35.fejezet

Szeretni fog?


A Cullen ház előtt ölelések és üdvözlések sorozata támadott le. Esme ölelt meg először, majd Emmett. Rosalie egy nagy mosollyal üdvözölt bennünket.


-Örülök, hogy senkinek nem esett baja! – mosolya örökéletűnek látszott és ettől gyönyörű arca csak még jobban felvirult. Ám mikor rámnézett a mosoly halványabb lett és a szemében sajnálatot láttam. Ezt nem tudtam hova tenni. Már miért kéne engem most sajnálni?

Jasper, miután megszorongatta Alice-t felém jött és engem is megölelt és abban a pillanatban még nagyobb nyugalom járt át.

-Nyugodt vagyok. – mormoltam ölelés közben a fülébe.

-Zavart és fáradt vagy, Bella! –nevetett és elengedett. Jó tudni! Én is vele kuncogtam.

Ryan, miután megölelgette anyut és Renesmee-t odajött hozzám és egy atyai ölelésben részesített. Szeretem őt is és közel áll a szívemhez, de az igazi apukám, mindig is az marad. Még ha többé nem is találkozhatok vele.

- Bella, ugye jól vagy? – kérdezte Lora, miközben a Cullen ház néhány szintű lépcsőjéről futott le hozzám az udvarra.

- Én?- értetlenkedtem.

Az arca arról árulkodott, hogy aggódik, és rögtön magyarázatot kér majd. Az első gondolatom az volt, hogy „Ki mondta el, neki?” Hirtelen feldühödtem, de még gyorsabban el is ért a nyugalom Jasper által. Biztos nem mondta el neki senki. Hiszen mindenki tudja, hogy mekkora bajban lesz ő is és tudják, hogy én mennyire nem akarom belekeverni őt.

- Mi történt? Hogy vagy? Miért nem szóltál nekem? Szívesen elkísértelek volna! – támadott le aggodalmasan és elkezdte vizsgálgatni az arcomat. Most már teljesen összezavarodtam és abszolút nem értettem semmit.

-Bella már jobban van! – mondta Alice és támogatóan megfogta az egyik derekamat, amit nem Edward karolt.

Ránéztem Alice-re, aki nyugtatóan nézett Lorára, majd rám olyan arckifejezéssel, amiből valamit meg kellett volna értenem, de most nem ment. Talán túlfáradt vagyok vagy ez csak valamilyen Alice féle közlési mód, amit ha nagyon akarnék, sem tudnék megfejteni. Talán Edward tudja, hogy miben mesterkedik. Ránéztem és olyan képet vágott, mintha a nevetését próbálná elfojtani. El kellett rajta mosolyodnom.

-Látom már, tényleg jól vagy! – sóhajtott fel megkönnyebbülten Lora. –De mégis mi volt a gond? – kérdezte összeszűkült szemekkel. Még csak most láttam, mikor egy kis fény rávetült az arcára, hogy a szemei feldagadtak és könnyesen csillognak. Már épp kérdezni akartam, hogy mi a baj, de…

-Bella! – kiáltott Lucy és ő is úgy futott le a lépcsőn, mint Lora, csak őutána ott futott David.

-Sziasztok!-köszöntem halkan.

- Már jobban van. – nyugtatta őket is Alice. - Az orvos szerint alváshiány és fáradtság. Sokat kell pihennie, de egyébként gyorsan rendbe jön. – hazudott, mint a vízfolyás és a többiek egy szavában sem kételkedtek.

- Lora, mi a… - kérdeztem volna, hogy mi a baj, de közbeszólt és Alice-hez fordult.

- Ez most nem fontos, Bella. – legyintett. – Nem kéne most pihennie?-kérdezte Alice-t és Edwardot, mintha itt sem lennék.

- De kéne! – mondta Edward és közben rámnézett szomorúan. – És azt javaslom, ma aludjatok ti is nálunk. Esme örülne neki. – mondta rámosolyogva a többiekre, de a szeme nem mosolyogott. Hiába játsza, hogy boldog, én átlátok rajta. Nem örül, hogy halhatatlan leszek.

- Rendben van! – mondta Lora és a háta mögé nézett, ahol Esme állt kedvesen mosolyogva.- Persze, csak ha nem baj!

-Dehogy baj! – legyintett és közelebb jött.- Készítettem vacsorát is. Remélem, ízlik nektek majd! – mondta megsimogatva Lora arcát, engem pedig átölelt és olyan halkan a fülembe suttogott, hogy csak az hallhatta, akinek olyan jó füle van, mint a vámpíroknak. Nekem is nagyon kellett figyelnem, hogy minden szót értsek.

- Köszönöm neked. – fogalmam sem volt, hogy mit ért ezen, de most nem kérdezhetem meg, hiszen, akkor Lora is meghallaná, amit nem szabad.

-Esme nagyon finoman főz. – kacsintottam rá fáradtan Lorára, miután Esme elengedett.

Erre Esme csak elmosolyodott és beljebb invitált mindenkit a házba. Engem és Lorát egyből a konyhába kísért, ahova Edward is követett. Lora nem sokat evett, inkább csak turkálta az ételt, aztán pár falat után kijelentette, hogy köszöni, finom, de most nem éhes, ezért felment Alice-hez, aki már berendezett számára egy szobát.

- Mi történt Lorával? – kérdeztem halkan, miután elhagyta a konyhát.

- Miután a Volturi elment… - habozott Esme, és közben leült a másik felemre.

Edward ült a másik oldalamon, de tőle most nem vártam választ. Csak élvezni akartam a jelenlétét és elfeledni a nélküle töltött órákat és úgy láttam, hogy ezt ő is így gondolta. Csak ült mellettem közel húzódva és hol a hajamat babrálta, hol csak nézett, de nem szólt egy szót sem és jelét sem adta, hogy meg akarna szólalni.

- Tyler felment Carlisle szobájába és mindent elmondott magáról, amit ő kérdezett. – folytatta a magyarázatot Esme. Még csak most jutott eszembe, hogy Tylert még nem is láttam. Vajon lehet ennek valami köze a dologhoz? – Sokat segített ezzel nekünk és Renée is ki fog csattanni örömében, ha ezt elmondja neki Ryan. Nessie növekedése meg fog állni pár év múlva, mikor már úgy néz ki, mint egy tizenhét éves. – örvendezett, majd szomorúan felsóhajtott. – Ezután Tyler elköszönt Lorától és elment. Neki csak annyit mondott, hogy így jobb lesz és törődjön bele, de igazából nem akarja veszélybe sodorni. – ráncolta össze a homlokát. – Félti saját magától. Ő ugyan biztos benne, hogy soha nem bántaná, de attól fél, hogy a tegnapi éjszaka még egyszer előfordul, és ő nem tudná megvédeni. És úgy gondolja, hogy ennek a kapcsolatnak nem lenne hosszú jövője.– magamat beleképzelve a helyzetbe már a sírógörcs kerülgetett, de ezt a gondolatot elüldöztem. De most Loráról van szó. Ő erősebb. Hamar túllép és talál egy másik fiút magának. Ezen az időszakon is túl fog esni és újra a régi Lora lesz.

Azon kívül szörnyen mérges vagyok Tylerre, mert itt merte hagyni. Lehet, hogy ő akkor máshogy gondolta. A történtektől elködösült az agya és csak Lora biztonságára tudott gondolni és nem akarta, hogy vámpír váljon belőle. Én nem tudtam mit tennék ilyenkor Lora helyében, de nekem segítenem kell neki a felépülésben, de hogy ha így is már csak néhány napom vagy még annyi sem maradt. Hogy segíthetnék, ha ők már holnap utaznak el?

- Szegényeim! – mondta Esme miközben elvette előlem a tányért. – Főleg szegény kislány! Egyszerűen nem bírta elfogadni, hogy elhagyták. Annyira szerette azt a fiút és most teljesen el van veszve. – csóválta a fejét. – De Tylernek sem volt könnyű meghoznia ezt a döntést. Rettenetesen szenvedett, mikor utoljára beszéltünk vele. Nagyon megszerették egymást! – mondta és annyira átérezte más bánatát, hogy ha tudna sírni már biztos azt, tenné.

-Köszönöm a vacsorát, Esme! – mondtam halkan. – Nagyon finom volt. –dicsértem meg.

-Szívesen kincsem. – mosolygott rám és megsimította az arcomat. – Még szerencse, hogy te itt vagy velünk. – szavai melengették a szívemet. – De téged is nagyon féltelek! – ráncolta a homlokát.

- Ne aggódj miattam! – próbáltam mosolyogni rá. – Én jól vagyok.

Megittam egy pohár vizet, majd elköszöntem Esmetől és Edwarddal együtt felmentünk az emeletre.

-Ma Lora alszik a te szobádban és te az enyémben, mert hiába ilyen óriási ez a ház, nincs olyan sok vendégszobánk. – közölte Edward a lépcső tetején megállva. – Gondolom, most be akarsz menni hozzá. – tapogatózott Edward vakon a fejemben.

-Igen. – vágtam rá. – Most szüksége van valakire.

-Menj csak! – motyogta, de még visszahúzott egy édes csókra. –Szeretlek.

-Én is téged. – ugyan rövid csók volt, de én most is kicsit kapkodtam a levegőt.

Egy halvány mosollyal váltunk el, és míg ő elindult a folyosó leghátsó ajtajához, én benyitottam a saját szobámba, ami most nem az enyém. Lora az ágyon feküdt és Lucy mellette térdelt, az arcát simogatta és zsebkendőket adogatott neki. Alice az ágyon ült mellette és szavakkal próbálta nyugtatgatni. Mikor beléptem egyből mindenki rám nézett. Halkan és figyelve, hogy ne botoljak meg semmiben a félhomályban odasétáltam az ágyhoz és leültem a szélére.

-Gyere. - intettem Lorának, hogy üljön fel. Felült és közben a karjait körém tekerte. Én is átkaroltam és egyenletesen ringatni kezdtem. Ettől talán megnyugszik. Már egy ideje ezt csináltuk minden szó nélkül, mire suttogva megszólalt.

- Köszönöm, hogy itt vagytok, de kezdek elálmosodni. – motyogta. – Nem kell álmomban is itt őrködnötök.

Lassan visszasegítettem az ágyába és a kósza hajtincseket óvatosan kitöröltem nedves arcáról. Hálálkodva pislogott rám, de már álmosan is. Néhány pislantásnál már látszott, hogy nehezére esik újra kinyitni.

-Jól leszel? – kérdeztem halkan.

Nem válaszolt csak bólintott és egy erőltetett mosolyt formált ajkaira, amitől inkább még elgyötörtebbnek tűnt az arca.

-Jól van. – motyogtam, majd megpusziltam a homlokát, elköszöntünk mindhárman ás megcéloztam Edward szobáját. Halkan bekopogtam, mire egyből kinyílt előttem az ajtó.

-Neked nem kell kopognod. – mormolta, miközben behúzott a szobába és becsukta az ajtót. Óvatosan – mintha egy porcelánbabával bánna – magához húzott és a mellére vont. Mélyet szippantotta hajamból és végigsimította a hajamat, amitől én szinte mindenhol libabőrös lettem. Kicsit elhúzódott, hogy a szemembe nézhessen és a kezét a szívemre helyezte, ami most úgy dobogott, mintha ki akarna ugrani a helyéről. A tudat, hogy hallja ő is, hogy milyen hatással van rám égetett és úgy éreztem, mintha már az egész fejem még a paradicsomnál is pirosabb lenne. Halványan elmosolyodott és végigsimította égő arcomat.

-Ez fog hiányozni. – suttogta és én pár pillanat után rájöttem, hogy mire gondol. ha vámpír leszek, nem fogok többé elpirulni és egyenetlenül dübörgő szívdobbanásaim sem jelezhetik neki, hogy milyen hatással van rám, sőt még libabőrös sem leszek többé soha. Mennyi fog maradni belőlem, amit ő szeretett?

-Most elmegyek zuhanyozni. – motyogtam és próbáltam nem csalódott hangszínben beszélni, de a hangom elárult. Megcsuklott néhányszor.

-Bella! – fogta meg a kezem és húzott vissza magához. – Én ugyanúgy szeretni foglak. Nem leszel sokkal másabb. – mondta és megsimította az arcomat.

-De azt mondtad, hogy hiányozni fog. – mondtam. – Vagyis ez az énem fog hiányozni, aki most vagyok. Én nem fogok többé elpirulni és nem fog a szívem sem dobogni soha…

-De te attól ugyan az a Bella leszel. – motyogta. Szavai megnyugtattak. – Az én kicsi Bellám. – suttogta, majd ajkaink újból egymásra találtak.

34. fejezet

Öröm és bánat



Mindenki el tud menekülni egy bajtól, egy végzetes problémától, ami súlyos következményeket okoz majd az életében. Egy normális ember más gondokkal küzdene meg, de ő rendezné, vagy csak elmenekülne, mindenképpen van kiút számára. De számomra nincs. Mondhatnám, hogy én is normális ember vagyok, de különlegesek között, és ha velük vagyok, akkor ugyanúgy és ugyanazt az életet élem. Megbánni nem fogom, mert ahhoz túlságosan is szeretem ezt az életet és a benne lévő fontos szereplőket, de valamikor eljön a vég és én nem húzhatom már sokáig, mert akkor másokat keverek bajba.


Elkeseredetten gyurmáltam az ujjaimat és könnyes pillákkal meredtem rá a sík asztallapra. Talán fel kéne, hívnom Edwardot mielőtt felszállok a gépre. Hallhatnám a hangját még, lehet, hogy utoljára. erre a gondolatra a szoros csomó, ami már eddig is a gyomromba éktelenkedett, megfeszült majd még szorosabb lett. Ettől úgy éreztem mindjárt megfulladok és kapkodnom kell a levegőt, hogy jusson nekem is, eközben valami nedvesség borította be az egész arcom és homályosította el a szemem. Zokogtam, de csak némán.

Renée megérintette a hátam, majd a kezembe adott egy zsebkendőt és egy mobilt. Honnan tudja? Elsőre egy őrült ötlet jutott az eszembe. Talán ő is olvas a gondolataimban, de aztán a hátam mögé néztem és láttam mit csinál. Nessie-t dajkálta és próbálta rátukmálni azt a szendvicset, amit már mindegyikőnk elutasított. Anyu halkan dudorászott neki és közben ringatózott vele. Gyönyörűen csilingelő hangja visszhangzott a nagy teremben. Bár nem sokan voltak mégis a legtöbben erre néztek. Nem gondolatolvasó, csak anya.

A zsebkendővel kitöröltem a szememből a nedvességet, majd reszkető kézzel nyomkodtam a gombokat. Miután az összes számot benyomtam, elindítottam a hívást és a telefont a fülemhez emeltem. Az első csengésre felvette.

-Bella! Valami baj van? – kérdezte aggodalmasan. A hangja sürgető volt és türelmetlen, de mégis nagyon gyengéd hangon beszélt velem. De fog hiányozni. A halál után is érezhetek ezután fájdalmat?

-Nem, nincs. – nyugtattam szipogva. – Csak hallani akartam a hangodat. Ugye, nem zavarlak? – olyan halk voltam, hogy egy átlagember nem hallhatta volna meg.

-Dehogy zavarsz, örülök, hogy hívtál!- még ennyi idő után is melegség töltött el, hogy valaki örül nekem és ráadásul Edward az - Én is akartalak, csak azt hittem, hogy már a repülőn vagytok.- magyarázta.

-Most mi lesz? – leheltem. A hangom túl kevés volt egy normál beszélgetéshez. Vagy el-el csuklott volna vagy nem is tudtam volna megszólalni a sírástól. De nem akartam megint bőgni, inkább próbáltam erős lenni és felkészülni lelkiekben, már ha lehet.

-Nem tudom, Bella, de ígérem, hogy nem engedem, hogy bárki is bántson téged. – mondta és a hangjában olyan győzni vágyást lehetett kihallani, hogy úgy éreztem ezt lehetetlen lerombolni.

-De akkor elvisznek titeket! – már majdnem kiabálva mondtam és elkezdtem zihálva venni a levegőt. Próbáltam lelassítani a légzésemet, de így is csak hangos kapkodást produkáltam. A túl sok oxigéntől egy kicsit megszédültem, de nem annyira, hogy ne tudjak még kiabálni a telefonba. – Azt nem! Nem, nem, nem! – kiabáltam, mint egy kisgyerek. Annyira vágytam rá, hogy itt legyen mellettem, és arra, hogy átöleljen. Biztonságban akartam már végre érezni magam és nem ebben az örökös rettegésben. Arra vágytam, hogy valaki megnyugtasson, ezzel próbálkozhat anyu és Alice is, de erre most ők nem képesek.

-Bella. – szólt rám anyu és megsimogatta a fejem. Nem figyeltem rá. Ő nem ért meg. Senki, még Edward sem.

-Bella, ezt felejtsd el! – egy kicsivel feljebb emelte a hangját, de nem kiabált.

-Nem hagyom!- sikkantottam, de a hangom elhagyott.

-Fejezd be ezt! –utasított a vonal túlsó végén szigorúan. – Hol vagytok? Nem kéne már indulni a gépre?

-Dehogy nem kéne! – motyogta anyu. – De hol van már Alice?

-Mi nem tudjuk… - szipogtam, de nem tudtam folytatni, mert elcsuklott a hangom és újra rám tört a sírógörcs.

-Mit nem tudtok, kicsim? – kérdezte gyengéden és elgyötört hangon. – Ne sírj, kérlek. –könyörgött. – Sajnálom, hogy kiabáltam, de, hogy gondolhatsz erre. – a hangja megremegett, de ő mégis próbálta tartani bennem a lelket. Mély levegőt vett és újból kérdezett. – Mi az, amit nem tudtok, szerelmem?

-Azt, hogy Alice… - esküszöm, hogy azt hittem végre el tudom mondani, amit akarok.

-Igen? – kérdezte türelmesen.

-Bella, add nekem ide azt a telefont, kicsim. –szólt közbe Renée és ravaszan kicsavarta a mobilt a kezemből.

-Ne! – álltam fel és a telefon után nyújtózkodtam, ami már anyu kezében volt.

-Nem tudjuk, hogy Alice hova tűnt. Azt mondta, hogy elmegy telefonálni, de még…

-Kedves utasaink! Kérjük, induljanak a kettes kijárat felé, ahol öt perc múlva indul az 5óra 30-as repülőgép! – szakította félbe anyu hangját egy monoton női hang, ami bevisszhangozta az egész helyiséget. Hol van már, Alice?

-Én elmegyek és megnézem Alice-t arrafele.- mutattam arra amerre körülbelül 10 perce elment.

-Nem, nem Bella!- nyúlt utánam anyu, mikor épp elindultam.-gyere ide, Bella! Már biztos, hogy ő is hallotta a hangosbemondót.- mondta úgy, hogy közben még mindig Edwarddal beszélt.

Hál istennek, Renée-nek igaza volt, mert Alice egyből előbukkan az egyik ajtó mögül egy óriási vigyorral az arcán, amit nem tudtam hova tenni. Gyorsan odajött hozzám, belém karolt és követtük anyuékat a kettes ajtó felé.

-Majd elmagyarázom a gépen. –mondta, mikor kissé értetlenül néztem rá, majd kitessékelt az ajtón.

Mikor kiléptünk a szabadba láttuk, hogy még néhányan most szállnak fel és egy csomóan jönnek felénk. A kezemet anyu felé nyújtottam- menet közben- mire ő végre odaadta a mobilom.

-Edward?

-Itt vagyok, Bella! Jobban vagy? Már mentek a gépre?- kérdezte aggodalmasan.

-Már megyünk fel! De most leteszem, jó? Szeretlek! – mondtam lihegve, mert közben igyekezni kellett fel.

-Én is szeretlek! – majd letette.

Bemutattuk a jegyeinket és gyorsan leültünk a helyünkre, mert már indultunk.

-Alice megosztanád nekem is, hogy minek örülsz ennyire?- kérdeztem bosszúsan.- És mégis hol… ?

-Nem vagyunk halálra ítélve, Bella! Egyikőnk sem hal meg és nem csatlakozik a Volturihoz. –sutyorogta örömmel, de még nem tudtam felfogni.

-Alice…

-Bella, beszéltem Aroval és azt mondta, hogy adnak nekünk egy kis időt, de téged át kell változtatnunk.

-Komolyan Alice és ezt csak most mondod?-szólt közbe anyu jó pár hanggal feljebb a normálisnál.

-Siettünk! – emlékeztette vigyorogva barátnőm. Újra a régi. A mosolygós energiabomba.

-Felhívom a többieket. – mondta anyu felhőtlenül boldogan és Nessie is belecsimpaszkodott az anyukánk karjába és ő is odahajolt a telefonhoz.

-Bella, ugye nem baj, hogy neked is… halhatatlannak kell lenned? – kérdezte Alice halkan, hogy más ne hallja.

-Nem. – ráztam a fejem. –Én ezt akartam, de Edward dühös lesz. – ráncoltam a homlokom.

-Majd én beszélek vele. – vont vállat és bíztam benne, hogy talán ő majd meg tudja győzni.

***



Miután kiszólt a hangszóróból egy újabb női hang, bekötöttük a biztonsági övet és a gép leszállt. Izgatottan tolongtam az emberek között. Én akartam az első lenni. Alice maga után húzott és így végre kijutottunk. A lépcsőn többször is megbotlottam, mert túl sokat nézelődtem, hogy lássam, hol van végre Edward. De mindig oda kellett figyelnem a lábaimra, mert akárhányszor felnéztem botlottam egyet.

-Bella! – szólt Edward mellőlem, miközben a derekamat megragadva húzott ki a tömegből. A hangjától átjárt a megkönnyebbültség és még jobban éreztem, hogy fontos vagyok. Türelmetlen kisgyerek módjára kapaszkodtam bele a nyakába és erősen átöleltem. Ő az egyik kezével átfonta a derekamat és a másikkal a hajam simogatta. A fejem ráhajtottam a vállára és mély levegőt vettem. A csodálatos illata mellett észrevettem, hogy már normálisan tudom venni a levegőt. Senki nem szippantja el előlem. És most már a másik felem is szépen visszatalált hozzám. Egy egész lettem újra, vele.

A két kezével megfogta az arcom és a szemembe nézett. Most feketén megvillanó szeme örömöt és bánatot is mutatott egyben.

-Hiányoztál. - mondtam és végigsimítottam az arcán.

-Szeretlek. - mondta mélyen belenézve a szemembe. Olyan, mintha belém látna. Ostobaság volt azt gondolnom, hogy senki nem ért meg engem. Edward biztosan. Ő az egyetlen aki teljsen megért és ahogy vagyok elfogad.

-Én is szeretlek. - mondtam és a szememben újból megjelent néhány könnycsepp, amelyek behomályosították ezt a pillanatot. - Te is hallottad, hogy...

-Igen. - mondta keményen. Tudtam, hogy ezt a hangot nem nekem szánja, de kicsit rosszul esett.

-Azt hittem, hogy te is velem akarsz lenni, örökre. - vontam le szomorúan a következtetést és lesütöttem a szemem.

-Olyan butus vagy! - csóválta a fejét homlokráncolva és felemelte az államat, hogy újra a szemembe nézhessen. - Szeretném, hogy velem legyél örökre. -ismételt meg. - De  nem szívesen teszem kockára a lelkedet.

-Edward, ez bolondság! - néztem rá csúúnyán. Legalábbis próbáltam. - Van lelked! -biztosítottam.

Magába morgott még valamit, amit nem hallottam, de aztán újra rám nézett, majd lehajolt és megcsókolt.

33.fejezet

Remény


Fények gyúltak fel, múltak el, majd megint világítottak. Bele a szemembe, vakítóan. A kezemet a homlokomra tapasztottam, mint egy napellenzőt, és úgy próbáltam messzebbre nézni. Még így is hunyorítanom kellett, de legalább rájöttem, hogy ez a vakító fény, a napból jött és egy réten vagyok. A rét egyenetlen és kicsi volt, de a fák sűrűn zöldelltek körbe és a kicsit már elsárgult fűszálakon reggeli harmat cseppek jelentek meg. Fogalmam sem volt, hogy honnan tudom, de valami azt súgta, hogy ez Forksban van.


Körbenéztem és hirtelen ijedtséget éreztem. A fák között, az erdőben mindenhol árnyék volt és sötét, olyan, mintha pár méterre tőlem már éjszaka lenne. Hátrafordultam, hogy hátha arra világosabb és biztonságosabb, de nem. Az erdő a hátam mögött is sötét volt és ijesztő. Úgy éreztem, mintha be lennék kerítve. Megfojtva ezekkel az érzésekkel magányosan, úgy, hogy senki nem jöhet ide és én sem mehetek innen.

Egyre gyorsabban kezdtem venni a levegőt és még egyszer körbekémleltem a rétet és váratlanul megpillantottam néhány sötét alakot a fák között.

-Bella, ugye?-kérdezte az egyik. Nem láttam az arcát, de a hangjában hallottam, hogy a szándéka jó nem lehet.

-Ki az?- kérdeztem idegesen.

Az egyik idegen felmordult és elkezdtek felém jönni. Még ki sem értek a napfényre, de éreztem, hogy valami hideg és kemény a csuklómat szorongatja és rázogat. Lenéztem a kezemre, semmi.

-Bella, ébredj! – Alice hangja végre kirántott ebből a rémálomból, de így is csak visszakerültem a valóságba. Nem sokkal jobb, sőt! – Fogd ezt a táskát! – utasított.

Kezembe nyomott egy fekete-fehér retikült. Én még alig nyitottam ki a szemem, de a hangján hallottam, hogy nem tanácsos vitatkoznom vele vagy esetleg visszaaludnom.

-Renée, vidd le Nessie-t a taxiba!- mondta Alice egy kicsit messzebb tőlem. –Mindjárt mi is ott leszünk! – mire befejezte addigra valószínűleg ők már nem voltak a szobába. –Igyekezz, Bella! Mire kijövök a fürdőből térj magadhoz! Sietnünk kell a gépre. - mondta majd elsuhant.

Mivel gondoltam, hogy körülbelül pár másodperc és itt lesz olyan gyorsan keltem fel a kanapéról, hogy egy kicsit meg is szédültem. Oldalra fordítattam a fejem, mert fájt egy kicsit a helytelen tartástól és egy fájdalmasat roppant a nyakam.

-Gyere!- motyogta halkan Alice, mikor előtűnt az ajtó mögött és belém karolt.

Türelmesen lebotorkált velem a lépcsőn, amihez tényleg sok türelem kellett, mert ilyen félkómásan vagy tízszer megbotlottam. Mikor leértünk a szálloda előterébe, mindketten udvariasan köszöntünk a recepciósnak, mire ő mosolyogva, de némi értetlenkedéssel köszönt, majd hosszasan nézett utánunk.

A kinti levegő cseppet sem különbözött a bentitől, pedig éjszaka volt. Nem volt hideg és fagyos a levegő, mint Forksban, inkább meleg és párás. Pedig már kezdtem megszokni. Alice beültetett hátra a taxiba és ő a sofőr mellé ült. Neki már nem kellett elmagyarázni, hova menjünk, anyu már biztos megmondta.

Egész úton csend volt. Nessie szipogott vagy ásított néha, de azon kívül, csak a motor halk dorombolását lehetett hallani. Renesmee rám nézett, a szeme piros volt és a szeme alatt fekete karikák éktelenkedtek. Megsimogattam az arcát, mire csak halványan rám mosolygott.

A reptéren még kellett várnunk negyedórát. Alice túlságosan sietett és mintha most elszámította volna magát, de végülis így is odaérünk. Anyu vett nekem és a húgomnak egy-egy szendvicset, míg elment valamit elintézni telefonon, de nem értettem belőle semmi értelmeset.

/Alice szemszög/



Elindultam a reptéri mosdó felé, miután végre kiértünk. Az a taxisofőr a csiga tempójával haladt el idáig, csoda, hogy egyáltalán ideért. Senki nem volt a mosdóban, mint ahogy azt sejtettem is. A várakozóban is csak pár ember várta repülőgépet, ilyen korán még alig vannak.

Amint beértem az ajtón, rögtön elkezdett csörögni a telefonom, pont, mint a látomásomban. Már csak a döntés nincs meg. A telefon csörgött a kezemben és most sokkal lassabb és bizonytalanabb mozdulatokkal nyúltam a zsebembe érte. Mi lesz, ha a mostani reményem is semmibe foszlik? Ha kiderül, hogy semmiben nem kellett volna hinni, főleg nem Aro szavainak? Vajon, hogyan kezelném ezt a bonyolult helyzetet? Teljesen kikelve magamból törnék, zúznék, ahol csak tudok? Vagy csak összeomlanék, még ennél is jobban. Vajon volt értelme ezt csinálnom? Fel kell, hogy vegyem a telefont?

Végül úgy döntöttem, hogy igen, ezért gyorsan beleszóltam.

-Haló?- nem jött össze olyan határozott hangot kiadnom, mint amelyet én akartam.

-Szervusz, kedves Alice!- szólt bele Aro, érzelemmentes hangon. Az előbbi beszélgetésben legalább színlelte a kedvességet.

-Hogy döntöttetek?- kérdeztem, miután nem szólt bele néhány másodperc után sem. A hangom próbált határozott lenni, de érzékelhető volt benne a remegés.

-Egy hetet kaptok. – mondta szertartásosan. -Egy hét múlva meglátogatunk titeket és remélem, Bellát már halhatatlanként fogjuk látni, mert több esélyt nem adunk!

-Köszönjük! – megkönnyebbültem, fellélegeztem, a félelmemet, mintha elfújták volna és végtelen boldogságot éreztem! Nincs vége egyikőnk életének sem.

-Most mennem kell. Viszonthallásra, Alice!- köszönt el udvariasan.

-Viszonthallásra!- suttogtam izgatottan és természetesen már máson járt az eszem. Mennyire fognak ennek örülni Bella és a többiek!