38. fejezet 2.rész

Készülődés


„-Most mesélj! Mi volt tegnap Charlie-nál? - kérdezte köntörfalazás nélkül.”


- Szörnyű volt, Alice! – panaszkodtam. – Azt hittem, hogy könnyebb lesz, de nem. Mikor Edward kitett és elhajtott, akkor elszállt minden nyugodtságom és percekig csak álltam az ajtó előtt és azon gondolkoztam, hogy mit kéne mondanom. – nevettem fel magamon.

Borzasztóan nevetségesnek tűntem már így később nézve, józan szemmel, de akkor tényleg pánikba voltam esve.

- Áu! – szisszentem fel, mert Alice a kelleténél erősebben bánt a hajammal.

- Bocsi, Bella! – mosolygott bűnbánóan. – Na, halljam, és utána mi történt? – faggatózott tovább.

Végül minden egyes részletet el kellett mesélnem a tegnapi estéről. Minden lépésemet, érzésemet, mozdulatomat. Rájöttem, hogy Alice még többet szeret beszélni, akkor, ha engem cicomáz. De mikor én beszéltem akkor is türelmesen végighallgatott-, na, jó nem mindig.

Egyszer Rosalie is feljött, hogy Alice-el együtt ruhát válasszanak nekem. Persze udvariasan közöltem, hogy csakis nadrágot vagyok hajlandó felvenni. Alice ugyan belegyezett, de az övéi közül választott. Fekete csőnadrágot aggatott rám, meg egy kék, eléggé mélyen dekoltált blúzt és felé a saját egyszerű pulcsimat.

- Alice? – szólítottam meg, miközben már az ágyán ültem és vártam, hogy kijöjjön a nyitott ajtajú gardróbból. Lehetséges, hogy elveszett benne? Nem kizárt. Egy ekkora gardróbban semmi sem lehetetlen. Hiszen nagyobb, mint a szoba!

- Igen, Bella? – táncolt ki kecsesen a szobából és leült mellém az ágyra. Kedvesen mosolygott rám és várta, hogy kérdezzek.

- Most hova is utazunk?

- De hát Edward már mondta, nem? – ráncolta a szemöldökét.

- Igen, mondta, de nekem még nincs olyan szupermemóriám, mint nektek! – vigyorogtam.

- Denaliba megyünk. – tájékoztatott. – Elezar családjához. Tudod, akik itt voltak anyukád átváltozásakor. – magyarázott. Az emlékképektől összerezzentem és megráztam a fejem, mintha attól elfelejteném.

- Aha, emlékszem. – és nyeltem egy nagyot. Tanya nem igazán kedvelt a múltkor.

- Ne aggódj, Bella! – nyugtatgatott. – Mindent teljesen tisztán látok! Minden a legnagyobb rendben lesz.

- A jövő még változhat. – emlékeztettem.

- Ez nem. – makacskodott.

- Milyen leszek újszülöttként? – váltottam témát.

- Gyönyörű és kecses. – áradozott mosolyogva. – A ruháimat még mindig nem fogod szeretni, de minden nagyon jól fog állni ra…

- Alice, én nem a külsőmre vagyok kíváncsi és most hanyagoljuk a ruhákat, hanem, hogy hogyan fogok viselkedni. – mondtam halkan. – Ugye nem akarok majd rátámadni senkire?

- Dehogy! – nyugtatott. – Áldott jó újszülött leszel. – kacagott fel.

- Alice, és mennyire fáj… - haboztam egy kicsit. Vajon megkérdezhetem tőle? – az átváltozás?

- Ez az egy dolog, amire még emlékszem az emberi életemből. – úgy meredt maga elé, mintha látomása lenne, pedig most visszaemlékezett arra az időre. Mohón vártam a folytatást. – A fájdalomra. – összerezzent. – Ez az egyetlen emlékem onnan.

- És milyen fájdalom? – kérdeztem félve, de tudnom kell. Kellőképpen fel kell készülnöm.

- Hát nem tudom, hogy ezt el kellene- e mondanom. – tétovázott, zavart mosollyal.

- Kérlek, Alice! – könyörögtem, kölcsönvéve az ő kiskutya szemeit, hasonló hatás reményében. – Ha felkészülök rá, lehet, hogy jobban kezelem.

- Ebben én nem reménykednék. – figyelmeztetett. Egy pillanatra meghökkentett, de aztán újból kérleltem.

- Légy szíves, Alice!

- Edward megnyúz! – nyöszörgött.

- Mikor érdekelt téged valaha is, hogy Edward mit szól a dolgaidhoz? – csattantam fel. – Én nem mondom el neki. – ígértem. Kis habozás után válaszolt.

- Olyan, mintha égnél, de az egész testedben, mindenhol. – fintorgott. – Rose könyörgött, hogy öljék meg. Én sikítoztam, de anyukád egész jól bírta. – mondta, aztán figyelmeztetve felemelte az ujját. – A viselkedésen nem múlik, hogy mennyire fáj. Attól még, hogy Renée nem sikítozott ugyanúgy szenvedett.

- Értem. – meredtem magam elé. Igyekeztem leplezni ijedtségemet, de a szenvedés szónál már frászt kaptam.

- Nem kell úgy tenned, mintha semmit nem éreznél ez a dolog iránt. – Alice átlátott rajtam. – Bolondnak néznélek, ha nem lennél ijedt. – mosolyodott el. – De már mindenki tudja, hogy elhatároztad magad. Senki nem fog megakadályozni. Csak nyugi. – mondta és bíztatóan rám mosolygott. – Mindenki veled van és segíteni fog. A Denali klán is. – tette hozzá.

- Szerintem Tanya nem igazán fog örülni nekem. – jegyeztem meg kelletlenül. Akaratlanul is eszembe jutott természetfeletti szépsége.

- Vele ne törődj! – legyintett. – Majd beletörődik a dolgok állásába.

- Aha. – motyogtam. Az az egy tény nyugtatott, hogy nemsokára én is olyan lehetek. Szép, és ami fontosabb egyenrangú, mindenkivel. Nem kell majd állandóan félteni, hogy elbotlok, és talán nem kavarodik fel a gyomrom, ha egy olyan szépségre gondolok, mint Tanya, és aki Edwardot akarja. Minden megváltozik.

- Na, fogd a táskád! – nyomta a kezembe. – Megjöttek a többiek! Indulunk! – felhúzott az ágyról és kitolt az ajtón.


Kérek szépen komikat!!;))

38. fejezet 1. rész

Fenyegetőzés



Késő délelőtt keltem fel Edward és Alice halk sugdolózására. Egymással veszekedtek suttogva. Igazából nem sokat értettem a beszédükből, de egyértelműen veszekedés volt.


Megpróbáltam megmozdítani a kezem, de furcsán elzsibbadt, úgy éreztem, mintha mind a kettő ólomból vagy valami még nehezebből lenne. A hajam tiszta kóc és az arcom ragacsos a rászáradt könnycseppektől. Igaz, hogy este, mikor Edward felhozott akkor nem kezdtem el sírni, de éjjel és hajnalban újra felkeltem és elkezdtem bőgni. Nem akartam és próbáltam nem tenni, de nem tudtam megálljt parancsolni a könnyeimnek. Fáradt voltam, zaklatott és jó formán azt sem tudtam, hogy hol vagyok. Az egészre még most is homályosan emlékszem.

-Tessék. –mondta Edward élesen, ezúttal normál hangerőn Alice –nek. – Most felkeltetted. – bár a szemem nem nyitottam ki, de láttam bosszús arckifejezését.

- Már éppen ideje volt. – mondta Alice hangja az ajtóból, majd apró sarkak topogása közeledett felém halkan. – Bella, kikészítettem neked a ruhádat! – szólt a fülem mellől.

- Ühüm. – nyöszörögtem, de sem a szám sem a szemem nem nyitottam ki ehhez a nagy teljesítményhez. Úgy éreztem, hogy minden porcikám sajog. Most még az sem érdekelt, hogy ő ad nekem ruhát.

Alice csilingelő hangon felnevetett.

- Gyerünk, Bella! – unszolt halkan és megpaskolta az arcom. Semmi fájdalmat nem éreztem, inkább, mintha valami selymes dolog simogatná az arcom. – A gép két óra múlva indul és még sok dolgunk van. – mondta. Nem tudom mi lehet az a sok dolog. Én fél óra alatt elkészülök, minek ehhez két óra?

- Mmm. – jött az értelmes válaszom. A fejem próbáltam mozgatni. Egy éles nyilalás a nyakamba. Áuu!

- Jól van. – távolodott el a hangja. – Esküszöm, Bella, ha nem kelsz fel most rögtön, leborítalak egy pohár vízzel. – fenyegetőzött hangosabban.

- Alice kimennél? – kérdezte Edward szórakozottan és egy másik, halk, erőteljes lépés közeledett barátnőm felé.

- Öt perc múlva a szobámba gyere, Bella! – mondta és a hangja és a léptei távolodtak.

Amint csapódott az ajtó, megéreztem közelről Edward illatát. Bársonyos keze lassan simogatta az arcom, a haja, és a karom. Mikor megszólat a hangját nagyon közelről hallottam és a lélegzete csiklandozta az arcomat. Erre muszáj volt elmosolyodnom.

- Bella, szerelmem. – szólított lágy hangon susogva. A szerelmem szóra nagyot dobbant a szívem, majd újra vad ütemeket diktált, mint mindig, mikor Edward hozzámér vagy szól. – Alice komolyan gondolta. – mondta és édesen belekuncogott a bőrömbe.

Egy mosollyal sóhajtottam és halk rekedtes hangon végre megszólaltam.

- Mindjárt megyek is. –nyöszörögtem és résnyire kinyitottam a szemem. Sokáig kellett várnom, mire a szemem végre kitisztult, mert előttem csak homályos fehér és barna foltokat láttam Edwardból.

Rám mosolygott és végig simított az arcomon és az állam vonalán. Közelebb hajoltam hozzá és a kezem a tarkójára tettem, majd közelebb húztam egy csókra. Azonnal visszacsókolt, de gyorsabban elhúzódott, mint szerettem volna és az arckifejezésemen nevetett.

- Alice azt üzeni, hogy két perced van. – kuncogott. – És már kikészítette a pohár vizet. – mondta vigyorogva.

- Egy pillanat. – motyogtam a szájának és újból megcsókoltam. Ez valamivel tovább tartott, de aztán kénytelen voltam felkelni és átballagni Alice-hez. A folyosón anyu termett mellettem, de olyan hirtelen, hogy az ijedtségtől, majdnem felsikoltottam.

- Jaj! Ne haragudj, drágám! – mondta anyu zavartan, majd alaposan megölelgetett. – Mond, Bella jól vagy? Mert tegnap este nem akartál beszélni, aztán meg éjszaka kétszer is felkeltél és zokogtál, én meg nem tudtam, hogy mit tegyek. – az arca aggódó és elkínzott volt, de csak mondta, mondta és mondta tovább. – Alice azt mondta, hogy ne menjek fel, mert azzal csak rosszabb lenne neked, ha sajnálnálak, de tudod, hogy én sosem akartam neked rosszat? És van választásod! Nem muszáj így élned, választhatod… - ezt mind egy szuszra elhadarta, de úgy éreztem, hogy itt kell közbeszólnom és megakadályoznom a folytatásban, míg valami még nagyobb ostobaságot mond.

- Ne, anyu. – szóltam védekezve. – Először is, igen tegnap este nem volt kedvem beszélni, ezért hozott fel Edward és igen sírtam, mert nagyon zaklatott voltam, de jól vagyok. – bizonygattam. – Tudom, hogy nem akarsz rosszat nekem, anyu. - sóhajtottam fel szemet az égnek meresztve és folytattam. – És ha lenne más választásom, akkor is emellett döntenék. – mondtam, mint a jól betanult szöveget. Ezt a beszélgetést annyiszor játszottuk el Edwarddal. – És bocsi anyu, de most mennem kell különben, mert Alice megfenyegetett. – nevettem.

- Hallottam. – mondta ő is kuncogva. – Jólvan, kicsikém, menj! – megsimogatta a karom és el is tűnt. Én meg bemerészkedtem Alice szobájába.

-Na végre, hogy itt vagy! - kiáltott fel, mikor bekopogtam és ajtót nyitott. Behúzott és elkezdett beljebb tolni egy másik ajtó felé. - Gyere, itt a fürdő! - nyitott be és betolt. - Fürödj le, mosd meg a hajad és a többi emberi szokás aztán gyere ki! - utasított, majde betáncolt a fürdőszobába és körbemutogatott. - Itt vannak samponok, balzsamok, túsfürdők, habfürdők, meg amik kellenek.  Ha végeztél vedd fel ezt a köntöst és gyere ki! - hadarta, majd felém fordult. - Siess. - mondta és mire bármit is mondtahattam volna eltűnt előllem és már csak az ajtó csapódását hallottam a hátam mögül. Ha végre én is vámpír leszek, majd nem fog mindenki ilyen gyorsan elmenni előlem! Olyan idegesítő, hogy ebben a házban csak én vagyoka leglassabb és egyben az egyetlen lassú.

Egy sóhajjal mgeindultam a zuhanytálca felé és kiengedtem a hajam. Levetkőztem és beálltam a zuhany alá. Gyors voltam, még úgyis, hogy hajat is mostam. Megtörölköztem és felvettem a selyem köntöst, amit Alice kikészített.  Alig ért le a combom közepéig. Az én otthoni köntösöm a térdem aljáig ér.Hát csak reménykedni tudok, hogy nappali öltözékben valami illendőbb ruzhát választott, mert nincs kedvem veszekedni. gyorsan fogat mostam, majd kimentem a fürdőből. Alice már ott toporgott a szobája közepén és, mikor kiértem egy nagyot sóhajtott és bosszúsan nézett rám.

- Mi tartott ilyen sokáig. - morgott, miközben leültetett az ágya szélére.

- Gyors voltam, Alice! - mosolyogtam. Jó volt nézni, ahogy így dühöng magában. Aranyos volt.

- Persze, persze. - hagyta rám, miközben a szobánál is nagyobb gardróbjában kutatott.

- Nem azt mondtad, hogy már kikészítetted? - kérdeztem.

- Úgy értettem, hogy már tudom, hogy mit adok rád, de már itt is van. - mondta és felém jött egy óriási mosollyal.

- Alice, kérlek most valami olyan ruhát adj rám, ami nekem is jó. - könyörögtem, miközben egyre csakn közelített vele.

- Nyugalom, Bella! - nevetett rajtam. - Most pont úgy nézel ki, mint, aki fél a ruhától. - valaki a nappaliban egy olyan hangosat nevetett, hogy itt is meg lehetett hallani. Emmett. - Pont olyat választottam, amit el fogsz viselni. - mondta miközben még mindig a kezében hordott dolgot szugeráltam. - Ne hülyéskedj már! - szólt rám. - Menj és vedd fel! - utasított és a kezembe nyomta a kupacot.

Visszamentem a fürdőbe és felvettem. Nem is volt olyan rossz. Kényelmesnek kényelmes volt. Hosszú, szürke csőnadrág, ami még egész elviselhető és egy világoskék, dekoltált, köves poló. Na ez már egy kicsit átlépett az elviselhető határán, de hadd örüljön Alice.

Kiléptem és egyből rámnézett. Látszólag elégedett volt magával.

- Na milyen? - kérdezte vigyorogva.

-Elviselhető. - bólintottam, mire a vigyora egyre nagyobb olett. Hát nem fáj még a szája?

- Én megmondtam. - mondta és közben magához húzott. - Most pedig megcsinálom a hajad. - nyomott le a tükrös szekrény előtti székre. Tele volt az asztal mindenféle pipere cuccal. Már félek. - És közben beszélgetünk egy kicsit. - mondta és belenézett a szemembe a tükrön keresztül. - Most nyugodtan beszélhetünk, mert csak Emmett, Rose és Jasper van itthon. A többiek vadászni mentek. - mondta és elkezdett bütykölni a hajammal. - Most mesélj! Mi volt tegnap Charlie-nál? - kédezte köntörfalazás nélkül.





Sziasztok!

Sajnálom, hogy ilyen kevés lett, de ez még csak az első fele és azért tettem fel, mert holnap már nem érek rá és utána meg egy hétig nem leszek. De addig kérek szépen komikat:) És sietni fogok!!
Puszi:Klaudia

37.fejezet

Búcsú, amiről csa én tudhatok

- Bent van? – kérdeztem Edwardtól, mikor leparkolt Charlie háza elé.


- Igen. – bólintott, majd rám nézett. – Vacsorát főz. – mondta, majd szomorkásan sóhajtott egyet. -Bemenjek veled? – kérdezte lágy hangján. Szinte már simogatott, pedig hozzám sem ért.

- Most nem kell. – mondtam és egy mosolyt erőltettem magamra. – Az csak még jobban összezavarná. – mondtam és elfordítottam az arcom, hogy ne lássa, hogy milyenfájdalmas maszkba torzul el. Miután rendeztem a vonásaim újra felé fordultam és rámosolyogtam. Ő biztatóan viszonozta és megcsókolta a homlokom.

- Odaégette a húst. – mondta Edward belekuncogva a hajamba.

- Nem meglepő. – nevettem fel. Charlie borzalmas szakács. – Majd én segítek rajta. – mondtam mosolyogva.

- Mikor jöjjek érted? – kérdezte megsimogatva a hajam.

- Alice úgyis látja majd nem? – kérdeztem játékosan.

- Azért majd hívj fel. – mondta és kivette a kesztyűtartóból az otthon felejtett telefonomat.

- Tudod. – mondtam lassan, a szemébe nézve. – Apunak is van telefonja. – mondtam vigyorogva. – De azért köszönöm. – mondta és egy gyors puszit nyomtam a szájára. Legalábbis ezt akartam, de miután eltávolodtam ő utánam kapott és sokkal hosszabbra nyújtotta a csókunkat.

- Már be kéne menned. – mondta kuncogva, mikor belecsimpaszkodtam a nyakába és nem igazán akartam elengedni.

- Ja… - tértem magamhoz és azzal szerencsétlenkedtem, hogy a telefonom beletuszkoljam a picike kis farmerzsebembe, illetve Alice féle farmerzsebembe. – Rendben. – mondtam miután betuszkoltam a zsebembe és a kilincshez nyúltam idegesen.

- Nyugalom, Bella! – mondta a fülem mellől hirtelen Edward és kinyitotta remegő kezem helyett az ajtót. – Ha valami baj van, hívj, jó? Azonnal itt leszek.

- Semmi gond. – próbáltam határozottan mondani, de nem nagyon sikerülhetett, mert Edward homlokán megjelentek az aggodalom ráncai. Rámosolyogtam és kiszálltam a kocsiból.

- Az ne zavarjon, meg amit Alice mondott, Bella! – mondta felém hajolva. Szeme egészen besötétedett. – Attól még, hogy Alice látta nem biztos, hogy ez történik.

- Én nem akarok kockáztatni Edward! – türelmetlenkedtem. Nem értettem mire akar kilyukadni.

- Nem így értettem. – mosolygott. – De, hogy most elmondta neked Alice a látomását biztos nem fogsz elmenni hozzá egyedül, ezért nem történhet meg. – mondta egyszerűen. Az ajkamat harapdáltam. És mi van, ha olyan idióta leszek, hogy mégis elmegyek. Jaj, ezek a víziók annyira összezavarnak! Annyira biztos vagyok benne, hogy igazat mutat, ezért is kell őt most látnom utoljára. Szörnyű lesz, bármikorra is halogatom. – És ne felejtsd el, hogy csak te tudod, hogy most látod utoljára. – nézett rám szomorkásan, de határozottan. Próbáltam én is ebből némi önbizalmat meríteni. – Charlie azt hiszi, hogy csak meglátogatod. – magyarázott. – Ha te is elhiszed könnyebb lesz. – tanácsolta és bíztatóan megszorította az egyik kezem, de olyan óvatosan és gyengéden, hogy semmi fájdalom nem ért, de jól esett, hogy bíz bennem.

- Köszi. – mosolyogtam rá és becsuktam a kocsi ajtaját.

Nem tudom, hogy miért párolgott el minden eddigi bátorságom, azzal, hogy Edward leparkolt Charlie háza előtt. Talán csak most múlt el Jasper nyugtatása vagy Alice határozottsága most kezdett elfelejtődni. Nem tudom, de azt igen, hogy ez a helyes. Így kell lennie, mert az nem lehet, ami Alice szörnyű látomásában történt. Csak ez járt a fejemben és abban reménykedtem, hogy így talán könnyebb lesz. Nincs más lehetőség csak ez. Most látom utoljára.

Edward megvárta, míg odaérek az ajtóhoz, majd miután biztatóan rámosolyogtam és integettem, lassan elhajtott. Visszafordultam és egy mély levegőt vettem. Nyugalom! – gondoltam vissza Edward szavaira. – Még hogy, nyugalom! – mérgelődtem magamban. Hogy nyugodjak meg, mikor most látom utoljára. Felelevenítem benne az emlékemet aztán meg eltűnök. Mégis, hogy nyugodjak meg?

Még az a csöppnyi kiegyensúlyozottság is, ami addig volt, meg míg Edward itt volt, most elillant. Teljesen bizonytalan és zavarodott voltam, ahogy itt álltam az ajtó előtt, remegő lábakkal, kezekkel és egy csomóval a torkomban. Legszívesebben toporzékoltam volna mérgemben, mert ilyen szerencsétlen vagyok, hogy nem tudok szembenézni a saját apámmal.

Felnéztem az égre. A napot már nem lehetett látni az öreg kopottas házfalaktól, de a sugarait még igen. Ahogy a szürke felhőkbe ütköztek lilára, rózsaszínre és narancssárgára feltették az ég alját. Míg ahogy feljebb néztem egyre sötétedett és megláttam a koromfekete viharfelhőt, pont Forks fölött. Már meg sem lepődök egy újabb esőjelző láttán. Itt állandóan az van. Csoda, ha néha kisüt a nap. De most nem ez fontos.

Mit is mondott még Edward? – az agyam erősen törtem bár semmi értelmes mondat nem jutott eszembe. Én most látom utoljára, de ő azt hiszi, hogy még találkozunk. Igen, ezt mondta. Na de, hogy higgyem azt, hogy én is, hogy még találkozunk? Azt mégis hogyan? Nem tudom csak úgy elfelejteni, hiszen most is ezért vagyok még mindig itt és nem bent. Mert félek, hogy utoljára látom. Pedig nem kéne, hisz tudtam, hogy ez az ára az öröklétnek, hogy örökké a családommal lehessek. És, hogy ne kelljen meghalnom vagy őket bajba sodornom.

Ebből erőt merítve kopogtam be az ajtón. A kezem remegett, mint a kocsonya, és míg hallgattam a mély dörmögő „Máris nyitom” szavat, a pulcsim cipzárjával játszottam. Aztán a lépések egyre közeledtem. Hallottam, ahogy Charlie morog magában valamit az ajtóban és a kulcsot keresi majd a kulcs forgását a zárban és a vén kopott nyekergő ajtót, ami végül kinyílt.

- Bella! – mondta apu és közben próbálta leplezni a meglepettségét. Az arcán megjelent egy őszinte mosoly és ennek következtében a szem körüli szarkalábak is. Még mindig az egyenruhájában volt, de a kezében egy megviselt konyharuha éktelenkedett.

- Szia, apu! – öleltem át. –Ugye nem zavarok? – motyogtam ölelés közben.

- Dehogy zavarsz, Bella! – mondta boldogan. – Gyere be. – mondta és arrébb állt, hogy be tudjak menni. Amint beléptem megéreztem a szörnyű odaégetett étel szagát.

- Apu te sütsz valamit? – kérdeztem fintorogva.

-Öhmm… - tétovázott. – Sült húst próbálok csinálni, de valami odaéghetett. – mondta kelletlenül.

- Rendben. – nevettem fel. – Azt majd én rendbe hozom. – ajánlottam fel ellentmondást nem tűrően. –Te pedig addig öltözz át, rendőrparancsnok.

- Kösz, Bella. –mondta hálásan és indult is az emeletre.

Én pedig addig megnéztem a kaját. A hús még menthető volt, csak meg kellett fordítani, de a krumplinak annyi. Kiszedegettem a tepsiből a megégett részeket és a többit alaposabban befűszereztem majd feltettem főni a rizst.

- Nahát! – csodálkozott apu. Végre valami normális ruha van rajta. Ki nem állhatom a rendőregyenruháit. – Miért szórtad ki a krumplit?

- Mert teljesen odaégett. – vigyorogtam. A főzési tudományán mindig jót mulatok.

- Jól van, jól van! – motyogta magában és leült a konyhaasztalhoz. – Inkább mond, hogyhogy eljöttél, ilyen későn? – kérdezte mosolyogva. – Na, nem mintha nem örülnék. Szóval érted? – tűnt el a mosoly az arcáról.

- Nincs olyan késő, apu. Még csak fél nyolc.– mondtam a padlót nézve. Majd hirtelen eszembe jutott elmosogatni. Nem akartam ránézni miközben hazudok neki. – És csak gondoltam meglátogatlak. – mondtam, de a hangom megremegett. Eddig olyan jól csináltam, amit Edward tanácsolt. Elhittem azt, amit ő hisz. Nem szabad most megtörnöm. – Egyébként hogy vagy? Nem vagy kicsit egyedül ebbe a nagy házban? – kérdeztem terelve a témát.

- Jól vagyok, kicsim. Bár tényleg nagyon hiányoztál. – mondta. És még mennyire fogok! – mondtam magamban, de azért belül reménykedtem, hogy egyszer majd elfelejt.

- Akkor van egy rossz hírem. – mondtam megtörölgetve a kezem és végre szembefordultam vele. Ezt a hírt mégsem közölhetem hátat fordítva.

- Mi az, Bella? – ijedt meg. – Van valami baj?

- Semmi komoly, csak… - haboztam. – elköltözünk.

- Megint? Na de hova és miért? – sóhajtott szomorúan, mintha meg se lenne lepve.

-Igen, anyu nem akar megint Forksban élni. – magyaráztam, mire elkezdett bólogatni és fintorogni. Persze! Gondolta, hogy anyu nem akar megint ide visszaköltözni, hiszen gyűlöli ezt a várost. - Utál itt élni és csak hirtelen döntött úgy, hogy ideköltözünk. Nem nagyon kérdezősködtünk máshol, de el akartunk menni onnan. – magyarázatom elég gyéren sikerült.

- Aha, értem. Szóval búcsúzkodni jöttél. – mondta szomorkásan. A szememet csípték a könnyek. Úgy gondoltam jobb lenne, ha visszafordulnék és mondjuk, innék valamit.– Na és, kész van már az a hús? – csapta össze a tenyerét, de a sütő, közelébe nem mert jönni.

***

- Ugye hamar meglátogatsz majd? – kérdezte az ajtóban állva Charlie és a háza előtt éppen leparkoló kocsira esett a tekintete. Én is hátranéztem.

- Ez Edward. – magyaráztam.

- Nos? – kérdezte újból választ várva az előző kérdésére. Pedig azt hittem, hogy már túlléphetünk rajta.

- Majd meglátjuk, apu. Igyekszek. – mondtam, de ennél a pár szónál kétszer is megcsuklott a hangom. Hihetetlen boldog lettem, mikor Edward megjelent mögöttem, így legalább jobban tudom tartani a könnyeim. Szörnyű hazudozó lettem, de újra eszembe jutott ennek a miért-je és visszanyertem eddigi határozottságom.

- Jó estét, Mr. Swan. – köszönt Edward udvariasan és kezet fogott apuval, majd átkarolta a derekam.

- Szervusz, Edward. – motyogta Charlie a bajsza alatt és követte Edward kezét, ami szorosan fonódott a derekamra.

- Ti is velük költöztök? – kérdezte Charlie félvállról, de tudtam, hogy nagyon is érdekli.

- Igen. – válaszolta Edward magabiztosan. – Ryan nagyon jó barátságban van Carlisle- vel és így Renée is orvosi felügyelet alatt lesz, ha valami gond adódna.

- Miért valami baj van? – kérdezte gyanakvóan apu.

- Nem, semmi. – mondta Edward. – De nem árt az elővigyázatosság.

- Értem. – mormolta apu megint csakúgy magának.

- Kezd hideg lenni, apu. – mondtam és közelebb léptem hozzá, majd átöleltem. – Szeretlek, apu. – mondtam és jó erősen megszorítottam. Néhány csepp könnyem kicsordult, de szerencsére senki nem vette észre a félhomályban. Talán Edward sem.

- Én is téged, Bella! – mondta, mikor elváltunk. – Aztán majd sokszor telefonálj!

- Rendben, apu. – nyöszörögtem és még rávetettem egy utolsó pillantást, aztán megfordultam.

- Viszlát, Mr. Swan. – köszönt Edward is és átkarolt.

- Sziasztok! – mondta apu az ajtóból.

Edward kinyitotta nekem az ajtót és besegített. Majd megállt az ajtóban és halkan megkérdezte:

- Jól vagy? – hangja aggódó és lágy volt.

- Igen. – bólogattam hevesen, de közben kibuggyant még néhány könnycsepp. Nem, ezt nem hiszem el! Miért nem tudok uralkodni magamon? Ezzel csak neki okozok fájdalmat. Közelhajolt és letörölte az arcom, majd becsukta az ajtót.

Míg Edward beszállt én egy utolsót intettem apunak, aztán elindultunk és összeszorítottam a szám, mert nem akartam, hogy kitörjön a zokogás. Most nem, Edward mellett nem. Így is elég volt, hogy meglátta a könnyeim. Megőrülnék, ha megint kezdené a szokásos beszédet. Jobb lenne, ha maradnál ember… satöbbi. Nem viselném el. És ő gyötrődne miattam.

Egyikőnk sem szólalt meg az út alatt, csak néztük a szélvédőt, amit ezúttal óriási vízcseppek áztattak. Hát még az időjárás sincs velem. Edward néha rám nézett, és megfogta a kezem, majd visszafordult a kormányhoz. Valahogy érezte, hogy nem vagyok most beszélőképes állapotban. Gyorsan odaértünk a Cullen házhoz, hiszen Edward olyan gyorsan vezetett most is, mint általában.

- Nem szeretnék most találkozni senkivel. – sóhajtottam és fojtott hangon folytattam. – Nem akarom, hogy aggódva vagy sajnálkozva nézzenek rám. De persze tudom, hogy úgyis ott lesznek. – nevettem fel keserűen.

- Nem feltétlenül. – mondta a szélvédőt bámulva. Rá kaptam a fejem. Ezt most, hogy érti? Valahogy be kell jutnom. – Húzd fel a csuklyád! – mondta és kiszállt, majd abban a pillanatban megjelent az én ajtóm mellett is. Villámgyorsan felhúztam a fejemre a csuklyát. Kinyitotta az ajtót és figyelmeztetően nézett rám. – Most ne ijedj meg! – szólt majd karjaiba kapott. – Csukd be a szemed! – gyorsan engedelmeskedtem és a fejemet belebújtattam a vállába. Majd csak annyit éreztem, hogy felfelé repülünk és földet érünk valahol, majd Edward lefektet valahova.

Kinyitottam a szemem és körbenéztem. Ez az ő szobája. Gondosan rám terített ötféle takarót, majd leoltotta a villanyt. Azt hittem elment, de egyszer csak megsimogatta az arcom.

- Akarod, hogy én itt maradjak vagy menjek le? – kérdezte valahol előttem, de a vaksötétben semmit nem láttam.

- Te maradj! – nyújtózkodtam érte és megtaláltam az arcát. A homloka ráncos volt, de ahol hozzáértem kisimult. Beljebb húzódtam, hogy Edward ideférjen mellém.

- Aludj most, Bella! – suttogta közel az arcomhoz. Bódító illata rögtön elért hozzám. – Alice már elrendezte, hogy az egész házban csak dobozok vannak. Holnap reggel indulunk.

- És… - ásítottam. – Hova megyünk?

- Most először ellátogatunk Denaliba és majd utána Alice eldönti. – mondta úgy mintha az egész nem is érdekelné. – Szeretlek. – mondta váratlanul és megint megcsókolt, de úgy, hogy szerencse, hogy nem állok, mert most tuti, hogy a lábaim feladták volna a szolgálatot.

- Én is téged. – ziháltam, majd hozzábújtam és úgy nyomott el az álom. Most nem volt kedvem zokogni, mint az előbb. Nem volt kedvem azon gondolkodni, hogy most mi lesz és mikor lesz már végre nyugalom. A jövőre nem volt kedvem gondolni, se az apuval való búcsúzkodásomra. Most semmire nem volt kedvem gondolni. Csak Edwarddal akartam lenni és nem érdekelt, hogy ki akar bántani vagy ki nem. Most csakis Edward volt és én.

 
 
 
Kérek szépen komikat!!^^