Új történet prológus!

Sziasztok!

Légyszi nézzetek be!
Izgulok, hogy tetszik majd nektek! :D
Egyedül

Puszi: Klaudia

Új blog.

Helló mindenki! (:

Oké, elkészítettem az új blogot a történetnek.
Igaz, hogy csak szeptemberben kezdem, de most volt időm rá.
Itt a bannere és a link. Ha tetszett a tartalma, nézz be :)  Egyedül-Lora története

Puszi:Klaudia

Az új történet tartalma!

Sziasztok! 

Mint már említettem van egy új történet, ami szívesen leírnék.

Ez a történet úgymond az Új életből van. Nem tudom, hogy ti hogy vagytok vele, de engem nagyon érdekel Lora sorsa.  Ígyhát ebből lesz az új töri, ami szeptember elejétől fog kezdődni egy másik blogon, amit ennek fogok kialakítani.

Itt a tartalma és szeretném, ha írnátok hozzá, néhány szót, hogy szerintetek érdemes lenne-e elkezdeni és, persze azt is, hogy tetszik-e! Kíváncsi vagyok mindenki véleményére. :)

Puszi:Klaudia 

Egyedül

Tartalom:

Lora végre úgy érezte, hogy megtalálta az igazit. Bizsergő érintések, kellemes szikrák, jóleső érintések, szerelmes pillantások. Minden, ami abba a sok csöpögős szerelmes filmben van. De itt az álom véget ér, mikor Tyler – rejtélyes okok miatt elhagyta-, mondván így sokkal jobb lesz neki.  Mégis ki képes ilyen ostoba álokot kitalálni? Miért nem mondja az igazságot, hogy nem szeret? – Lora kiborult, de nem tartotta vissza, miért is tartotta volna, hiszen olyan embert szeretne maga mellé, aki viszont szereti. Fájdalmasan ugyan, de hagyta elmenni szerelmét.

Pár napra rá hazautazott, de felejtenie nem sikerült. Lucy egyetlen ottani barátnője próbál segíteni, de miután nem lát változást elidegenedik a lánytól. David kedves vele, de csak a házi feladatról, vagy a többi sulis dologról beszélnek néha. Jim eltűnt. Az a pletyka terjedt el, hogy meghalt, de ez sem biztos. Sokáig kerestették rendőrökkel, de nem találták.  Bella több hónapja nem veszi fel a telefont.  Az első hónapokban Alice és Edward vette fel a telefont és valami ürügyet találtak ki, hogy Bella miért nem tud beszélni vele, de mostanában már senki nem válaszol.

Lora még sosem érezte ennyire egyedül magát. Kínozza a sokszoros veszteség és közben kétségbeesetten erőlködik, hogy legalább másoknak mutassa, hogy jól van, nincs teljesen egyedül. De a műmosoly még fájdalmasabb.

Lora a tavaszi szünetben Forksba utazik, hogy meglátogassa Bellát, miután ő nem veszi fel vele a kapcsolatot. Szomorú lesz, mikor a barátnője édesapja közöli vele, hogy már elköltöztek, de megismer ott egy furcsa fiút, aki a rezervátumban él.  Összebarátkozik vele és újra érzi a boldogság enyhe szikráit és pillanatait. A testét újból átitatja az érzés: „Nincs egyedül.”

Azonban különös dolgok történnek ezután. Természetfeletti események, lények és egy földöntúli szépségű család költözik a városba.  Kik vagy inkább mik ők? Elég erős hozzá Lora, hogy megtudja az összes titkot? Megtudhatja, hogy mi a barátnője és régi szerelme? Találkozik velük újra vagy elfelejti őket és talál új szerelmet?

Epilógus

Örökké



Soha még elképzelni sem tudtam volna, azt, ami néhány éve történik velem. Mikor 15 éves koromban én és anyu otthagytuk Forksot és ezzel együtt aput, akkor új életet kellett kezdenünk. Nehéz volt és világos volt, hogy míg anyu nem heveri ki a szörnyű válást, addig nincs nagy esély változásra. Hiába lestem minden kívánságát, csak a szerelem tudott rajta segíteni.


Már-már olyan nehéz elhinnem, hogy ez a valóság, hogy néha megbököm vagy csipkedem magam, hátha felébredek, ebből az álomból. De nem. Ez az új világ, az új valóság, ahol én és a családom vámpír, ahol a húgom félvér és ahol megtaláltam az örökké tartó, viszonzott szerelmet.

Apu még most is nagyon hiányzik, mikor eszembe jut, de már nem olyan rossz, mint eleinte, mikor naponta többször felhívott, mert velem akart beszélni. Mindig csak Edward vagy Alice tudta felvenni, mert észrevette volna, hogy a hangom másmilyen lett és tudni akart volna mindent vagy egyszerűen el sem hitte volna, hogy én vagyok. Mostanában már nem hív olyan sokszor, naponta egyszer kétszer, de nem veszem fel és mindenkinek megtiltottam. Charlie nem hülye. Nem szabadkozhatok mindig valamire, amikor beszélni akar velem. Inkább az fáj jobban, hogy én is hiányzom neki és, hogy azt hiszi, hogy már nem is érdekel, hogy mi van vele. Mikor Edwardnak elmondtam az érzéseimet ezzel kapcsolatban, felvetette az ötletet, hogy meglátogathatnánk, mert igaz, hogy még csak féléve vagyok vámpír, de a vámpír ösztöneimet nagyon jól uralom.

- Nem. – vágtam rá azonnal, gondolkodás nélkül. – Te is tudod, hogy mi történt Alice látomásában.

- Bella, ez még változhat, ráadásul te nagyon jól tudsz uralkodni magadon. – dicsért simogatva az arcom. Furcsa, de ez az érintés még erősebb hatással volt rám, mint emberkoromban. – És nem akarom, hogy így érezz.

- Akkor sem akarom meglátogatni. – és ezzel lezártnak tekintettem a témát, de láttam rajta, hogy ő még nem.

Mikor hat hónappal ezelőtt felébredtem az átváltozásból, még nagyon össze voltam zavarodva. Először is furcsa volt minden. A villámgyors mozdulataim, az éles szemeim, amik még a legkisebb repedést és porszemet is meglátták, az illatok, az a rengeteg sok illat, amit éreztem és mindet be tudtam azonosítani, a hangok, hogy még a sok kilométerrel arrébb lévő patak halk csobogását is hallottam, és az a szörnyű kaparás és égés a torkomban. Ez emlékeztetett egyedül az átváltozásra, hogy egész testemben égtem.

Az ébredés első perceiben még gondolkozni sem gondolkoztam, csak az ösztöneim éltek. Mikor felültem és megláttam a szobába gyűlt tömeget, akik mind engem néztek, megijedtem. Mintha egy reflexmozdulat lett volna, a lábaim beindultak és a legtávolabbi sarokba vittek. Ijesztő volt érezni, hogy milyen gyors voltam. Még Edward lágy érintése is megijesztett, mert melegebb volt, mint amire vártam. Azt hittem megint érzem jéghideg és kemény kezeit magamon erre ugyanolyan volt, mint az enyém. Puha és langyos. Az agyam is gyorsabban működött, mert mire erre rájöttem, csak néhány tizedmásodpercre volt szükségem.

Aztán Alice és Kate jött a tükörrel. Az arcukon egy óriási és teljesen egyforma, izgatott vigyorral. A tükör magasabb volt, mint Alice, de minden erőfeszítés nélkül táncolt be vele a szobába, mögötte Kate-el.

Mikor belenéztem a tükörbe éreztem, ahogy a szemem kikerekedik és a szám tátva marad. Egy halk kuncogást hallottam Emmett irányából. A tükörben álló lány alig hasonlított az emberi énemre. A bőröm teljesen fehér volt, de az arcom hibátlan és selymes sötétbarna hajam lágyan omlott a vállamra. A következő dolog, ami megint megrémített a vérvörös íriszem.

- Körülbelül egy év és már a te szemed is aranybarna lesz, Bella! – nyugtatgatott Alice mikor látta kivetülni az arcomra a félelmet.

És még ekkor tűnt fel a ruha. Alice- ék valószínűleg átöltöztettek egy semmit sem takaró fehér csőtopba és egy fekete miniszoknyába. Mindenki a saját hibájából tanul, ugyanis, mikor hazaértünk a vadászatból, Alice és Kate látszólag forrt a levében, minden egyes pillanatban, amikor rám néztek. A szoknyám ugyanis tiszta sár lett és leszakadt a hátsó zsebe. A top, pedig… Hát a topnak annyi lett, az oldala elszakadt és tele volt vérfolttal és lyukakkal. Jót mulattam rajta, Alice és Kate már nem annyira.

A Volturi pár nappal később eljött hozzánk, hogy megnézzék, átváltoztam-e már. Emilie is velük jött és ijesztő volt látni, hogy a volt barátnőm is közöttük van. A Volturi egy pici fekete folt az én rózsaszín világomban és rosszul ért, hogy a volt barátnőm is ott van közöttük. Ő is szemrebbenés nélkül megölhetett volna, ha a tervek nem így alakulnak. – ettől a gondolattól kirázott a hideg. A Volturi, amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan is távozott sürgős és ismeretlen dolguk akadt. Később Edward elmondta, hogy Jim átváltozásban van és vissza akarnak érni, mire ő is vámpír lesz, ezért mentek el hamar.

Azt hittem, vagyis inkább reméltem, hogy a Tanya- val való viszonyom egy picit legalább javulni fog, ha már én is vámpír leszek. Ehhez képest sokkal inkább romlott. Köszönésképpen elmormol egy sziát és mikor lát, akkor vagy észre sem vesz vagy – és ez a rosszabbik- gyűlölködve és elszomorodva bámul.

- Bella, kincsem nem lehetsz te mindenkivel jóban. – nyugtatgatott Renée, mikor elpanaszoltam neki.

- Ne törődj vele, Bella! – vont vállat Alice, mikor neki mondtam. – Majd beletörődik.

- Ezt a helyzetet még neki is meg kell szoknia. Ha te nem lennél, én és ő akkor sem lennénk egy pár, mert én nem szeretem őt, úgy. – magyarázta Edward, mikor megtudta Alice és anyu gondolataiból, hogy mi aggaszt. – Én téged szeretlek!

Lehet, hogy nem lehetek jóba mindenkivel, de mikor rám néz, teljesen úgy érzem, mintha én csináltam volna neki szomorúságot, mintha én vettem volna el tőle azt, akit szeret. A jelenlétében mindig feszélyezve érzem magam és nem csókolom meg Edwardot, mert akkor úgy érzem, mintha meg tudna ölni a szemével.

Egy hónapig még ott maradtunk Denaliban, hogy biztosak legyenek benne, hogy nem vagyok veszélyes. Addig rájöttünk a képességemre is, amit Ryan és Jasper segített tökéletesíteni. A képességem egy mentális pajzs, ami megvéd az olyan képességektől, amik az elmémbe tudnak hatolni, mint például a gondolatolvasás vagy Kate képessége, hogy akihez hozzáér, annak áramot vezet a testébe és megrázza. Jasper rájött, hogy ezt a pajzsot akár el is tudom lökni magamtól és így más elméjét is megvédhetem. Ryan odahívta hozzám Edwardot és Kate-et, mint „kellékeket”, hogy segítsenek. Először nem is igazán tudtam, hogy miért aztán, mikor Edward mellém állt Kate pedig elém kezdtem furcsállni.

- Bella koncentrálj a pajzsra! – mondta Jasper. – Edwardra kell kiterítened, hogy Kate ne tudja bántani. –magyarázta, mire hirtelen elkapott a méreg.

- Nem, Jasper! – csattantam fel és távolabb léptem Edwardtól. – Én még ennyire nem tudom.

Akárhogy harcoltam és kiáltoztam velük, végül rávettek – vagyis inkább Edward. És végülis ő jó ösztönzésnek bizonyult. Amint Kate keze elkezdett közelíteni Edward felé, éreztem, hogy a rugalmas pajzs, ami rajtam van, elkezd nyúlni és beteríti Edwardot is. Én megkönnyebbültem, Edward megcsókolt, Kate vigyorgott, Ryan és Jasper pedig tovább elemeztek. Carlisle- vel együtt kitalálták, hogyha nagyon koncentrálok, akkor magamról teljesen el tudom venni a pajzsot és így Edward hallhatja a gondolatomat. Nem sokáig tart és nagyon fárasztó, de Edward nagyon örült neki.

Mikor egy hónap után már túlzsúfoltnak tűnt a Denali család háza, elköltöztünk Kanada egyik kis, esős városába. Esme és Ryan úgy döntöttek, hogy ők is külön vesznek házat a feltűnéskerülése miatt, de én szinte mindig a Cullen házban vagyok. Nagyon hasonlít a Forks-i házukra, de itt nincs annyi ablak és nagyobb.

Edward puha ágyában fekve, csukott szemmel felidézve az este minden csodás percét, szinte kicsattanok az örömtől és hálát adok az égnek, azért, amiért ilyen szerencsés lehetek, hogy kapok egy új életet.

- Min gondolkozol ennyire? – kérdezte szerelmem, miközben végigsimított az arccsontom vonalán. Az érintése után belepuszilt a bőrömbe.

„-Azon, hogy mennyire szeretlek!” – válaszoltam a gondolatban.

Közelebb hajolt az arcomhoz és megcsókolt. Valahogy még intenzívebb hatást ért el ezzel a csókkal, mint emberkoromban.

- Én is szeretlek, de Alice azt akarja, hogy menj le. – suttogta mosolyogva a számba. – És azt üzeni, hogy most.

- Akkor ez komolyan hangzik. – kuncogtam és tovább csókoltam. Félelmeim, miszerint Edward vámpírként már nem fog szeretni, felesleges gondolatnak bizonyultak.

- Mert komolyan mondom, Bella! – szólt az ajtó mögül Alice. Ruhákat akar nekem válogatni, megint. Pedig már tele van a gardróbom, ami nagyobb, mint a szobám. Azért ez elég ijesztő.

- Megyek. – nyöszörögtem és a fejem Edward vállába bújtattam, hogy vegyek egy nagy levegőt és elkezdjek utána valami ruhát keresni magamnak. Megsimogatta a hajam és még egyszer megcsókolt. A hideg futkosott a hátamon, miközben ezernyi érzésem kiakart törni.

- Annyira szeretlek! - motyogtam az arcára nézve.

- Én is téged! -mondta mélyen a szemembe nézve, mosolyogva, de látszott rajta, hogy komolyan beszél. - Örökké.


                                                                               Vége


"Az igazi szerelem nemcsak ölelkezés, hanem lemondás is, áldozatvállalás is, kitartás is."
                                                                                                                       




Sziasztok!
Hát itt a vége! Én is sajnálom, mert szerettem ezt a történetet írni.
Nagyon köszönöm a 70 rendszeres olvasót, a rendszeresen komizóknak, de azoknak is akik nem írtak mindig megjegyzést. Szóval mindenkinek. :) Volt sokszor, mikor nem jutott eszembe semmi jó, de felakartam tenni az új fejezetet és ilyenkor elolvastam a kommenteiteket. Annyira feltöltött és adott egy kis önbizalmat, hogy egyből tudtam írni. Köszönöm, hogy olvastátok.
Ezután sem fogok eltűnni, mert van egy másik blogom is, igaz, hogy már egy kicsit rég frisseltem, de mostanában igyekszem felrakni a következő fejit! :) Van még egy másik oldalam, amit ugyan rég nem frissítettem, de van egy novella ott amit én írtam, ha van kedvetek hozzá, olvassátok el és véleményezzétek!http://foblogklaudia.blogspot.com/
És úgy tervezem, hogy belekezdek még valami másba is, de azt majd szeptember elejétől tudjátok meg!
Remélem tetszik majd nektek ez a fejezet!:)
Puszilok mindenkit: Klaudia

39.fejezet

Átváltozás



Valami selymes dolog hozzáért az arcomhoz és elkezdett simogatni az arccsontom vonalát. Nem hallottam a motor halk zúgását, amit egész úton, csak Edward egyenletes légzését mellettem.


- Bella! – szólított egy gyönyörű hang. – Megérkeztünk.

Erre a szóra azonnal felpattantak a szemeim és felegyenesedtem az ülésből.

- Mi? –kérdeztem összezavarodva. Én még ott tartok, hogy elhagytuk a Forks táblát, aztán valószínűleg elaludtam. - Miért nem szóltál?

- Most szóltam. – mondta miközben mosolyogva nézte, ahogy a hajamat próbáltam rendes állapotba hozni. Az út alatt rendesen összegubancolódott.

Halk kopogást halottam az ajtó felöl és megláttam az ablak mögött vigyorgó szőke hajú angyalt. Kate izgatottan integetett felénk és eltátogta, hogy sziasztok. Mosolyogva kinyitottam az ajtót és kiszálltam a kocsiból. Még be sem csuktam a kocsiajtót, de ő máris a nyakamba ugrott. Ölelése hideg volt és kemény, de csengettyűs kacajából sütött a kedvesség.

- Szia Kate. – mondtam miután elengedett.

- Úgy örülök, hogy eljöttetek! – ujjongott. – Már Alice-el megterveztük az új ruhatáradat is. Majd megmutatok neked mindent, van egy csomó újság. – vigyorgott. Hát ez remek! Alice a hátam mögött összefogott vele. Attól tartok, hogy nem lesz beleszólásom a saját ruháimba.

- Aha, szuper. – motyogtam és közben Alice –re néztem. Épp Elezart üdvözölte, de a szeme sarkából rám nézett és győztesen rám mosolygott.

- Alice mondta, hogy nem nagyon fogsz majd neki örülni, de semmi gond, mert az átváltozásod után az ízlésed is megváltozhat. – mondtam azzal a nagyon ismerős mosollyal, amit Alice-en szoktam látni.

Azt nagyon kétlem – mondtam volna, de annyira boldognak tűnt, hogy nem akartam lelombozni.

- Úgyhogy kezdhetsz félni, öcsi! – mondta nevetve Emmett és belebokszolt Edward vállába. Edward elmorgott valami olyasmit, hogy „haha”, de a szemöldök összeugrott.

- Természetesen a ruhákra értettem. – somolygott rám, majd megszólalt mögötte egy mélyebb női hang.

- De örülök nektek! – jött oda hozzánk Carmen és alaposan megölelgetett minket. Majd, mikor végzett megállt előttünk és, mint aki még mondani szeretne valamit, toporgott előttünk és rágta a szája szélét, majd felém nézett.

- Semmi baj, Carmen! – szólalt meg mögülem váratlanul Edward. – Bella tudja, hogy mit vállalt. Már elhatározta magát. – mondta a hangjában határozottsággal. – Így… jó lesz neki! És már lebeszélni sem tudnád róla, és én sem. Lehet, hogy nem is akarnám már.– tette hozzá elhalkult hanggal. Először nem is fogtam fel, hogy ez válasz Carmen fejben feltett kérdésére. Inkább azzal foglalkoztam, amit Edward mondott nekem. Az egyből leesett, hogy az átváltozásról beszél és annyira felvillanyozott a három utolsó mondata, hogy vigyorogva bólogatni kezdtem Carmen felé.

Edward megfogta a kezem. Apró mozdulat volt, de elég arra, hogy újra érezzem azt a kellemes érzést, amit mindig, akkor érzek, ha Edward hozzámér.

- Szervusztok! – jelent meg Elezar Carmen oldalán. Finoman átölelt, Edwarddal pedig kezet fogott. – Örülök, hogy megint találkozunk. – mondta, majd habozott egy picit. – Lenne egy kérdésem. – rám nézett aztán Edwardra.

- Ezt Bellának kell eldöntenie, de szerintem Carlisle. – kiidegelnek ezekkel a beszélgetésekkel. Nem értettem, hogy Edward ezt miért mondja.

- Igaz. – mondta, majd hirtelen témát váltott. – Gyertek beljebb.

-Megtudhatnám, hogy mégis miről kell döntenem? – kérdeztem már eléggé felpaprikázva.

- Ugye milyen idegesítő ez? – kérdezte Emmett színpadiasan sóhajtozva ás megveregetve a vállam. Nem tudtam a viccével foglalkozni.

- Azt kérdeztem, hogy ki fog téged majd átváltoztatni. – mondta Elezar.

Edwardra néztem, aki szintén csak bámulta az arcomat, mintha valami megoldást várna, úgy fürkészett gyönyörű, aranyszín szemével.

- Én azt akarom, hogy te változtass át. – motyogtam halkan. Az arca eltorzult és összevont szemöldökkel nézett velem farkasszemet.

- Bella. – szólt hozzám Elezar, mikor nem néztem rá, újra szólított. – Bella! – keletlenül elfordítottam a fejem Edwardról. – Ő nem teheti, mert te vagy számára a la tua cantante…

- A mi? – értetlenkedtem. Elmosolyodott.

- Azt jelenti az énekese. A te véred szinte énekel neki. – magyarázta. – A te véred számára a legkívánatosabb. Nagyon nagy önuralmának kell lennie még ahhoz is, hogy fogja a kezed. – akaratlanul is lepillantottam összekulcsolódott kezeinkre. Ezzel fájdalmat okozok neki?

- Nem erről van szó. – folyt bele Edward bársonyos, de elkínzott hangja a beszélgetésbe. - A vére már nem csábít. És biztos vagyok benne, hogy képes lennék megállni…

- Hát akkor miért nem? – kérdeztem.

- Lehetetlen. Legyőzted? – ámult el Elezar. Edward bólintott.

- Edward akkor miért nem… - kezdtem bele idegesen.

- Nem bírom megtenni, érted? – suttogta rám nézve, elgyötörve.

- De hát azt mondtad, hogy elfogadtad! Hogy így jobb lesz! Talán mégis hiányozni fog ez az énem? Félsz, hogy ha olyan lennék, akkor már nem tudnál szeretni, annyira megváltoznék?– makacskodtam. A szavaim még saját magamnak is fájtak. Most már legszívesebben visszaszívnám őket.

- Bella! – szólt rám Alice mellőlem. Hogy kerül ide? Az előbb még a másik oldalon állt. Csak pár másodpercig tudtam vele foglalkozni.

- El sem tudod képzelni, hogy mennyire rosszul látod a dolgokat, Bella! – sziszegte mérgesen az arcomba. – Elfogadtam, de akkor sem bírlak ilyenné változtatni. – mutatott végig magán undorodva. – Főleg nem fájdalmat okozni neked. – az arca megint átváltozott mérgesből elgyötörtté.

Nem tudom mennyi ideig nézhettünk egymás szemébe. Ő elgyötörten és szomorúan, míg én mérgesen és csalódottan. Azt hittem, hogy már megbékélt a tudattal, hogy én is vámpír leszek, hogy örökké vele leszek, de úgy látszik, erre várhatok. És közben azon gondolkodtam, hogy nem mondtam-e valamit, amivel megbánthattam.

- Szerintem mennyünk beljebb. – mondta Carmen. Ezennel eszembe jutott a külvilág és elfordultam Edward elkínzott szemeitől. – Hideg van és Bella megfázhat. – mondta és mindenki megindult befelé.

Alice hirtelen ott termett mellettem és belekarolt a szabad kezembe. Edward keze pedig kicsúszott az enyémből. Megijedtem.

- Hova mész? – a hangomból színtiszta félelem áradt. Az előbb lehet, hogy megsértettem és most itt akar hagyni.

Edward hátat fordított az erdőnek és felém fordulva azt motyogta:- Csak kiszellőztetem a fejem.

Miután eltűnt az erdőben, ijedten Alice-re néztem.

- Ne aggódj, Bella! – próbált nyugtatgatni. – Tényleg odament. – miután látta, hogy még mindig kikerekedett szemekkel néztem rá a félelemtől hozzátette: - Visszajön, Bella! Nyugalom.

- Megbántottam. – kérdésnek szántam, de valahogy egy kijelentés kerekedett ki belőle.

- Semmi gond. Csak már nagyon érzékeny erre a dologra. – magyarázta. – Menjünk be, mert megfázol!

A ház gyönyörű volt és csak egy kicsit kisebb, mint Cullenéké. Ilyen sötétben nem nagyon látszódott a színe, de szürkéskéknek tűnt. Bent is minden a kék és a szürke színben dominált. A bejárati ajtóval szemben volt a nappali. Ott ült mindenki kivéve Carlisle és Elezar. Valószínűleg a holnapi átváltoztatásomra készülnek.

Rose Nessie- vel játszott, anyu Esme és Carmen beszélgettek, Kate magazinokat lapozgatott, Tanya pedig a tv-t kapcsolgatta. Az óriási plazmatv képernyője olyan gyorsan változott, hogy kizártnak tartottam, hogy lássa, mi megy a tv-ben.

- Hé! Állj meg! Pont meccs megy! – kiáltotta Emmett és Jasper majdnem egyszerre Tanyának.

Alice Kate felé terelt. Szinte tudtam.

- Szia, Tanya! – köszöntem neki, mikor elhaladtam mellette és reméltem, hogy visszaköszön, vagy ad valami jelet, amivel mutatja, hogy tud a létezésemről.

- Szia. – motyogta rám se nézve. Több a semminél.

Ezután vagy ötven divatmagazint átnéztek velem együtt. Sosem tudtam, hogy kerül, oda asztalra mindig egyel több. Szerencsére Carmen egyszer kihívott a konyhába, hogy vacsorát adjon, így tíz percre megszabadultam attól a sok ruhától. De szinte alig figyeltem oda néhány szavukra, jóformán csak azt válaszoltam, hogy jó és nem. Végig az Edwarddal való beszélgetésre gondoltam. És minden percben úgy éreztem, hogy csak egy vékony cérnaszál választ el attól, hogy elkezdjek bőgni. Mikor elálmosodtam- és meguntam, hogy három órája percenként az ajtó felé nézek, hátha megjön Edward-, Kate és Alice felkísért a fürdőbe és megmutatták a vendégszobát is. Ezután Alice kibányázta az egyik bőrönd legmélyéről a pizsamámat és odaadta, majd elengedtek a fürdőbe.

Mikor magamra zártam a fürdőt, azt hittem, hogy akkor majdnem elkezdtem sírni, de összeharaptam a szám és elfojtottam a könnyeim. Ha most kezdenék el sírni, akkor meghallanák. Halkan levettem magamról a ruháimat és beálltam a zuhany alá. Amint megnyitottam a csapot és a zuhanyrózsából elkezdett hangosan ömleni a víz a könnyeim is vele együtt fojtak. Visszaemlékeztem a veszekedésünkre és még jobban ömlöttek a könnyeim. Mi lesz velem, ha nem jön vissza?

***

- Edward még nincs itt?- kérdeztem suttogva Alice-t, a vendégszobában, már az ágyon ülve.

Egyrészt azért suttogva, hogy más ne hallja, másrészt, mert ha hangosan mondtam volna a hangom elcsuklott volna. Alice megrázta a fejét, miközben behúzta a függönyt.

Kint már dörgött és villámlott, de az eső még nem esett.

- Hamarosan jön. – bizonygatta felém jőve.

- Láttad? – kérdeztem vissza.

- Nem, de biztos vagyok benne. –mondta magabiztosan. – De most aludj! – parancsolt rám.

Én befeküdtem az ágyba és mérgesen oldalra fordultam. Alice nyomott egy puszit az arcomra és még egyszer jóéjszakát kívánt, aztán kiment az ajtón. Ez valami reflexreakció lehet nálam, de amint az ajtó becsukódott újra eleredtek a könnyeim. Arcomat mélyen belenyomtam az illatos párnába, hogy az tompítsa a zokogásomat.

Minden egyes szavamat, amit akkor mondtam legszívesebben eltörölnék. Persze, így később könnyű okosak, lenni, de akkor elkapott a düh és nem tudtam gondolkozni. Féltem, hogy a szavaimnak igaza van és el kellett mondanom, hogy megtudjam, rosszul gondolom-e. De már megbántam. Csak annyira ostoba voltam, hogy nem hittem megint abban, hogy Edward szeret, így bepánikoltam és ilyen idiótaságokat mondtam. És az utolsó emberi óráimat is nélküle töltöm el. Itt az ágyban bőgve és rá sóvárogva, hogy átöleljen és megnyugodjak. De ez az én hibám. Hogy lehettem ilyen…

Hirtelen egy hideg kéz húzott ki a párnából és magához húzott. Az illatából és a gyengédségéből egyből megéreztem, hogy Edward az. Ösztönösen szorítottam magamhoz, amilyen erősen csak tudtam és sírtam a vállába.

- Sss! – egyik kezével simogatta a hátam nyugtatóan, a másikkal pedig az arcomról a könnyeket. – Itt vagyok Bella! Nincs semmi gond! – susogta a hajamba és puszikkal halmozta el az arcom minden részét, a könnyeim közben megállás nélkül ömlöttek.

- Azt hittem haragszol rám! – súgtam fuldokolva. Sokszor elcsukló hanggal. – Annyira féltem, hogy elveszítlek. – erre még jobban magához húzott és a fülemhez hajolt.

- Hogy haragudhatnék pont rád? – keserűen felnevetett. A lélegzete kellemesen cirógatta az arcom oldalát. – Te vagy az egyetlen ember az életben, akire soha nem tudnék megharagudni. – motyogta és lágyan eldöntött az ágyban és mellém feküdt. Amilyen szorosan csak tudtam hozzá bújtam.

- Szeretlek! – mondtam és felnyújtózkodtam egy csókért. Gyengéden és szerelmesen csókolt meg, miközben a keze az arcomat simogatta fáradhatatlanul. A csók vége felé már olyan szenvedélyesen csókolt, mintha az élete múlna rajta. Én vagyok a világ legszerencsésebb embere, semmi kétség!

- Én is szeretlek! Nagyon. – motyogta ajkaimnak a csók után. – Megteszem. – tette hozzá halkabban.

Kicsit hátrébb húztam az arcom, de a sötétben így sem láttam az arcát.

- Én… átváltoztatlak.

- Komolyan? – döbbentem le.

-Igen. –súgta az arcomat puszilgatva.

- Köszönöm. – suttogtam vissza meghatódva és átöleltem.

Hideg, szerető karok között aludtam el. Biztonságban és nyugalomban.

***

- Szeretlek, kicsikém! Ugye tudod? – kérdezte Renée a szobámba, miközben ruhát válogatott nekem. Ezt körülbelül tíz éve nem tette, de a mai napon úgy érezte, hogy szükséges.

- Persze, anyu! És én is szeretlek!

- Készen állsz? – nézett a szemembe és letette a ruháimat az ágyra.

- Igen.

- Fájni fog! – figyelmeztetett.

- Tudom.

- Megéri neked ez az egész? Mert tudod, még visszakozhatsz!

- Ne kezd, anyu! – morogtam neki mérgesen. – Döntöttem, miért nem fogja fel senki, hogy én ezt akarom? – fakadtam ki.

- Oké, ezt megérdemeltem. Bocsi. – mondta, majd elmosolyodott. – Öltözz fel kincsem. – majd kilépett az ajtón.

Gyorsan elvettem a cuccaimat és elmentem fogat mosni. Meg mosakodtam és belenéztem a tükörbe. Három nap múlva egy teljesen más Bella hogy visszanézni rám, de tudom, vagyis remélem, hogy belül ugyanaz maradok. Nagy levegőt vettem és elindultam a folyosó végén lévő szoba felé. Mikor beléptem, csak Edwardot, Carlisle-t, Elezart és Ryant láttam.

- Jó reggelt! – köszönt nekem, mindenki és megöleltek. Edward nyomott egy lágy puszit a számra. Nem volt túl feldobódva.

- Bella, ugye tudod, hogy mi fog következni? – kérdezte Carlisle.

-Igen, tudom. – válaszoltam.

- Jól van. – mondta és a nagy kórházi ágy felé terelt. Én felültem rá és onnan hallgattam.– Miután Edward megtette. – mindig is furcsa volt, hogy ilyen burkolt kifejezésekben beszéltek ezekről a dolgokról. – Fájdalomcsillapítót adunk be neked, ami csak tompítani fogja a fájdalmat. Rendben?

- Rendben. – motyogtam.

- Edward, fiam! – szólította Carlisle őt és bátorítóan megveregette a vállát.

Közelebb jött és mikor odaért hozzám, lágyan és óvatosan átölelt, mint egy porcelánbabát. Beleszagolt a hajamba és lefektetett az ágyra. Megcsókolt, de úgy, hogy pár pillanatig elfelejtettem, hogy hol vagyok, és mire készülök. Tökéletes fájdalomcsillapító. – futott át az agyamon egy őrült gondolat.

- Szeretlek. – suttogta édesen, mikor elvált az ajkaimtól és a nyakamhoz hajolt, miközben egyik kezével még mindig a hajamat, az arcomat és az oldalamat simogatta.

- Én is szeretlek! – mosolyogtam rá, de nem volt túl határozott a mosolyom, ezért hozzátettem: - Három nap múlva találkozunk. – Elkínzottan felnevetett idióta viccemen és megpuszilta a nyakam. Még most is tetőtől talpig libabőrös lettem.

Alaposan összeszorítottam a szám, hogy pici nyöszörgés se jöjjön ki rajta. A szememet is behunytam és nem gondoltam a közelgő fájdalomra. Ugyanúgy zihált, ahogy én. Igazából el sem tudtam képzelni, hogy mit érez most. Az biztos, hogy nagyon nehéz neki.

Hideg lélegzete elérte a nyakam és abba súgta bele: - Annyira sajnálom! De ez most fájni fog! – még egy csókot nyomott a nyakamra és belemélyesztette a fogait. Abban a pillanatban jött a mindent elsöprő fájdalom és teljesen elnyelt.



Sziasztok!
Hát talán ez volt idáig a leghosszabb fejezet! :) Bocsi, hogy ilyen későn, de most lettem kész vele!
Kérek szépen  komikat! És légyszi, mindenkitől, aki elolvassa, mert ez az utolsó fejezet, ezután már csak egy epilógus lesz! Mindegy mennyit írsz vagy mit. Csak pár szót, hogy tudjam, hogy hányan olvasnak!
Köszönöm az előbbi fejezetnél a komikat és a 67 - atyaég;) elsemhiszem- rendszeres olvasót! Imádlak titeket!
Puszilok mindenkit: Klaudia :)