itt vagyok. Nem lesz semmi baj.” Erre azonban csak még erősebben rám tört a zokogás. Egyik felem kétségbeesetten szólította a másikat, hogy enyhítsem ezen a fájdalmas ürességben, de az nem jött. Tudomást sem vett rólam.

Egy hideg kéz fogta meg a kezem és egy fémszerű dolgot nyomott bele. Kitöröltem a szememből a könnyeket és próbáltam ránézni, úgy, hogy semmi ne homályosítsa el a kilátást.

Az a valami fénylett, legalábbis világított és ráismertem egy apró ezüstszínű telefonra.

-Gyerünk, Bella!- unszolt Alice halkan és befordult az útra, ahonnan már csak pár perc a házuk. –Olvasd el! Edward ezt az üzenetet küldte. – nevére rögtön felkaptam a fejem és rápillantottam a képernyőre.

„Ideértek Jasperék és a Volturi is közeledik. Rejtsd el Bellát, Nessie-t és Renée-t valahova, mert igazából őértük jöttek. Nem tudom, hogy ennek, mikor vagy, hogyan lesz vége. Kérlek vigyázz Bellára és mond meg neki, hogy nagyon szeretem és csinálja azt, amit te mondasz, mert akkor nem lesz semmi baj. Maradj velük, amíg nem beszélünk újra. Ne aggódj Jasper jól van! Köszönöm, Alice.”

-Én is szeretlek. –suttogtam vissza a telefonnak és már nyomkodtam volna remegő kézzel a gombokat, hogy visszaírhassak, de Alice kikapta a kezemből. Úgy éreztem, hogy ettől csak még üresebb lettem. Abban a percben, mikor olvastam az üzenetét jó érzés töltött el, de mikor a végére értem és Alice is elvette a telefont újra visszaestem azelőtti állapotomba.

-Nem írhatsz vissza neki most, mert így csak még rosszabb lesz a helyzetük.- magyarázta szipogva.

Megállt a ház előtt meg sem várta, míg kiszállok. Egyből felkapott és nagyon gyorsan fenntermettünk az emeleten.

-Gyorsan öltözzetek át, mi megyünk le a garázsba.- mondta anyu idegesen, kezében a pityergő és zavarodott húgommal. Szegény azt sem tudja, hogy mi folyik körülötte. Már mindent elpakoltam, ami nagyon fontos, lenne, de azért ha akarod, gyorsan nézd át a szobádat. –intézte nekem a szavait aztán már el is tűnt.

-Carlisle kocsijával megyünk. – mondta a már eltűnt anyámnak, de biztos, meghallotta. –Gyerünk, Bella! Siess! –sürgetett. A fürdőben leszedte rólam a gyönyörű báli ruhát és adott egy szürke melegítőt. Amilyen gyorsan tudtam magamra vettem és húztam a cipőmet is. – Menny, nézz be a szobádba, hogy mindent elvittek-e. Két perc és én is kész leszek.

Két percem van. Járt a fejembe. Futottam a szobámba és felnyitottam az éjjeli szekrényfiókját. Kiszedtem a walkmant és a fülhallgatót hozzá. Utána, mentem az egyik ruhás szekrényhez és benyúltam a két oszlop ruha közé. Kivettem egy Edwardról és rólam készült képet, amit még Alice készített, mikor elkapta ez a mániája.  Már rohantam is tovább. Körbe sem néztem mi kellhet még. A folyosó elejéről odakiáltott nekem Alice már teljesen felöltözve.

-Gyere, Bella! Sietünk! –emlékeztetett.

Ez kevesebb volt, mint két perc, morgolódtam magamba. Nem fordultam meg, hanem sietősen haladtam a folyosó legutolsó szobájához. Benyitottam és egyből egy kis ezüst lemezt kerestem, ami pont úgy néz ki, mint az, amin az altatódalom és Edward többi zongoraszámai vannak. Kétségbeesetten kutattam utánuk, de nem találtam. Már úgy éreztem mindjárt hiszti rohamot kapok, de egy ujj kocogtatta meg a vállamat.

-Azt hiszem, ezt keresed. –adta át Alice a cd-t. „Bella's Lullaby” –ez volt ráírva Edward elegáns írásával.

-Köszönöm. –szipogtam.

-Gyerünk. –fogta meg a kezem és húzott le a lépcsőn.

 A könnyek elhomályosították a szemem és nem tudtam eltalálni minden egyes lépcsőfokot a lábammal, de persze ezen Alice gyors üteme sem segített. Nem bírta tovább esetlenkedéseimet és felkapott. Amint leértünk berakott az anyós ülésre és megindult a másik irányba, hogy mellém üljön.

Seattle –ig legalább húsz autós dudát ránk, mert olyan gyorsan hajtottunk és sokszor bevágtunk mások elé is. Én próbáltam elnyomni a sírásom, hogy ne legyek hangos és így is csak halkan nyöszörögtem és szipogtam néha. A kezemben görcsösen szorongattam a walkmant, amiben már bent is volt a cd, de még nem indítottam el. Felesleges lett volna erre a kis időre bekapcsolni, hisz Alice úgy vezetett, mint egy őrült. Edward képét összehajtogattam és betettem a cd-hez, pont úgy, hogy még össze lehetett csukni. Így nem kellett félnem, hogy elvesztem.

Egy meleg kéz ért a vállamhoz, mire én egy kicsit összerezzentem, de a fejemben megjelent Nessie üzenete.

„Mi a baj?” Kérdezte a fejében az én síros arcom jelent meg, utána pedig Ryan és a fejében végig arra gondolt, hogy „Apu, hol van?”

Sajnáltam, hogy ilyen fiatalon kell ezt mind átélni, mikor még én sem tudom rendesen kezelni a helyzetet. Hát akkor ő? Nem tudtam erre, mit válaszolni, csak tátogtam egy darabig, de szerencsére anyu hátrahúzta, az ölébe fektette és a fülébe sutyorgott.

Most, ahogy ránéztem ő is egészen ki van, de ő legalább tudta a részleteket és nem kellett még ettől is szenvednie. Végtelenül önzőnek éreztem magam, hogy csak a saját érzéseimmel törődöm, de nem tudtam ez ellen mit tenni.

A repülőtéren nem voltam sokan, de azért felhúztam a csuklyát a fejemre és igyekeztem, nem túlságosan felfedni az arcomat. A báli sminkem tuti szétfolyt és úgy nézek ki, mint egy boszorka, mellé társítva a vörös kisírt szemeket. Alice -be belekarolva szedtem a lában. Elrendezett, mindent és még egy kis plusz pénzt is adott a személyzetnek.  Átestünk az ellenőrzésen és igyekeztünk fel a gépre. A kinti szellő olyan hideg volt, hogy úgy éreztem, mintha rászárítaná a könnyeimet az arcomra és szememet pedig csípte.

Helyet foglaltunk az első osztályon. Alice végig mellettem volt és próbált lelki támaszt nyújtani.  Míg Renée a húgomat ringatta álomba.

-Nézz rám, Bella! – mondta Alice türelmesnek tettetve a hangját. Ránéztem és a szemében úgy láttam, mintha sírna. Már csak a könnyek hiányoztak. Remegő keze odaért az arcomra és valami törlőkendővel próbált emberformát varázsolni belőlem. –Kész vagy. –motyogta, majd átölelt. –Most aludj! Belefektette a fejem az ölébe és kért az egyik mosolygós kísérő lánytól egy takarót. Betakart és én pedig a fülembe dugtam a fülhallgatót. Edward képét kivettem a cd tartóból és a kezembe vettem. Az ő dalait hallgatva és a képét szorongatva próbáltam elaludni,de míg nem tudtam elkeserítő gondolatok szőttek hálót a fejembe.

Egész délelőtt és délután is még minden rendbe volt. Semmi jele nem volt annak, hogy az este majd így fog végezni. Életem első bálja is, ami jól éreztem magam, normálisan telt. Nem volt semmi jel, hogy pillanatok múlva minden le fog omlani. 

Elakartam felejteni ezeket a gondolatokat. Visszaemlékeztem az Edwarddal való táncomra. Talán ez volt az első, amiben nem hibáztam és még jól is éreztem magam. Mazochista énem újabb kínzó gondolatot akart a felszínre hozni, amit én nem akartam látni. Próbáltam elengedni magam, hogy eltudjak, aludni, de akkor rögtön átengedtem ezt a fájó ábrándot, ami nem tudott sokáig fájdalmat okozni, mert elaludtam, de továbbra is ezzel álmodtam.

                                                    

                                        Az utolsó táncunk...

                      Döbbenet

/Narrátor szemszög/

 Már az egész Cullen család ott állt az erdő közepén és várták, ahogy a fekete köpenyes lények kínzó lassúsággal közelednek feléjük. Edward egy utolsó gombot is megnyomott kis fekete telefonján, majd eltette és újra farkasszemet nézett a fenyegető sötét árnyakkal. Hogy kerülnek ide? Kitől tudták meg? És most mi lesz velük? -kavarogtak a kérdések mindannyiuk fejébe. 

Mikor már annyira közel voltak, hogy látták egymás arcát Edward belepillantott Aro kegyetlenül vidám vérvörös szemébe és átfutott rajta egy különös érzés. Már régóta nem érzett ilyen. Pontosan azóta mióta visszatért úgymond "kamaszkori botladozásaiból". Mikor elhagyta Carlisle-t még vámpírkora kezdetekor, mert ő nem bírt állatvéren élni és azoknak az embereknek a vérével táplálkozott, akik rosszat tettek. Esetleg épp kőrözés alatt voltak vagy bántottak valakit. Most is ugyanazt érezte, csak sokkal erősebben, mert ez a lény, aki előtte mosolyog vidáman, igazából a szerelme életéért jött és azt akarja elvenni tőle.

Edward torkából vadállatias morgás tört fel arra a személyre, de azt láthatólag egyáltalán nem érdekelte a dolog. Carlisle addig a fiú karjára simította kezét, figyelmeztetően. Túl kevesen vannak hozzájuk képest. Edward nem nézett más merre továbbra is Aro arcát figyelte és bámulta színtiszta gyűlölettel.

-Jó estét, kedves barátaim. -mosolygott barátságosan, de a gondolatai egészen máshol jártak. Mellette szoros fal állt. Jane és Alec közvetlen mellette helyeszkedtek el. -Biztos tudjátok, hogy miért vagyunk itt. -mondta fejét ingatva. - Törvényt szegtetek. -közölte továbbra is mosolyogva. - Kíváncsiak vagytok, hogy miből jöttünk rá, nem? -hangja színlelt kíváncsiságot rejtett és olyannyira jól játszotta magát, hogy egy kívülálló el is hitte volna.

-Szia, Jim. -köszönt gunyoros hangon egy szőke hajú lány, aki épp most lépett ki Aro mellől, ezzel félrelökve a láthatólag bosszús Jane-t. Aro viszont cseppet sem bánta ezt a tettét, sőt, mikor a lányra nézett, majdnem olyan szeretettel, mint apa a lányára. Ő nem szólt semmit, de ránézett Demetrire és Felixre, akik rögtön a lány mellett termettek és védelmezően, mint akik bármikor elé állnának, ha valaki bántani próbálja úgy álltak meg mellette.

Senki a Cullen családból nem tudta elképzelni, hogy mégis kinek köszön, aztán a bokor mögül feltűnt egy halk ember alak.

-Emilie.-köszönt érzéketlen hangon Jim. A másik klánból csak döbbent tekinteteket, majd ölni vágyó pillantásokat tudott kihonzi ez a jelenet. Jim nem nézett Edward családjára, csak ment tovább a Volturi sorfala felé.

28. fejezet (1. rész)

Hellóó!!!

Szörnyű, hogy ezt is kétrészletbe hozom, de nem tudtam máshogy összehozni és mára ígértem!
Azért remélem tetszik!
Annyira köszönöm a 7 komit az előző fejezetnél!:)))
Úgy döntöttem, hogy nem lesz komihatár! Aki ír az ír aki nem, nem!:DD
De azért jólesne ehhez is néhány megjegyzés!(:

Puszi:Klaudia


Látomás


Mindent elfelejtettem abban a pillanatban és csak arra tudtam gondolni, hogy ki vagy mi az a Volturi. Mi összeköttetésben van ez Alice rémült arcával? Miért baj, ha Edward és Tyler találkozik a Volturival? És hova mentek egyáltalán ők ketten?


Rengeteg érzelem söpört át rajtam ebben a pillanatban, míg csak megszólalni sem bírtam. Elsősorban értetlenség, majd azt követte félelem, aggodalom, harag és újra értetlenség. Az előbbi párbeszédem Jimmel rég kiment a fejemből, mintha csak egy elhomályosult, kellemetlen emlékfoszlány lenne, ami most elveszett a mostani problémámmal szemben. Meg akartam szólalni és megkérdezni Alice-t, hogy mekkora a baj vagy, hogy hol vannak most. És ehhez hasonlóakat aztán meg rohanni hozzájuk, de egy árva hang sem jött ki a torkomon s utána meg azért nem, mert Alice szeme elködösödött: látomása volt.

Rettegve vártam a következő információt, míg próbáltam rejtegetni a félelmem a mellettem toporgó Jim elől. Ebben ő egyáltalán nem volt segítségemre, mert a hangja betolakodott a saját érzelmi buborékomba, ami most majdnem szétpukkadt. Nem lendített sokat a helyzeten, hogy ő közbeszólt, mert úgy éreztem, mintha az a képzeletbeli pohár hirtelen túltöltődne.

-Mivan? – kérdeztett vissza gúnyosan Alice-től, aki még mindig nem tudott visszaválaszolni. – Mi baj van ezzel? És ki az a Volturi? – a hangja cseppet sem árulkodott arról, hogy kíváncsi lenne inkább, mintha bosszankodna.

Nem törődtem vele. Alice-t figyeltem. Görcsösen szorongattam jéghideg kezét, ami néha-néha megremegett. Míg vártam, hogy mondjon valamit, körbenéztem a színes teremben. Kétségbeesetten kutattam a testvérei után. Hol van ilyenkor Emmett, Jasper vagy éppen Rose? Szerencsére senki más nem vett észre semmit a teremben, de azért néhány tekintet így is idetévedt. Visszanéztem Alice-re, aki pont akkor „ébredt fel”. A szeme kitisztult, de tele félelemmel és aggodalommal. Vajon meg akarom tudni, mi történt? Nem hagyta, hogy ezt eldöntsem magamban, mert egyből megszólalt.

-Hazaviszlek! –szólat meg halkan, de határozottan, majd elkezdett húzni. Mikor én nem mozdultam, megállt, persze nem lett volna nehezére végigráncigálnia az egész termen, de ezt mégsem tette. Türelmetlenül és mérgesen hátranézett rám. – Mi lesz már Bella?! Mozdulj! –utasított.

-Alice, mi történt Edwarddal? –szinte csak tátogás volt, de tudtam, hogy ő úgyis meghallja.

Választ viszont nem kaptam, csak egy elkínzott koboldarcot és egy mellé társuló szép ruhába öltött testet, ami elkezdett a kijárat felé rángatni. Én azonban még a válaszomat vártam. Mérgesen megtoppantam a gyorsan lépkedő Alice mellett. Már az ebédlő ajtó előtt álltunk. Kint olyan hideg volt, hogy csípte a hideg a szabadon hagyott testrészeimet. Egyszóval mindenem. A kabátom bent maradt és a szoknyám is csak a térdemig védett. A váratlan hidegtől egy apró remegéshullám futott át rajtam, majd újra szembefordultam Alice-el.

-Elárulnád, hogy mi történt? – fakadtam ki. –Addig egy lépést sem teszek, meg míg el nem mondod, hogy mi történt! –mondtam önfejűen.

Mérgesen rám kapta a fejét, majd miután továbbra is úgy álltam előtte az arca megváltozott. Elgondolkozva nézett rám, majd, mint egy idiótára végül rendezte arcvonásait és nyugodt hangon megszólalt.

-Út közben mindent elmagyarázok. – mondta nyugodt hangon, de a szemén azt láttam, hogy inkább elráncigálna innen, minthogy itt udvariaskodna velem.

Az a nagy határozottságom rögtön elmúlt. Egy cseppet megkönnyebbültem, hogy most már megtudom, hogy mi folyik itt, de mégsem tudtam rábólintani, mert nem tudtam, hogy most mit akar tenni vagy hova fog vinni.

-Hova megyünk?- adtam szavat kíváncsi gondolataimnak.

-Még nem tudom. –habozott bizonytalanul. Itt már valami nagy gond van.- pánikoltam magamba, Alice bizonytalan?! – Talán haza. – suttogta, majd elkapta a kezem és elkezdett húzni a parkoló felé. –Csak egyszer mondom el, Bella, úgyhogy nagyon figyelj, és ne szólj közbe.- figyelmeztetett.



/Alice szemszöge/



Eltűnt körülöttem minden. Nem észleltem a hangos zenét, az ide-oda röpködő fénycsóvákat. Még Jasper lágy érintése is elveszett. "Helyette egy egészen más helyen voltam. Itt minden vizes és rideg volt. Körbevettek a zöld növények, míg én az előttem elnyúló ösvényen hallottam lépteket és halk beszélgetést.


-Beszélnünk kell majd Carlisle-val. – egyből ráismertem Edward hangjára. – Ettől talán megoldódhat sok problémánk. – mondta a mellette bizonytalanul lépkedő Tylernek. Majd mintha eszébe jutott volna valami témát váltott és egy egészen más dologról kérdezett. –A Volturi tud rólad? Vagy… - kérdezte és folytatta volna, ha Tyler nem vág közbe.


-Ismerem. –motyogta. –Vagyis már hallottam róluk. –magyarázta majd hevesen rázta a fejét. – Értesültek már róla, hogy egy ilyen lény, mint én létezik, de nem találtak meg.


Olyan rossz előérzetem volt. De nem tudtam odamenni vagy odakiáltani, csak nézhettem, de nem szólhattam közbe. Váratlanul feketeséget pillantottam meg az erdő másik felébe. Ahogy közelebb jött, már láttam, hogy többen vannak. Sok fekete köpenyes vámpír vérvörös és kíváncsi néhol unott vagy éppen dühös tekintettel közeledtek párosuk felé. Már mindketten támadó állasba ereszkedtek, de tudták és tudtam, hogy egyedül semmi esélyük."

-Mit láttál kicsim? –szólítgatott szerelmem. Aggódó pillantása összeakadt az enyémmel, mire én rögtön eldaráltam neki, hogy mi történt. Mindketten felpattantunk és futottunk ellenkező irányba.

Láttam, ahogy odamegy Rose-hoz és Emmetthez. Ahogy együtt megindulnak az erdő azon része felé, ahova a vízióm vezetett. Közben a telefonba duruzsoltak Ryan-nek, Carlisle-nek és Esme-nek. Renée otthon maradt Renesmee- vel és rám vártak, hogy megmondjam hova bújjanak el.

Rémülten futottam oda Bellához és mondtam neki azt az egy mondatot, amiből ő valószínűleg egy mukkot sem értett, de mégis falfehér lett az arca. Talán ráragadt az én rémületem is vagy Jim előtti kijelentése sokkolta ennyire? Most nem is ez volt a fontos. Gyorsan el kell valahova tüntetnem őket. Ha akarja, ha nem.

Sziasztok!

Elküldtem az ízelítőket, de csak Tündinek és Tittinek, mert csak az a ő e-mail címüket tudtam.
Holnap rakom fel a frisst, úgyhogy aki akarja addig megírhajta a mail címét én pedig elküldöm az ízelítőket.
Szandra és Zsófi volt az szóval, holnap délutánig írjátok le ide és akkor elküldöm.
Amúgy holnap estefelé lesz friss!:))

Puszi:Klaudia

Várható friss...

Sziiiasztok!


Ezen a hétvégén nem leszek itthon szóval a friss sem a hétvégére várható!:(
Megpróbálom hozni amilyen gyorsan csak tudom!
Remélem megértitek! Bocsi:)

Addig pedig berakok egy képet. Ez olyan ízelítő féle csak éppen képben:D
Azt is elárulom, hogy ki ő: Emilie. 
Ha nem emlékeztek rá akkor az első fejezetben szerepel meg a 22.-be is van róla szó.





Puszi:Klaudia

27. fejezet (2.rész)

Sziasztok!
Itt van a második része is. Remélem tetszik!:))


Bál (2.rész)


Felváltva pillantottam Alice-re és az ölemben pihenő kistáskára. Döbbenetemben egy hang sem jött ki a számon és a fejforgatáson kívül nem mozdultam. Milyen okok vezethették erre a cselekedetre, Alice-t? Kizárt, hogy magától csinálta. Alice, aki bizonyítottan magas sarkú mániás, és aki engem sem hagy nyugton ezekkel a 10-15 centis sarkakkal, ő adja oda nekem a lapos talpú topánkákat? Esetleg rájött, hogy én sarkakkal nem tudok járni és megszánt? Vagy Edward „vette rá”?


-Mire vársz még, Bella? – Alice hangja tele volt bosszankodással és türelmetlenséggel.

Mikor ránéztem láttam, hogy csak akkor pillantott rám, amikor én is és azonnal magára öltött egy angyali mosolyt. Mi előtt rám figyelt volna Edwardot nézte. Csak egy másodpercig láttam, de olyan volt az arca, mintha a gondolataiban ordítozna Edwarddal. Gyanúsan fürkésztem a mostmár tökéletesen kisimult arcát, amit egy óriási vigyor telepedett le. Az arca nem változott meg ezért elkezdtem megszabadulni az eddigi cipőimtől. Közben csevegő hangon társalogtam a mellettem ülő kis kobolddal.

-Mikor változott meg a véleményed a magas sarkúkkal és velem kapcsolatban? –kérdeztem mosolyogva.

-Akkor mikor láttam, hogy milyen esetlenül lépkedsz benne.- mondta keményen, de inkább Edwardnak. Mérges képén én csak mosolyogtam. –És mert van egy kedves bátyám, aki kocsit akar venni nekem. Nem is akármilyent. Egy Porche 911 Turbót, sárgába. –mondta már nagyobb lelkesedéssel.

-Szuper. –motyogtam, mikor felvettem a cipőm. Sokkal jobban éreztem magam ezekbe, mint a másikba.

Váratlanul egy hideg kéz fogta meg a kezem. Felnéztem és Edward mosolygott rám.

-Táncolsz velem?-kérdezte halkan.

A hasamba visszakerült ugyanaz a gombóc, ami eleinte volt. Sóhajtva próbáltam erőt gyűjteni, ahhoz, hogy a remegő kezemet az övébe helyezzem. Mikor tenyerébe fogta, felállt és a többi pár felé vezetett. Eddig csak néhányan táncoltak, de most egy lassabb szám következett.

Edward megfogta a derekamat mind a két kezével én meg reflexszerűen átkaroltam a nyakát. Ő vezetett és körülöttünk eltűnt minden. Ráébredtem, hogy táncolni nem is olyan rossz, legalábbis Edwarddal nem. A kíváncsi tekintetekről nem vettem tudomást, ha akartam volna sem tudtam. Edward szeme vonzotta az enyémet és valósággal összeragadtak.

-Megőrjít néhány ember gondolata. –jegyezte meg homlokráncolva.

-Miért? - kérdeztem kíváncsian.

-Mert Mike Newton egy perverz disznó és a gondolatai többségben rólad szólnak. –magyarázta.

-De hát ő Jessicával jött, nem? – értetlenkedtem.

-De igen. – sóhajtott.- Mike és Tyler alkoholt csempésztek be és már eléggé leitták magukat.- mondta rejtett mosollyal. – A gondolataik sokkal őszintébbek és amúgy sem nagyon fogják vissza magukat.

Ráhajtottam a fejem a mellkasára és így keringtünk tovább. Közben azon gondolkodtam, hogy milyen jó, hogy én nem tudok belelátni más fejébe. Az önbizalmam még a nullánál is alacsonyabbra csökkenne, ha tudnám, hányan fantáziálnak Edwardról és, hogy kik azok. Ha akarnék, se tudnék többet egy-két normális szónál többet váltani.

-És Jim gondolatai is állandóan körülötted forognak. – mondta. Döbbenetemben felemeltem a fejem és a szemébe néztem. – Féltékeny. –jelentette ki elégedetten.

-Az a Jim, akit én is ismerek. –kérdeztem, mert még mindig lehetlen volt ez számomra.

-Igen. Aki most ott ül egyedül az asztalnál, és ha odanézel más merre fog nézni. –mosolygott. Elképedtem. Ezt eddig soha nem mondta sem Edward, sem Jim.

- Magányos. –magyaráztam és igyekeztem én is elhinni. –Ezek nem igazi érzelmek, csak nincs senkije és itt van a bál… - egész reálisnak tűnt ez az elmélet.

-Bella, szerinted, miért voltam olyan ideges mikor leszálltak a gépről. –keserűen felkuncogott. – Arra gondolt, hogy milyen jó téged újra látni és, hogy- szerinte – mennyire megváltoztál. Hozzáteszem, hogy egy barátnőd sem gondolt ilyenre. Mikor megtudta, hogy már elkésett féltékeny lett. Jasper is érezte, de tudja, hogy nem tehet semmit. – mondta, majd egy kevés habozás után hozzátette. –Ugye?

-Hát persze, hogy nem. – mondtam kuncogva és újra a mellkasára hajoltam. –Én téged szeretlek. –válaszul belepuszilt a hajamba.

Oldalra pillantva láttam Alice-t és Jaspert is keringeni. Mikor Alice észrevett kedvesen rám mosolygott. Úgy látszik már el is felejtette azt a cipős dolgot, de azért Jasper jelenléte is hathatott rá. Váratlanul valaki megkopogtatta a vállamat. Ijedtemben felugrottam és majd nem hátra estem, de szerencsére Edward elkapta a hátam. Oldalra néztem, hogy egy nagy letolásban részesítsem ijesztgetőmet, de a mikor megláttam ki az elakadt a szavam. Jim állt előttem egyik kezét kinyújtva.

-Bocsi. –mentegetőzött. – Táncolsz velem? –mosolygott halványan.

Nem kellett látnom Edward arcát, ahhoz, hogy tudjam, hogy milyen képet vág. Mégis ránéztem, de az arca teljesen nyugodt volt és közben lágyan felém mosolygott. A szívem meglódult, de válaszolnom kellett Jimnek.

-Persze. –motyogtam egy mosolyt erőltetve az arcomra. Edward az arcomra nyomott egy puszit és elindult le a tánctérről.

Új táncpartnerem a kezét a derekamra tette és megfogta az egyik kezemet. Én a vállára tettem a kezem és próbáltam nem az arcára nézni. Ha Edward nem mondta volna az előbb ezt róla, akkor most biztos, hogy minden kellemetlenség nélkül, barátilag tudnék vele táncolni. Miért is ne tudnék? Hiszen én nem érzek úgy iránta. És ő úgy tudja, hogy én nem tudok róla, hogy ő hogyan érez, úgyhogy nekem nem kéne feszengnem.

-Miért jöttél egyedül? –kérdeztem csevegő hangnemben.

-Mert nincs barátnőm. –mosolygott zavartan. –Nem tűnt fel?-kuncogott saját viccén, de most nem találtam benne semmi poént.

-Hát itt van, most egy csomó lány válassz köztük kedvedre. –humorizáltam.

-Nagyon vicces. –„dicsért meg”. Azután átváltott egy kicsit komolyabbra. –És… -habozott egy kicsit majd újra megszólalt. – Komoly ez közted és…

-Edward. –vágtam rá. Bólintott. A válaszomon nem gondolkoztam sokat, de kissé kellemetlen volt ezt pont vele megbeszélni. – igen. – mondtam és örültem, hogy sötét van, mert biztos elpirultam, bár végülis semmi okom nincs rá.

-Gondoltam. –sóhajtott és erősebben kezdte fogni a derekam.

-Mit?- nem akartam tudni, de kicsúszott a számon. Aggodalmasan pillantottam az asztalhoz, ahol Edwardnak kéne ülnie, de nem volt ott. Biztos, csak elment italért vagy ilyesmi. –nyugtattam magam.

-Azt, hogy ez komoly közted és közte. –válaszolta közben a kérdésemre. Egyre kényelmetlenebben kezdtem érezni magam és akkor még rátett egy lapáttal. –Meg, hogy már semmi esélyem. – mikor ezt kimondta a lábam előbb reagált és megállt a táncolásban. Elengedtem a vállát és a kezét és vártam, hogy is eleresszen. Már épp reagálni készültem, mikor Alice futott oda hozzám rémülten. A keze remegett, mikor megfogta az enyémet és próbált megszólalni.

-Edward és Tyler kint sétálnak az erdőben és a Volturi ott lesz. – lihegte rémülten. Nem értettem semmit ebből az egészből, de Alice ijedtpillantása semmi jót nem ígért számomra. Hirtelen elkapott a félelem. Mi történt Edwarddal? És ki az a Volturi?

Sziasztok!
Elküldtem az ízelítőket, akinek tudtam az e-mail címét!
A fejezet este felé várható!
Puszi:Klaudia

Díjak!:))

 Sziasztok!
 Köszönöm szépen a díjakat Robertának és Elisa Jnek!:))

5 dolog rólam:

Szeretek olvasni:)

Imádom a komikat xd

Meg az olvasóimat(:

14 éves vagyok

Szeretek írni:)

Emberek akiknek tovább adom:

Fanta.

AliceCarror és Puszmó

5 dolog rólam:
  Sok barátom van.
  Szeretem a vámpírnaplókat.
  Nem tudok választani Damon és Stefan között:))
  Egy kicsit lejjebb van a kövi fejezet.
  Bár nagyon rövid, de azért örülnék néhány kominak:))

 Emberek akiknek küldöm:
 Lizzyke
 Szemi alias Beus9416

Mégegyszer Köszii!!!:))

 

 

27. fejezet(1. rész)

Sziasztok!
Csak fél fejezetet tudok hozni, de hétvégén következnek a bál további izgis eseményei(hosszan).
Bocsi, hogy késtem és egy kicsit rövid is, de azért reélem megdobtok néhány komival.:))

  

 Bál (1.rész)




A lépcső tetejéről tökéletes kilátás nyílt a nappaliban várakozó párokra. Mindenki felszabadultan és vidáman nevetgélt vagy beszélgetett valakivel. Csak én vagyok ilyen ideges? Ahogy ez a kérdés megfogalmazódott bennem, rögtön el is vetettem, mert láttam, hogy Jim sincs épp a legjobb kedvében. Amikor felénéztem azonnal elkapta a tekintetét rólunk, de mikor nem vette észre, hogy figyelem rám sandított a szeme sarkából. Olyan szomorú tekintetekkel, hogy azt hittem én bántottam meg. Végül rájöttem, hogy nem velem van gondja, hanem, hogy ő az egyedüli, aki senkit nem kísér a bálra. Felvetette az ötletet, hogy ő nem jön, de Alice-nél felesleges próbálkozni.


-Bella, Lora és Tyler Edward kocsijával mennek. –jelentette be Alice mosolyogva, mikor leértünk. –Mi, többiek pedig Rosalie-éval megyünk. –miután befejezte mindenki egy emberként indult meg a garázs felé.

Ahogy jól megnéztem észrevettem, hogy egy lánynak sincs ugyanolyan színű ruhája –ez az Alice féle szabályzat első pontja – és mindenki magassakúban volt – ez a második pont azon a vaskos listán – és az összes lány rugalmasan és könnyen jár ezekbe a tíz-tizenöt centis sarkakban. Hát csak nekem nem megy? Nekik nem sajog tőle a lábuk? Ezek és ehhez hasonló kérdések kattogtak a fejembe, míg próbáltam nem a körülöttem lévő emberekkel összemérni magam, mert akárhogy is nézem, az eredmény egyáltalán nem nekem kedvez.

-Nagyon csinos vagy kicsim! –jött ki anyu a konyha felől, mikor már csak mi voltunk odabent. Kezében a vigyorgó Nessie-vel állt előttem, aki huncutul elbújtatta a tündéri arcát Renée hajzuhataga mögé.

-Köszi, Anyu. – mondtam neki és már indultunk mi is a többiek felé, mikor anyu megint megszólított.

-És a nyakláncod is nagyon szép! –mondta utánam szélesen vigyorogva és egy pillanatra úgy éreztem, mintha a lelkembe látna ezzel a pillantással. Ebből a pillantásból Edward is kapott, mire ő mosolyogva megszólalt.

-Lora és Tyler már csak ránk várnak lent, hogy elindulhassunk. –mondta mosolyogva.

-Jó szórakozást! – kívánta anyu, majd eltűnt a lépcsőn Renesmee- vel együtt.

Mikor leértünk a garázsba Alice-ék már rég elmentek, de Lora és Tyler a kocsiban ült. Ahogy mondta Edward, minket vártak.

-Na, végre! – sóhajtott fel színlelt megkönnyebbüléssel Lora, mikor Edward besegített a kocsiba. –Már azt hittem fenn ragadtatok! – mondta majd átváltott teljesen más hangnembe. – Irány a bál! –hangoztatta izgalommal és végre elindultunk.

Nekem már fel sem tűnt Edward vezetési módszere, de Lora szóvá tette.

-Értem én, hogy sietsz a bálra. –mondta együttérzően.- De nem aggódsz, hogy ne adj, Isten neki megyünk egy másik fának vagy autónak, ha ilyen gyorsan mész? –kérdezte türelmesen. – Vagy ha esetleg elkapnak a rendőrök?

-Még soha nem kaptak el a rendőrök és balesetem sem volt soha. – Edward magára vont egy kedves mosolyt, de láttam rajta, hogy próbálja titkolni, azt hogy mindjárt elneveti magát.

Én nem találtam volna kielégítő válasznak, de úgy látszik Lora igen, úgyhogy az út további részében nem szólaltunk meg. Mindenki a gondolataiba mélyedt. Én leginkább azon gondolkodtam, hogy hogyan fogok lépni ezekben a cipőkben, nemhogy táncolni.

Edward befordult a parkolóba és leparkolt. Lora azonnal kipattant és húzta magával Tylert is, és aki kocsi előtt toporgott, míg valahogy-Edward segítségével – én is kikászálódtam a kocsiból, majd mentem utánuk. Már messziről hallatszott, ahogy szól a zene és néhány elmosódott hangot is hallottam.

Belépve az iskola ebédlőjébe úgy tűnt, mintha kicserélték volna. Minden fel volt díszítve szalagokkal, gömbökkel, amiről a letükröződő fények behintették az egész termet. Az asztalok az egyik fal mellett voltak felsorakozva, hogy odalehessen ülni. A büfé pont a terem túlsó végén, úgyhogy ha valaki onnan az asztalokhoz akar menni az vagy átvág a táncoló tömegen, vagy ha megkerülik az egész termet. A szemem végigvándorolt a túlcsicsázott ebédlőn és megállt, mikor észrevette, hogy Alice hívogatóan integet egy asztaltól.

Edward megfogta a kezem és elkezdett az asztal felé húzni. Mikor odaértünk én leültem a mosolygó Alice mellé Edward pedig mellém.

-Tessék! –tolt Alice elém egy poharat, amiben valami színes ital volt, majd közelebb hajolt a fülemhez és belesutyorgott. – Láttam, hogy szomjas leszel. –mosolygott. Az első gondolat, ami megfordult a fejembe, hogy Alice alkoholos koktélt kért, hogy egy kicsit oldottabb legyek, de aztán rájöttem, hogy ez mégis csak egy iskola, ahol még talán Alice-nek is vannak határai. Talán.

-Köszi. –válaszoltam.

Belekortyoltam és csak akkor vettem észre, hogy mennyire kiszáradt a torkom. A második korty után pedig úgy éreztem, hogy már több nem fér belém. Utána ránéztem a sok táncoló emberre a terem közepén –köztük a Rose és Emmett, Lucy és David, Lora és Tyler párosra- és elkapott megint a félelem. Normális cipőben nem tudok végiglejteni ezen a sík padlón, nemhogy ilyen halál csapdákban. Úgy éreztem, mintha az összes vér kifutott volna az arcomból és a szemem már égett a bambulástól.

-Bella, mi baj? –kérdezte aggodalmasan Edward.

-Semmi.- legyintettem nem túl meggyőzően. Mélyen belenézett a szemembe, mintha onnan ki tudná olvasni a valós választ. – Nem tudok táncolni. –rágcsáltam az alsó ajkam. Mellettem Edward Jasper és Alice is felnevetett. Jim csak halványan elmosolyodott, de ez olyan erőltetett mosoly volt, mert látszott rajta, hogy eddig ide sem figyelt. Csak azért eresztett el egy apró mosolyt, mert nem akart kitűnni a sok nevető ember között. Mikor végre befejezték a kacagás, Alice még mindig kuncogva megszólalt.

-Tessék, Bella! – adott oda egy kis színes kistáskát.

-Mit csináljak vele? – türelmetlenkedtem.

-Hát nyisd ki! –mondta egyértelműen. Idegesen remegő ujjakkal kikattintottam a csatot és megláttam benne egy csodát.

Sziasztok!

Elküldtem az e-mailokat! Remélem elment!
Egy valakinek nem tudtam, mert nem írta le az e-mail címét! Tittinek!
Ha ide leírja holnapig akkor neki is elküldöm.:))
Szóval holnap friss!:D Bocsi, hogy sokat késett!:))

Puszi:Klaudia