Vita
-Ugye tudod, hogy legközelebb te jössz el hozzánk? –kérdezte viccelődve, de komolyan Lucy, mikor a repülőtéren búcsúzkodtunk.
-Majd meglátjuk. – mondtam idegesen. Ezzel még nem ígértem semmit. A „majd meglátjuk” nem jelenti azt sem, hogy igen és azt sem, hogy nem. De biztos vagyok benne, hogy soha többé nem találkozhatunk, ezért is a lehető legtöbb időt akartam eltölteni velük az itt töltött idejük alatt. Főleg Lorával. Bár most teljesen össze van törve, biztos, hogy felépül és megtalálja magának az igazit.
-Hiányozni fogsz. – mondta Lora és a nyakamba borult. A szeme alatti karikák még mindig nem múltak el, sőt még nagyobbak és sötétebbek lettek.
-Te is nekem. – bőbb beszédet is mondtam volna, de csak ennyi jutott tőlem.
-Bella, ne sírj! – mondta David, mikor látott megcsillanni néhány csepp könnyet az arcomon. – Nem örökre megyünk el. – nevetett felszabadultan, mikor megölelt. – Találkozunk még. – nyugtatgatott, de a szavai még jobban felzaklattak.
Nem mondtam semmit, de fájt, hogy ezt mondja. Hogy mind azt gondolják, látnak még. De mégis mit gondolhatnának. Az egészről nem tudnak semmit. Ők azt hiszik, hogy Jim hazament, még előttük és otthon várja őket. Azt hiszik, hogy beteg voltam és azért tűntem el a bálról. Olyan sokat hazudtam már nekik.
- Mennetek kell. – mondta Edward halkan mellőlem. Az ajtó felé mutatott amerre elindult a tömeg és kilehetett jutni az udvarra, ahol majd felszállnak a gépre. Az ajtó két szélén állt egy nagydarab biztonsági őr és egy apró jegyellenörző egyenruhás nő.
-Sziasztok. – köszöntek és elindultak. Hosszasan néztem távolodó alakjuk felé. Lucy Lorába belekapaszkodva haladt előre.
Kellett neki a támogatás. Most ostobán hangzik, hogy, de nagyon gyengének tűnt innen. Most, hogy tudtam, hogy mi történt vele, szörnyen sajnálom és egész nap a kedvében akartam járni. És nem csak én, hanem az egész ház. Esme tortát sütött nekik a „távozásuk alkalmával”. Persze mindenki látta, hogy ez csak kifogás, mert a torta Lora kedvence volt, de még így is csak egy falatot küzdött magába, ezt is csak udvariasságból. Alice tömérdek ruhát hozott be Lora szobájába és egész nap rajta kísérleteztünk. Egyik szett a másik után, na meg hozzáillő cipő, ékszer frizura, smink… Egyszóval Alice megint kreatívosodott. Lora pedig próbált jó fejet vágni az egészhez.
Emmett megnézetett vele egy vámpíros vígjátékot. Legalábbis ő ennek nevezte, de szörnyen ijesztő volt. Ő persze végig röhögött rajta. Jasper sajátos módon próbált segíteni. Állandóan küldte neki a pozitív energiát, a nyugalmat és az örömöt, de egy picit sem javult az állapota. Mi lesz vele? Túl fog lépni valaha?
- Bella! – szólítgatott Edward. – Jól vagy?
- Jah… - szakadtam ki gondolataimból. – Persze. Minden rendben.
-Figyelj! – fordított maga felé gyengéden, de határozottan. Az államat felemelte. Muszáj volt a szemébe néztem, ami most folyékony karamella színű volt, tele lágysággal, őszinteséggel és szomorúsággal?
-Igen?- kérdeztem kedvesen, mikor láttam, hogy habozik. A homloka ráncokba állt és nagyon elgondolkozva nézett rám.
- Ha akarsz, még utánuk mehetsz. – suttogta halkan. Olyan halkan, hogy alig hallottam.
Miután eljutott az agyamig, összezavarodtam. Miért kéne nekem utánuk mennem? Miért akarnék én utánuk menni? Semmi értelme. Hiszen itt van az egész életem, a világom, ahová mindjárt tartozni fogok és a családom. Anyu, Ryan, Nessie. A Cullen család. És Edward. Nem gondolhatja komolyan, hogy majd mindent itt hagyok. A másik ok pedig a Volturi volt. Semmi ésszerű nincs benne, ha elmegyek. A Volturi akkor majd jön értem és megöl. De ezt ő is nagyon jól tudja. Akkor meg miért mond ilyeneket?
- Bella. – nehezére esett nyugodtan beszélni továbbra is. A szemében láttam, hogy gyötrődik. – Látom rajtad, hogy szomorú vagy. Nem kell halhatatlanná válnod, mert azt hiszed, hogy megölnek. Élhetsz emberként normálisan és boldogan.
-Azt hittem ezt egyszer már megbeszéltük. – mondtam és próbáltam nem figyelni bántó szavaira. Persze, hogy élhetek normálisan, de boldogan nem. Akkor biztos nem, ha ő nincs velem.
-Igen, de ha azt hiszed, hogy nincs más választásod, akkor tévedsz. – motyogta még mindig minimális hangerőn. Nagyon összpontosítanom kellett, hogy érthetően halljam minden szavát. – Ha elmész velük, akkor a Volturi először nálunk fog téged keresni, és ha megtudják, hogy nem változtál át, akkor az egyik nyomkeresőjük megpróbál téged megtalálni, de nem tud majd, mert a képessége nem hat rád. Tehát van más választásod. – világosított fel. Az ajkamba haraptam, de olyan erővel, hogy könnyes lett a szemem. Mérgemben talán pirosabbra pirultam, mint a paradicsom, de inkább azzal foglalkozta, hogy tajtékzó szavaimat ne hallja meg az egész repülőtér.
-Te talán ezt akarod? – sziszegtem.
- Ha neked így jobb. – idegesített, hogy bár választás elé állított, ő maga nagyon is jól tudta, hogy így jobb lenne nekem. De most téved és ezt neki is be kéne már látnia.
- Nekem meg sem fordult a fejembe ilyen dolgokkal kijátszani a Volturit, de úgy látszik te egész végig ezen törted a fejed, míg mi hazajöttük Phoenix- ből. – sutyorogtam dühösen. – Ha akarnám, sem lenne más választásom, mert akkor titeket sodornálak veszélybe és egy napon úgyis megtalálnának. Nem vagyok olyan…
-Tévedsz most is, Bella! – mondta türelmesen. – Ha eljönnének, hozzánk én minden erőmmel azon lennék, hogy a lehető legtöbb Volturi tagot megöljem. – mondta és közben széttárta a kezét. – Senki nem bánthatna.
A hideg rázott, ki ha arra gondoltam, hogy Edward egy fekete köpenyes Volturi taggal küzd, akár többel is. Hiába hittem, hogy őnála nincs erősebb, én mégis idegroncs lettem, ha arra gondoltam, hogy egy Emmett termetű óriás Volturi tag Edwadot akarja megölni.
-Te most komolyan, olyan… - a számat összeszorítottam és megint ráharaptam az alsó ajkamra, nehogy valami oda nem illőt mondjak. Most nem tűnt nagy gondnak, de később megbánnám. Inkább szó nélkül hátrafordultam és megiramodtam a terem másik vége fel.
-Bella, állj meg! – motyogta Edward és a kezem után kapott. – Ne haragudj, de… féltelek! – mondta, majd szembefordított magával és megfogta a derekam.
Bár nagyon mérges vagyok rá, az érintésétől még most is megborzongtam. Ő persze félreértette a reakcióm és rögtön leengedte a kezét. Fújtatva léptem közelebb és hozzá bújtam. Meglepetten érte a dolog, de azért ő is átkarolt. A hajamat simogatta és megpuszilta a homlokom. Engem meg még az sem érdekelt, hogy az összes ember minket bámul. Miért is lenne ez most fontos?
- Nagylány vagyok! – leheltem napfény illatú bőrébe. – Nem kell engem félteni.
-Lehet, hogy nagylány vagy, de egy nagyon veszedelmes világban. – motyogta vissza. – Nem tartozol ebbe a világba.
- De igen. – mondtam határozottan. – Már réges régen idetartozom. És nemsokára már teljesen is. – mondtam és a szemébe néztem féltő és szomorú volt. – Ne nézz már rám ilyen bánatosan. – motyogtam neki én is lelombozódva. Majd felnéztem rá és mélyen karamell színű szemébe néztem. –Legyél boldog, ha azt akarod, hogy én is az legyek. – mosolyogtam, mire végre belőle is ki tudtam kényszeríteni egy halvány mosolyt.
-Rendben. – mosolygott már őszintén és felém hajolt. – Szeretlek. – suttogta közel ajakimhoz, majd megcsókolt.
A lábam megremegett a hasamba pillangók szálltak, a szívem pedig úgy dobogott, mintha kint érdekesebb lett volna. Edward csókja édes és gyengéd volt. Kizárt, hogy el tudjak menni nélküle. Ez lehetetlen kérés volt. Inkább meghalnék, az valahogy egyszerűbb életnek tűnt.
***
-Bella! – kiabálta Alice, mikor odaértünk a Cullen ház elé és Edward ajtót nyitott. Alice hihetetlen sebességgel futott le a lépcsőn egyenesen elém. Meg sem várta, míg Edward kinyitotta az ajtót. Kitárta helyette és lassan kisegített a kocsiból. majd maga felé fordított és beszélni kezdett:
- Bella, ugye tudod, hogy az átváltozásod után már nem találkozhatsz Charlie-val? – kérdezte nagy szemekkel nézve rám.
-Én… - meg kellett gondolnom mit válaszolok. – Nem úgy gondoltam igazából… Mit láttál Alice? –kérdeztem gyanakodva.
-Azt, Bella, hogy miután átváltoztál, annyira hiányzott neked Charlie, hogy elmentél hozzá. Az utolsó kép, amit láttam, hogy belépsz az ajtaján és onnantól eltűnik a jövője, majd pár órával később a tiéd is. – az elején még nyugodtan beszélt, majd a hangja átváltott idegesre és türelmetlenre. –Azt ugye te is belátod, Bella, hogy nem lehet így?
Meg akartam szólalni és megnyugtatni, hogy semmi ilyesmire nem készültem, de miért hazudtam volna? Már ha a jövőre gondolok, hiányzik apu és azt hittem megtehetem majd egyszer ezt a villámlátogatást, de úgy látszik nem. Vagy mindketten meg fogunk halni. Ha én aput megölöm, akármennyire is nem akarom, nagyon dühös leszek magamra és utálni fogok mindent, amit én csinálok, ha valamihez hozzáérek, ha valamit újra megölök. Nincs más út akkor nekem is meg kell halnom. Hogy ne érezzem többet a kínt, amit a lelkiismeretem okoz.
-Alice a látomásaid változhatnak. – mondta Edward ideges hangon.
- Igen változhatnak. –mondta keményen. – A cselekedeteink és a döntéseink alapján. És ha nem cselekszünk ez fog történni.
-Alice, én nem akarom. – leheltem halkan, de tudtam, hogy meghallották. Ránéztem Edwardra, aki mikor meglátta, hogy nézem gyorsan rám mosolygott biztatóan és bizalmasan. Nem kéne ennyire bíznia bennem.
-Tudom, Bella! – mondta és átölelt. – Ezért is fogjuk most utoljára meglátogatni. – mondta megnyugtatva. – De készülj fel, mert ez lesz az utolsó.
Kedves olvasóim!!( Remélem még vagytok)
Ha elolvastátok légyszíves írjatok véleményt. Elég egy szó is, csak azért, hogy tudjam, olvasnak-e még...
Puszilok mindenkit!!:)
