31. fejezet

Bizonytalan








/Narrátor szemszög/




’Volterra’

Aro fel-le járkált a kerek tanácsterem közepén, lehajtott fejjel. A többiek, mind a fal mellett lapultak és várták az újabb döntést. Jane rémülten, Demetri döbbenten, míg Alec sértődve nézett mestere felé. A többieket nem érdekelte a dolog. Caius és Marcus kényelmesen ültek a két szélső trónszékbe.

A középső szék, Aro helye nem volt üres. Emilie ült benne. A lábait felhúzta és hátratűrte gyönyörű szép szőke haját. Vörös szeméből sütött az értetlenség és egy csipetnyi bosszúság mostoha apja irányába. Az ő széke egyik oldalán Jane állt, eddig kelletlenül, mert csak nagy erőfeszítésére sikerült elviselnie a zsarnok szépséget, ám most, hogy Aro ilyen különösen viselkedett, kénytelen volt arra fordítania a fegyelmét. A trónszék másik oldalán Jim állt. Egyik lábára engedte a súlyát, aztán a másikra. Kényelmetlenül érezte magát, hogy sokáig ebben a testhelyzetben kell lennie. A vámpírok közelsége egy cseppet sem zavarta. Néha Arora figyelt, néha felnézett a plafon magas boltíves mintázataira, néha hosszasan körbenézett vagy maga elé meredt. Nem nagyon izgatta, mi folyik a teremben.

Caius úgy nézett Aro-ra, mint aki bármelyik percben a torkának ugorna. Marcus úgy, mintha egy elmebetegnek nézni, az előbbi logikátlan szavai miatt. Meggondolta magát és változtat az ítéleten? Megszánta a törvényszegőket vagy meg akarja támadni őket? Mit gondol most? Milyen döntést hoz újra? Özönlöttek a kérdések sokak fejében.

Miért mondta azt, amit mondott, hiszen olyan magabiztosan kiállt, akkori döntése mellett a Cullen klán előtt? Lehet, hogy akkor csak megjátszotta magát, hogy felsőbbrendűnek tűnjön tanítványai előtt? Lehet, hogy nincs semmi változtatása az ítélettel kapcsolatban csupán az, hogy most kivégezzük a törvényszegőket? Futott át a gondolat Jane Volturi értetlen gondolatain, hisz nem lehet több variációt kivenni Aro különös viselkedéséből és kétértelmű szavaiból.

„- Azért hívattalak ide titeket... – kezdte el, miután mindenki ott volt a rideg tanácsterembe, akiket elhívott. -, hogy tárgyaljuk a Cullen klán elítéléséről. – motyogta a szokottnál halkabban és bizonytalanabbul.

-Miről beszélsz, testvérem? – feszengett ülésében Caius és a terem közepén lévő fekete köpenyes férfira emelte vörös tekintetét. Zavarodott volt. Nem értette, hogy miben változott Aro véleménye és, hogyan akar változtatni. – Tervet változtatsz miután kiadtad az ítéletet? – ráncolta a homlokát zavartan. Hiszen ez nem vall Arora. – Azon gondolkodtál, hogy támadjuk meg őket vagy meg akarsz könyörülni rajtuk? – háborodott fel erre a változatra. Nem rejtette véka alá a véleményét. Ő jobban örülne az első választásnak.

- Nyugodj meg Caius! – intette le őt Aro. – Hadd gondolkozzam! – mondta és elkezdett fel-le járkálni az óriási tanácsteremben.”

Ez a párbeszéd óta már eltelt tíz perc, és lassan tizenegy perce csak Aro lépéseinek susogását lehet hallani. Senki nem szólalt meg, nem változtatott ezen a hűvös, elmebajos hangulaton. Pattanásig feszült idegek, döbbent és türelmetlen tekintetek, haragos pillantások és unott fejek. Aro jelét sem adta, hogy bármelyiken másítana az elkövetkezendő tíz percben és az azután lévőben sem.

Caius mocorgása és türelmetlen morgása zavart bele az egyenletes csendbe. A legtöbben a váratlan zajra kapták a fejüket és kíváncsian fürkészték mesterük ideges arcát. Aro még mindig nem reagált.

- Aro, megosztanád velünk is a gondolataidat? Kérlek! – udvarias szavai nem illettek gúnyos hangsúlyához.

Aro habozva megállt és lassan odafordította a fejét trónszékére. Ő nem feszengett, csupán túl bizonytalan volt, ahhoz, hogy döntsön. Érzéseit pedig nem volt hajlandó megosztani a teremben lévőkkel, csakis a döntését akarta tudatni. Amit még ő sem tudott.

Kettős érzelmek dúltak benne, egyik fele megszánta a Cullen családot, vagyis igazából csak Carlisle-t, aki oly sokáig volt a Volturi egyik tagja és ezzel egyben az ő jóbarátja. A másik fele, ami sokkal önzőbb, magának akarta tudni a nagyszerű tehetségű Alice-t, Jaspert és Edwardot.

A harmadik lehetőség, hogy feláldozzák az emberlányt. Erre a legkisebb esély, de ezt is számba kell venni. Ha lemondanak róla, mégsem olyan fontos nekik. Jólelkű Carlisle és családja nem tennék ezt egyik emberrel sem, de ha mégis, akkor nem lényeges. Viszont ez a lehetőség, aligha fog megtörténni. Kizárt, hogy Edward hagyná, ha igazán szereti. Erre a gondolatra megint előtört Aro másik lénye, a gonosz és önzőbb fele. Elborzadt az undortól. Még hogy egy emberlányba szeret bele… és ha ez mégis igaz? Nem lehet elképzelni, hogy pont Edward, aki mindig mindenkivel olyan nemes és jóságos, ő tenné tönkre egy ártatlan lány életét?

Aro megint a gondolataiba meredt, de ezúttal nem tudott olyan sokáig. Caius nagyon türelmetlen volt. Muszáj volt neki valamit mondani, ahhoz, hogy megnyugtassa, vagy még jobban felhergelje. De hogy döntsön?

Caius újra felmordult és ezúttal fel is állt, de egy halk ajtónyikorgás félbeszakította. Mindenki oda kapta a fejét az óriási terem egyik sarában lévő ajtóra. Lassan- emberi tempóban- kinyílt és Gianna lépett be rajta. Az arca kissé elfehéredett, de az arcán ott volt a már megszokott kedves mosoly.

- Megmondtam, hogy senki ne zavarjon! – tromfolt rá Marcus. Most szólalt meg először és a hangjából sütött a harag. – Nem voltam elég világos?! – üvöltötte.

A terem az ő hangjától visszhangzott. Mintha most akarná kiadni magából az eddig felgyülemlett mérgét. A lány összerezzent és egy pillanatig dühösen nézett az ordibálóra, aztán újra visszanyerte eredeti álarcát. A kedves mosolyt, nem mintha Marcus megérdemelte volna ezt a gesztust.

- Elnézést. –mondta. A hangja egy csöppnyit remegett. – Aro-t keresik telefonon. – jelentette monoton hangon. Aro, aki eddig még semmibe vette a halk recepciós beszédét, hirtelen rákapta a fejét.– Azt mondja fontos. – tette hozzá halkabban. Aro a lányra meredt, aki egy kicsit kezdte kényelmetlenül érezni magát. – Majd megüzenem, hogy hívjon vissza később. – mondta elvörösödve és elkezdett kihátrálni a teremből.

- Ne! – szólalt meg váratlanul Aro. – Megyek! – mondta majd szavait a tömegnek intézte. – Rögtön jövök! Csak pár perc. – olyan gyorsan ment ki, hogy válaszolni már senki nem tudott.

Villámgyorsan emelte a lábait a folyosón, de a léptei megint csak halk susogások voltak. Ellentétben Giannával, akinek apró magas sarkú cipője hangosan kopácsolt és ez a hang visszaverődött a folyosó zordfalain. Próbálta gyorsan szedni a lábait, de még így is két lépéssel lemaradt Aro mögött, aki vele szemben visszafogni akarta magát, hogy Gianna beérje. Ebben a tempóban gyorsan elértek a recepcióig, ahol a lány villámgyorsan intézkedni kezdett. Felvette a vezetékes telefon kagylóját és Aro kezébe adta, majd megnyomott egy gombot, hogy elkezdődhessen a beszélgetés.



/Bella szemszöge/



Alice már tíz perce nem jött vissza, de az időt csak onnantól néztem, miután beszéltem Edwarddal, úgyhogy több is volt. Nagyon kíváncsi voltam, hogy hova ment, de nem volt merszem megkeresni. Anyu is már előjött, Renesmee-t végre sikerült elaltatnia. Most odajött hozzám a kanapéra és átölelte a vállam.

- Minden rendbe jön. – suttogta, de ezzel nem tudott megnyugtatni. Hisz ő is tudja, hogy semmi nem jön rendbe, nem lesz olyan, mint régen, már soha. Nem jön semmi megmentő varázslat, hogy megállítsa a szörnyű történések sorozatát.

- Nem -leheltem. Ezt inkább csak magamnak szántam, a gondolataim megerősítésére, de anyu persze meghallotta.

-Lehet, hogy igen, lehet, hogy nem. – ingatta a fejét szomorúan. – De mi együtt maradunk. – suttogta és megszorította kezem.

Hirtelen feltámadt bennem harag. Hogy mondhatott ilyet? Ennek egy kedves mondatnak kellett volna hangzania, de szörnyen megbántott. Nem anyu. Inkább csak a tény, ami ennek a mondatnak a háta mögött van. Ha én együtt maradok anyuval, Nessie-vel és Ryan-nel, akkor együtt a boldog család, de Edward nélkül. Boldog lenne, de csak anyu számára. Szenvednék a tudattól, hogy nem tettem meg mindent, hogy Edward boldog legyen. Mindenkinek szomorúságot okoznék, csak azért, hogy mentsem a bőrömet. Kizárt, hogy ezt tenném.

Nem válaszoltam, csak elejtettem néhány könnycseppet, pedig az ember azt hinné, hogy már alig folyik néhány, mert ennyi sírástól már rég kiszáradtam és nem. Még mindig tudok sírni.

30.fejezet

 Sziasztok!

Itt van kereken a 30. fejezet.

Bella szemszögű és a következő fejezet sorsdöntő lesz.

Kitettem egy szavazást is. Nem tudom eldönteni, jó vagy rossz vége legyen a történetnek?

Ugyanis már nagyon a vége felé járunk. Szóval van választás, hogy Boldog végű, vagy félig Boldog félig Szomorú végű vagy Szomorú végű. Lehet, hogy majd végül mindenki a boldog végűt, választja, nem tudom.

Végül is mindegyiket érdekes lenne megírni. Na mindegy! Majd légyszi írjatok komikat!

Jó olvasást!

Puszi:Klaudia

Elkeseredettség

Már nem tudom mennyi ideje ülhettem a telefon mellett. Az időt nem néztem, de nekem jóval többnek tűnt egy vagy két óránál. Alice akart felhozatni egy kis ennivalót, abba a szállodai szobába, amit kibérelt, hogy addig ebbe maradjunk, amíg Edwardék nem telefonálnak, de mondtam neki, hogy nem vagyok éhes.   

Persze, most is, mint máskor mondhattam neki, akármit úgy is azt csinál, amit akar, úgyhogy a frissen és melegen felhozott vacsorám már egy ideje itt fonnyad mellettem.  Nagyon gusztának tűnt, de az idegességtől összeugrott a gyomrom és egy falat sem fért volna le összeszűkölt torkomon.

Anyu is könyörgött nekem, hogy egyek és majdnem le is nyomott a torkomon egy falatot, de Alice rászólt, hogy majd ha akarok, akkor eszek és ezzel békén is hagyott. Renée persze nem hagyta abba az anyáskodást felettem és mindenféle lelki beszédekkel fáradozott. Aztán, mikor látta, hogy nem vagyok túl bőbeszédű és rájött, hogy nem vagyok abban az állapotban, hogy több szónál többet tudjak mondani, elment és Nessie-t dajkálta.

Ahhoz képest, hogy milyen kicsi egészen normálisan megértette, hogy most mi történik körülötte, csak a jelekből tudakozódva. Azt persze nem tudja, hogy ki vagy kik miatt van ez, de tudja, hogy az apukája bajban van. Renée próbálta elaltatni és kevésbé aggódva beszélni hozzá, de Nessie szinte mindenen sírt. Elaludni nem akart, és ha anyu elkezdte ringatni a kezében és valami altatódalt dúdolni neki, azonnal kiverte a hisztit. Jó hangosan a tudtunkra akarta adni, hogy ő ezt nem akarja.

Szegény Renée azt sem tudta mit csináljon, hogy csillapítsa a síró húgomat, miközben ő is félti a többieket. Hamis mosolyokkal és kacagásokkal leplezte érzéseit, hogy megkönnyítse Renesmee helyzetét.

Alice is ugyanezt tette, csak ő inkább értem. Mikor ránéztem halványan, de bíztatóan elmosolyodott, mégsem sikerült művészi mutatványa, úgy, mint máskor, hogy én is elhiggyem azt a lényeges dolgot, amit ez a mosoly általában takar. Talán, mert ebben a képtelen helyzetben és feszült hangulatban még nehezebb elhinni.

Hiszen veszélyben vannak! Próbálhat rám olyan halál nyugodtan is nézni, hogy még saját maga is elhiszi, de rajtam ez egy cseppet sem segít. Mondhat bármit, semmit nem enyhít ezen a kínon. Továbbra is szenvedni fogok, míg meg nem hallom végre a hangját és ő nem mond nyugtatót vagy akármit. Bármit el tudok viselni, ha tudom, hogy ő él és hamarosan velem lesz. De ez mikor lesz végre?! Mikor hallom csörögni a telefont? Ebben a pillanatban ez lenne a megváltás. Egy apró csengés, ami elindítja végre a jó események sorozatát is.

Alice vékony sikkantása szakított ki gyötrődésemből. Egyből a hang irányába fordultam, ami a nappali felől jött. Amilyen gyorsan csak tudtam felugrottam az ágyból és futottam az ajtó fele. A szívem a torkomban dobogott, és úgy lihegtem, mintha lefutottam volna a maratont, pedig csak pár méterre volt a nappali. Olyan óriási izgalom és félelem vett körbe, hogy a fejem is belefájdult, de nem törődtem vele.

Egy hirtelen mozdulattal letérdeltem Alice lábánál, aki a kanapé szélén ült és üveges tekintettel meredt maga elé. Mellette ült anyu a kezében Nessie-vel, aki már alig bírta nyitva tartani aprócska szemeit, és ha pislogott az olyan hosszura nyúlt, hogy azt hittem elaludt, de aztán mégis kinyitotta.

Mindegyikőnk tágra nyílt szemmel fürkészte Alice-t végre pislantott egyet és egy nagy sóhajtással véget ért a látomása. A szemében egy furcsa fény csillant meg, ami egyáltalán nem volt odavaló. Nem Alice arcára. Olyan volt, mintha bármelyik percben nekiállhat zokogni, de nem szólalt meg.

Nem bírtam tovább! Miért csinálja ezt? Miért nem mond semmit, hisz tudja, mennyire ki vagyok, és hogy ez milyen fontos nekem!

Alice helyett belőlem tört ki a zokogás. A mai napon már sokszorra kapott el a sírás, pedig még csak reggel kilenc volt. A repülőút óta egy percre sem voltam hajlandó lehunyni a szemem és ez eléggé ki tudja készíteni az embert.

Az eddigi nagy csöndben most csak az én hangos zokogásom hallatszott, ami néhol átment kétségbeesett hörgésbe mikor már alig kaptam levegőt. Alice pillantása még mindig nem talált meg engem. A keze hanyagon hullott le aprócska teste mellett, míg az egyik meg nem mozdult. A kezét a hajamra tette, de még mindig nem nézett rám. Én kemény térdét markolásztam és idegesen csikorgattam a fogaimat.

- Alice, mond már, mit láttál? – hisztiztem szinte már üvöltve.

Végre rám nézett, de a szemében nem láttam semmit. Érzelemmentesen nézett rám és levegőt is alig vett. Nem volt se szomorú, se vidám, mérges vagy izgatott. Abszolút közömbösen nézett rám. Keze lecsúszott a hajamról és végigsimított az arcomon, így a könnyek útjába lépve.

- Alice. – sutyorogta Anyu az egyik oldalamról. Ott ült szorosan Alice mellett és őt nézte szomorúan és már-már mérgesen. Míg az ölében fekvő Nessie szeme a fáradság ellenére is kitágult és megrémülve nézett hol rám, hol pedig Alice-re.

Úgy tűnt Alice végre elkezd beszélni, de csak kinyitotta a száját, majd gondolt egyet és becsukta, majd nagyon elgondolkozott. Komolyan kezdtem rá dühös lenni.

- Mindenki él. – motyogta. Ezzel a pár szóval, akkora megkönnyebbülés hullám söpört végig rajtam, hogy beleremegtem és hallottam, hogy Renée is nagyot sóhajt. Örültem, egy mosoly szétáradt az arcomon és most meg ettől sírtam. Ma egy bőgőmasina vagyok! – De… - akadt el Alice szava. A mosoly azonnal lehervadt az arcomról. A boldog, megkönnyebbült érzéseimet, mintha valaki fájdalmasa eltaposta volna, úgy tűntek el. Szinte fájt, ahogy kétségbeesetten kapaszkodom utánuk, mégis kicsúsznak a kezeim közül. – Ultimátumot adtak. Ha Jasper, Edward és én csatlakozunk hozzájuk, akkor nem fogják megölni Tylert, Nessie-t és téged, Bella. – hangja nem hasonlított ehhez a durva megfogalmazáshoz.

Egy ideig fel sem tudtam fogni, mit mondott. Aztán végre eljutott az agyamig, de az értelme még mindig egy kicsit homályos volt. Talán, mert még nem sokat hallottam a Volturiról, de akármi is, amit most akarnak rossz.

- Mind a hárman különleges képességűek vagyunk és Aro már eddig is meg akart szerezni magának. – magyarázta. – Viszont most már van ürügye. – mondta majd eltűnt.

Az ajtó kinyílt, majd becsukódott. Alice sehol. Haragszik rám? Ha igen, akkor is megértem, hisz jogosan teszi. Én tehetek mindenért, csak eddig nem vettem észre. Ha én nem lennék, nem jönne a Volturi ide osztani mindenféle ultimátumot.

Alice szavai csak most nyertek teljesen értelmet a fejemben, ebben a nagy összevisszaságban. Akármi lesz, akármelyik lehetőséget választjuk, így is úgy is elszakadok Edwardtól, Alice-től és Jaspertől. Akkor már meghalok, hogy boldogan éljenek tovább. A Volturinál erre valószínűleg nem lehet esélyük. A halálomat pedig gyorsan kihevernék. Renée-nek ott van Ryan és Nessie, egy új család, hiszen ez akarta egy új életet kezdeni. Miután Charlie-val elváltak. És igen, apu is meglesz nélkülem, hisz eddig is jól volt nélkülem, alig találkoztunk egy évben kétszer-háromszor. Most már Lora is talált magának valakit észre sem veszi, hogy eltűntem. Lucy és David annyira oda vannak egymásért, hogy gyorsan kiheverik, a hiányomat vagy talán észre sem veszik az ők rózsaszín buborékukban. Jim is elfelejt, hiszen ez csak egy hirtelen fellángolás volt a részéről, semmiség, csak a magány.

Tovább zokogtam és felpróbáltam kapaszkodni a kanapéra. Remegő kezemmel feltápászkodtam, de a lábam nem sokáig bírta. Lerogytam a kanapéra, majd összekuporodtam rajta. Anyu most sincs itt mellettem. Biztos Nessie-t próbálja vigasztalni. Ezért igazán nem haragudhatok rá, inkább örülök, hogy elvitte a közelemből, nem kell látnia Renesmee-nek is a szenvedésemet.

 A Cullen család is meglesz nélkülem. Alice már most elhidegült tőlem, vagy ezt csak én érzem így, ebben a helyzetben? Ki tudja? Majd talál egy másik barátnőt, akit elrángathat vásárolni vagy, akinek a lelkére beszélhet, ha az éppen nincs a toppon. Örökké hálás leszek neki, mindenért.

Edward lehet, hogy talál, majd valakit helyettem, egy sokkal szebb vámpírlányt. Itt persze csak Tanyára tudtam gondolni. A gondolat is fájdalmas volt, ha őket együtt láttam, de hogy ne akarhatnám neki, hogy kezdjen új életet ő is? Én tudom, hogy úgy szeretem, hogy a saját életemet is eldobnám a kedvéért, de azt nem tudom, hogy ő hogyan érez. Mindig azt mondja, menyire szeret, akkor el is hiszem, minden porcikám a hatása alatt van, és ha őt hallom vagy látom, ölelem vagy csókolom olyan könnyű elhinni, hogy tényleg szeret engem legalább annyira, mint én őt.

Hangos csengést hallottam a másik szobából. Először nem tudtam mi az, de mikor rám tört a felismerés olyan lendülettel keltem fel, hogy beleszédültem. Hihetetlen gyorsasággal futottam és szinte ugrottam a telefonért. Megsem néztem ki az felvettem, de tőlem csak suttogásra futotta.

- Edward? – a hangom fáradtan és fájdalmasan csengett, bárhogy próbáltam elrejteni gyötrődésemet.

  

-Én vagyok az, Bella! - motyogta vissza hasonló hangon.

Nem bírtam türtőztetni magam. Ez a hang úgy hatott rám, mint egy fanatikusra a rajongása tárgya vagy, mint a drogfüggőre az anyag, amit már régóta nélkülöznie kellett.

 -Edward! – sikoltottam bele a telefonba. Annyira örültem, hogy hallhatom a hangját, hogy az eddigi gondok eltörpültek, de értelmükből, nem sokat vesztettek. Most, hogy hallom már biztos vagyok benne, hogy szeret. Ilyenkor nehéz lenne nem elhinni. Még a hangsúlya és a beszéde is ezt sugallja. Vagy csak én hallom? Megráztam a fejem, hogy kiverjem a fejemből az összes fölös gondolatot. Ez most mindegy!

-Szeretlek, mindennél jobban! – sutyorogta. A hangja semmit nem változott. Melegség járta át egész testemet ezektől a szavaktól. Levegőt sem vett, esélyt sem adott nekem, hogy válaszolni tudjak. Egyből belekezdett.– Annyira sajnálom. Figyelj rám, Bella… - Én azonban közbeszólt. Már, hogy bírtam volna erre nem válaszolni?!

-Edward, én is szeretlek, nagyon! – zokogtam neki. Mit meg nem adnék, ha megölelhetném, ha a karjaiba bújva ringatna és vigasztalna? Ha kaphatnék tőle még egy csókot, csak egyet, egy apró érintés, nem több. Ez miért nem adatik meg nekem?! – Úristen! – sikoltottam boldogan. Önkívületi állapotba kerültem. Most az tűnt ésszerűnek, ami máskor nem az, de még most is nagyon aggódtam érte. Vágytam a másik felem után, hogy enyhítsem az űrt. – Edward, jól vagy? Nagyon hiányzol! Mi történt? Nem esett bajod? Vagy valakinek? Én úgy…

-Bella. – sóhajtotta türelmesen és, mintha mosolygott volna?! Mi van, ha többet nem hallhatom mosolyogni? Ha most hallom utoljára földöntúli hangját, ahogy a nevemet mondja és, hogy szeret? Ez az utolsó? – Hadd magyarázzak el mindent. – kérte.

-Mond, Edward! – szipogtam. Ugyan már tudom, hogy mi történt, de csak Alice látomásából és mi van, ha az a vízió téves volt? Ennél úgyis már csak jobb lehet nem? A másik ok, hogy beszélni hagytam, az volt, hogy ki akartam élvezni a hangját. Ha ez lenne az utolsó, akkor már had élvezzem ki.

Díj

Sziasztok! Tegnapelőtt kaptam egy díjat, de csak most tudtam felrakni.:)












Köszönöm Szélkisasszonynak!!!
Oldala:http://cityofrobsten.blogspot.com/


Szabályok:


1.egy bejegyzés amiben benne van a díj lógója és a szabályok is fel vannak tüntetve.

2. Belinkelni azt a személyt akitől a díjat kaptad és tudatni vele, hogy elfogadod.

3. Továbbadni 3-5 tehetséges blogtársadnak és ezt tudatni is velük.

Akiknek tovább adom:

Bess
Lizzyke
Onegirl


Hétfőn vagy kedden lesz friss!:))
Mégegyszer köszönöm a díjat!
Puszi:Klaudia

29.fejezet

Sziasztok!
Bocsi, hogy ennek az ízelítőjét nem küldtem el senkinek!
Későn rakom fel és előbb nem jutott eszembe elküldeni.
Azért remélem tetszik!
Jó olvasást! Nincs komihatár!
Puszi:Klaudia

Ultimátum



/Edward szemszög/




Döbbenten figyeltük a Jim-et. Semmi érzelem nem látszódott az arcát, de nyugodt volt és a gondolatai sem arról árulkodtak, hogy fél, aggódik, vagy éppen örül. Közeledett az Emilie nevű lány felé, aki bájosan vigyorgott rá, mikor odaért hozzájuk ő mégis inkább Aro-hoz fordult, aki megfogta az egyik kezét és kereste az emléksorozatokat, amik őt érdeklik.

Én is láttam őket. Gondolataikon keresztül láttam, hogy amióta csak találkoztunk egy gondolata sem volt hazugság. Csupán egy álca, hogy az igazi hazugságokat elrejtse. Pontosan tudta, hogy ma este mi fog történni, ezért még utoljára megpróbálta Bellát megfűzni, hátha nem lesz muszáj velük tartania. Hiszen neki is csatlakoznia kell majd, ez az amitől Aro repesett. Jim-nek két választása lesz. Vagy átváltozik, vagy pedig meghal.

-Jim-et már bizonyára ismeritek. – szólalt meg Aro, miután elengedte Jim kezét, aki odalépett a vigyorgó Emilie mellé.

A lány gondolatai boldogak voltak. Örült Jim közelségének, viszont cseppet sem tetszett neki a fiú nemtörődömsége. Úgy tűnt, mintha féltékeny lenne Bellára, de mégsem érzett semmi komolyat Jim iránt. Inkább, mintha az becsapta volna. Ez túl zavaros volt, mert Emilie gondolatai visszaterelődtek irányunkba.

-Ő pedig itt a lányom, Emilie. – szavai elhangzása közben elkaptam néhány kósza gondolatát. Ő az, aki megölte a lány szüleit, de annyira megszerette Emilie-t, hogy már lányaként tekint rá, és úgy tűnik ezeket az érzéseket Emilie is viszonozza. – A többieket már ismeritek. – legyintett háta mögötti sötét alakokra.

Nem kellett sok hozzá, hogy megint rájuk morogjak, de tudtam, hogy ezzel csak rontanék a helyzetünkön, így hallgattam.

-Nem térhetnénk a lényegre, Aro. – szólalt meg Carlisle mögöttem, nyugodt hangon, de a gondolatai aggodalmasak voltak. – Hagyjuk az efféle udvariassági köröket. – tette hozzá.

-Ugyan, Carlisle barátom. – mosolygott kedvesen, mint egy apa a türelmetlenkedő kisfiára. Lenézett minket. Ez a gondolataiból is sugárzott. – Hiszen olyan rég nem találkoztunk. – szólalt meg mézes-mázos hangját is elővéve. – Beszélgessünk egy kicsit.

-Jobb szeretnénk inkább tisztázni a helyzetet, de utána szívesen fogadunk a házunkba titeket. – ajánlkozott Carlisle, de ettől a hideg futkosott a hátamon.

-Ha nagyon akarjátok. – sóhajtott Aro és utána megejtett felém egy nagy mosolyt. Lehet, hogy próbálta takarni a közben a gonosz fényt a szemében vagy csak én láttam így, mert olvasok a gondolataiba? - Mint mondtam törvényt szegtetek. – továbbra is tartotta a kedves, barátságos hangszínét. – Azt, hogy ezt honnan tudtuk meg az lényegtelen, és titeket úgy látom, nem érdekel. – vigyorgott, azt, hogy min nem tudom. A gondolatai sem mutattak semmit. Esetleg csak kárörvendett.

-Jól látod! – morogtam neki, mikor már nem bírtam visszafogni magam. – Szóval? – vontam fel egyik szemöldököm türelmetlenül.

-Rendben. – már nem is próbálta leplezni gonosz, kárörvendő mosolyát. – Megkegyelmezünk a lánynak és adunk egy kis gondolkodási időt, hogy eldöntsétek, hogy hoztok-e valamilyen áldozatot az életükért. – vagyis ultimátumot fog adni, csupán félrebeszél. Viszont feltűnt, hogy többes számban. A gondolatai nem mutattak különös figyelmet arra a néhány emberre, ezért nem is tudtam kiolvasni. – Az a lehetőségetek kínálkozik, hogyha Alice, aki úgy látom, most épp nincs itt, Edward és Jasper csatlakozik a Volturihoz, akkor Bellának, Tylernek és a kis Nessie- nek nem esik semmi baja… - hangos, állatias morgásom szakította félbe, de nem csak ez, mert Ryan is közbeszólt.

-Ezt nem értem, hiszen azt mondtad törvényt szegtünk, hogy elmondtuk egy halandónak mik vagyunk, de Renesmee és Tyler létezése ellen semmi szabály nem szólt. – Ryan nagy levegőt vett, látszott rajta, hogy még folytatná, de Aro közbeszólt.

-A lányodra és a fiúra. –legyintett az említett felé fél kézzel, de még egy pillantásra sem méltatta. – Nem vonatkozik semmi törvény épp ez a baj. Ők más fajták ezért nem tartozik rájuk is ez a szabály, ezért ha úgy gondolják, következmények nélkül is megúszhatják, ha törvényt szegnek.

-Hát szabj nekik is szabályokat. – emelte meg a hangját Ryan kétségbeesve.

-Nem lehet csak úgy törvényt alkotni össze-vissza. – legyintett. – De van itt egy jó lehetőség. – vonta meg a vállát, mintha még most is nagyon kegyes lett volna. – Gondoljátok meg és holnap éjfélig döntsetek! Találkozzunk itt! – mondta.

Tudtam, hogy ezen nem kell gondolkodnom. Még a feltevés is fájdalmas, hogy Bellának valami baja essen. És ha tudok ellene tenni, akkor ez a legkevesebb. Az már más, hogy a testvéreim mit fognak erre szólni. Biztos vagyok benne, hogy Alice kész magát feláldozni, és ha ő, akkor Jasper is, de rossz lesz velük ezt tenni. Mégis muszáj.

-Örülök, hogy találkoztunk. – intett és elfordította a fejét. – Ne feledjétek! Akárhogy döntetek, gyertek el ide, hogy tudassátok vele. – ez egyszer semmi hátsószándékot nem hallottam ki a gondolataiból. Viszont nagyon jól tudta, hogy nem fogjuk feladni őket.

Amint a nagy fekete sereg egy emberként távolodott el tőlünk, majd fordított hátat és tűnt el, térdre rogytam. Ha tudnék sírni már, zokognék, de most csak egy hangos ordításra futotta. Kezemet éreztem a vállamon és próbáltam megnyugodni és kevesebbet foglalkozni a saját kínommal, de nem ment. Egyszerűen szétszakított, újra éreztem azt a fájdalmat, amit átváltozáskor, csak ez szörnyűbb volt. Sokkal rosszabb.

Meg kell védenem Bellát, de közben el is kell szakadnom tőle és lehet, hogy soha nem találkozunk? Megőrültem, ha arra gondoltam, hogy már csak utoljára látjuk, érintjük, csókoljuk egymást. De az a lényeg, hogy ő életben maradjon. Örülnöm kell, hogy feláldozhatom magam az életéért és nem pedig azért bánkódnom, mert már nem látom.

Próbáltam, minél kevesebb érzelmet kivetülve hagyni az arcomon és úgy álltam fel. Nem szenvedhetnek ők is velem. Elég, ha én égek belül. Előhajtogattam a zsebemből a kikapcsoltam telefonom és nem törődve a mellettem lévő vigasztaló szavakat motyogó családtagjaimmal szaladtam el messzire. Nem figyeltem hova megyek és nem is néztem hátra. Tudtam, hogy ők nem fognak követni, most nem. Megálltam egy nagy fa aljánál és felugrottam az egyik ágra, ami csak pár méterre volt a földtől.

Villámgyorsan pityegtem be a jól ismert telefonszámot és nem kellett sokat várnom, mert valaki azonnal felvette.

-Edward?– suttogta szerelmem fáradt, gyötrődő hangon.

Ettől csak még rosszabbul éreztem magam, mintha a tűzre, amiben égek, most még egy adag benzint öntöttek volna. Fájt, pedig a hangját hallani felemelő érzés volt ilyen borzalmak után.

-Én vagyok az, Bella! - motyogtam vissza hasonló hangon.

-Edward! – sikoltott bele a telefonba. A hangja már boldogan csengett, de nem felhőtlenül, biztos megijedt a hangomtól. Azt hiszi, valami baj van, de akkor miért örül mégis?

El akartam mondani neki az egész történetet, mindent. De először tudatni akartam vele valamit.

-Szeretlek, mindennél jobban! – sutyorogtam ugyanazon a hangon. Levegőt sem vettem, esélyt sem adtam neki, hogy válaszolni tudjon. Egyből belekezdtem.– Annyira sajnálom. Figyelj rám, Bella… - Ő azonban közbeszólt.

-Edward, én is szeretlek, nagyon! – zokogott a vonal másik végén. Miért csinálja ezt velem? Még jobban nehezíteni akar a már most is eléggé tragikus helyzetemen? – Úristen! – sikoltotta boldogan, mintha még csak, most fogná fel mi történt. – Edward, jól vagy? Nagyon hiányzol! Mi történt? Nem esett bajod? Vagy valakinek? Én úgy…

-Bella. – sóhajtottam türelmesen és elhagyta egy mosoly a szám óriási kíváncsiságán. Még most is tud mosolyt csalni az arcomra. Mi lesz velem nélküle? Ere a kérdésre halott szívem összefacsarodott. – Hadd magyarázzak el mindent. – kértem.

-Mond, Edward! – szipogott.

Díj!

Sziasztok!

Köszönöm ezt a díjat zorának:http://vampirszeretok.blogspot.com/ :))

Tovább küldöm:

Rozy és Reby:http://rebyblogja.blogspot.com/

Bri:http://bri-wolfhearts.blogspot.com/

Fanta_light:http://varazslatosbizonytalansag.blogspot.com/

Köszi az előző fejezethez a komikat, ezen a hétvégén hozom a kövi fejezetet!:))

Puszi:Klaudia