Új történet prológus!

Sziasztok!

Légyszi nézzetek be!
Izgulok, hogy tetszik majd nektek! :D
Egyedül

Puszi: Klaudia

Új blog.

Helló mindenki! (:

Oké, elkészítettem az új blogot a történetnek.
Igaz, hogy csak szeptemberben kezdem, de most volt időm rá.
Itt a bannere és a link. Ha tetszett a tartalma, nézz be :)  Egyedül-Lora története

Puszi:Klaudia

Az új történet tartalma!

Sziasztok! 

Mint már említettem van egy új történet, ami szívesen leírnék.

Ez a történet úgymond az Új életből van. Nem tudom, hogy ti hogy vagytok vele, de engem nagyon érdekel Lora sorsa.  Ígyhát ebből lesz az új töri, ami szeptember elejétől fog kezdődni egy másik blogon, amit ennek fogok kialakítani.

Itt a tartalma és szeretném, ha írnátok hozzá, néhány szót, hogy szerintetek érdemes lenne-e elkezdeni és, persze azt is, hogy tetszik-e! Kíváncsi vagyok mindenki véleményére. :)

Puszi:Klaudia 

Egyedül

Tartalom:

Lora végre úgy érezte, hogy megtalálta az igazit. Bizsergő érintések, kellemes szikrák, jóleső érintések, szerelmes pillantások. Minden, ami abba a sok csöpögős szerelmes filmben van. De itt az álom véget ér, mikor Tyler – rejtélyes okok miatt elhagyta-, mondván így sokkal jobb lesz neki.  Mégis ki képes ilyen ostoba álokot kitalálni? Miért nem mondja az igazságot, hogy nem szeret? – Lora kiborult, de nem tartotta vissza, miért is tartotta volna, hiszen olyan embert szeretne maga mellé, aki viszont szereti. Fájdalmasan ugyan, de hagyta elmenni szerelmét.

Pár napra rá hazautazott, de felejtenie nem sikerült. Lucy egyetlen ottani barátnője próbál segíteni, de miután nem lát változást elidegenedik a lánytól. David kedves vele, de csak a házi feladatról, vagy a többi sulis dologról beszélnek néha. Jim eltűnt. Az a pletyka terjedt el, hogy meghalt, de ez sem biztos. Sokáig kerestették rendőrökkel, de nem találták.  Bella több hónapja nem veszi fel a telefont.  Az első hónapokban Alice és Edward vette fel a telefont és valami ürügyet találtak ki, hogy Bella miért nem tud beszélni vele, de mostanában már senki nem válaszol.

Lora még sosem érezte ennyire egyedül magát. Kínozza a sokszoros veszteség és közben kétségbeesetten erőlködik, hogy legalább másoknak mutassa, hogy jól van, nincs teljesen egyedül. De a műmosoly még fájdalmasabb.

Lora a tavaszi szünetben Forksba utazik, hogy meglátogassa Bellát, miután ő nem veszi fel vele a kapcsolatot. Szomorú lesz, mikor a barátnője édesapja közöli vele, hogy már elköltöztek, de megismer ott egy furcsa fiút, aki a rezervátumban él.  Összebarátkozik vele és újra érzi a boldogság enyhe szikráit és pillanatait. A testét újból átitatja az érzés: „Nincs egyedül.”

Azonban különös dolgok történnek ezután. Természetfeletti események, lények és egy földöntúli szépségű család költözik a városba.  Kik vagy inkább mik ők? Elég erős hozzá Lora, hogy megtudja az összes titkot? Megtudhatja, hogy mi a barátnője és régi szerelme? Találkozik velük újra vagy elfelejti őket és talál új szerelmet?

Epilógus

Örökké



Soha még elképzelni sem tudtam volna, azt, ami néhány éve történik velem. Mikor 15 éves koromban én és anyu otthagytuk Forksot és ezzel együtt aput, akkor új életet kellett kezdenünk. Nehéz volt és világos volt, hogy míg anyu nem heveri ki a szörnyű válást, addig nincs nagy esély változásra. Hiába lestem minden kívánságát, csak a szerelem tudott rajta segíteni.


Már-már olyan nehéz elhinnem, hogy ez a valóság, hogy néha megbököm vagy csipkedem magam, hátha felébredek, ebből az álomból. De nem. Ez az új világ, az új valóság, ahol én és a családom vámpír, ahol a húgom félvér és ahol megtaláltam az örökké tartó, viszonzott szerelmet.

Apu még most is nagyon hiányzik, mikor eszembe jut, de már nem olyan rossz, mint eleinte, mikor naponta többször felhívott, mert velem akart beszélni. Mindig csak Edward vagy Alice tudta felvenni, mert észrevette volna, hogy a hangom másmilyen lett és tudni akart volna mindent vagy egyszerűen el sem hitte volna, hogy én vagyok. Mostanában már nem hív olyan sokszor, naponta egyszer kétszer, de nem veszem fel és mindenkinek megtiltottam. Charlie nem hülye. Nem szabadkozhatok mindig valamire, amikor beszélni akar velem. Inkább az fáj jobban, hogy én is hiányzom neki és, hogy azt hiszi, hogy már nem is érdekel, hogy mi van vele. Mikor Edwardnak elmondtam az érzéseimet ezzel kapcsolatban, felvetette az ötletet, hogy meglátogathatnánk, mert igaz, hogy még csak féléve vagyok vámpír, de a vámpír ösztöneimet nagyon jól uralom.

- Nem. – vágtam rá azonnal, gondolkodás nélkül. – Te is tudod, hogy mi történt Alice látomásában.

- Bella, ez még változhat, ráadásul te nagyon jól tudsz uralkodni magadon. – dicsért simogatva az arcom. Furcsa, de ez az érintés még erősebb hatással volt rám, mint emberkoromban. – És nem akarom, hogy így érezz.

- Akkor sem akarom meglátogatni. – és ezzel lezártnak tekintettem a témát, de láttam rajta, hogy ő még nem.

Mikor hat hónappal ezelőtt felébredtem az átváltozásból, még nagyon össze voltam zavarodva. Először is furcsa volt minden. A villámgyors mozdulataim, az éles szemeim, amik még a legkisebb repedést és porszemet is meglátták, az illatok, az a rengeteg sok illat, amit éreztem és mindet be tudtam azonosítani, a hangok, hogy még a sok kilométerrel arrébb lévő patak halk csobogását is hallottam, és az a szörnyű kaparás és égés a torkomban. Ez emlékeztetett egyedül az átváltozásra, hogy egész testemben égtem.

Az ébredés első perceiben még gondolkozni sem gondolkoztam, csak az ösztöneim éltek. Mikor felültem és megláttam a szobába gyűlt tömeget, akik mind engem néztek, megijedtem. Mintha egy reflexmozdulat lett volna, a lábaim beindultak és a legtávolabbi sarokba vittek. Ijesztő volt érezni, hogy milyen gyors voltam. Még Edward lágy érintése is megijesztett, mert melegebb volt, mint amire vártam. Azt hittem megint érzem jéghideg és kemény kezeit magamon erre ugyanolyan volt, mint az enyém. Puha és langyos. Az agyam is gyorsabban működött, mert mire erre rájöttem, csak néhány tizedmásodpercre volt szükségem.

Aztán Alice és Kate jött a tükörrel. Az arcukon egy óriási és teljesen egyforma, izgatott vigyorral. A tükör magasabb volt, mint Alice, de minden erőfeszítés nélkül táncolt be vele a szobába, mögötte Kate-el.

Mikor belenéztem a tükörbe éreztem, ahogy a szemem kikerekedik és a szám tátva marad. Egy halk kuncogást hallottam Emmett irányából. A tükörben álló lány alig hasonlított az emberi énemre. A bőröm teljesen fehér volt, de az arcom hibátlan és selymes sötétbarna hajam lágyan omlott a vállamra. A következő dolog, ami megint megrémített a vérvörös íriszem.

- Körülbelül egy év és már a te szemed is aranybarna lesz, Bella! – nyugtatgatott Alice mikor látta kivetülni az arcomra a félelmet.

És még ekkor tűnt fel a ruha. Alice- ék valószínűleg átöltöztettek egy semmit sem takaró fehér csőtopba és egy fekete miniszoknyába. Mindenki a saját hibájából tanul, ugyanis, mikor hazaértünk a vadászatból, Alice és Kate látszólag forrt a levében, minden egyes pillanatban, amikor rám néztek. A szoknyám ugyanis tiszta sár lett és leszakadt a hátsó zsebe. A top, pedig… Hát a topnak annyi lett, az oldala elszakadt és tele volt vérfolttal és lyukakkal. Jót mulattam rajta, Alice és Kate már nem annyira.

A Volturi pár nappal később eljött hozzánk, hogy megnézzék, átváltoztam-e már. Emilie is velük jött és ijesztő volt látni, hogy a volt barátnőm is közöttük van. A Volturi egy pici fekete folt az én rózsaszín világomban és rosszul ért, hogy a volt barátnőm is ott van közöttük. Ő is szemrebbenés nélkül megölhetett volna, ha a tervek nem így alakulnak. – ettől a gondolattól kirázott a hideg. A Volturi, amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan is távozott sürgős és ismeretlen dolguk akadt. Később Edward elmondta, hogy Jim átváltozásban van és vissza akarnak érni, mire ő is vámpír lesz, ezért mentek el hamar.

Azt hittem, vagyis inkább reméltem, hogy a Tanya- val való viszonyom egy picit legalább javulni fog, ha már én is vámpír leszek. Ehhez képest sokkal inkább romlott. Köszönésképpen elmormol egy sziát és mikor lát, akkor vagy észre sem vesz vagy – és ez a rosszabbik- gyűlölködve és elszomorodva bámul.

- Bella, kincsem nem lehetsz te mindenkivel jóban. – nyugtatgatott Renée, mikor elpanaszoltam neki.

- Ne törődj vele, Bella! – vont vállat Alice, mikor neki mondtam. – Majd beletörődik.

- Ezt a helyzetet még neki is meg kell szoknia. Ha te nem lennél, én és ő akkor sem lennénk egy pár, mert én nem szeretem őt, úgy. – magyarázta Edward, mikor megtudta Alice és anyu gondolataiból, hogy mi aggaszt. – Én téged szeretlek!

Lehet, hogy nem lehetek jóba mindenkivel, de mikor rám néz, teljesen úgy érzem, mintha én csináltam volna neki szomorúságot, mintha én vettem volna el tőle azt, akit szeret. A jelenlétében mindig feszélyezve érzem magam és nem csókolom meg Edwardot, mert akkor úgy érzem, mintha meg tudna ölni a szemével.

Egy hónapig még ott maradtunk Denaliban, hogy biztosak legyenek benne, hogy nem vagyok veszélyes. Addig rájöttünk a képességemre is, amit Ryan és Jasper segített tökéletesíteni. A képességem egy mentális pajzs, ami megvéd az olyan képességektől, amik az elmémbe tudnak hatolni, mint például a gondolatolvasás vagy Kate képessége, hogy akihez hozzáér, annak áramot vezet a testébe és megrázza. Jasper rájött, hogy ezt a pajzsot akár el is tudom lökni magamtól és így más elméjét is megvédhetem. Ryan odahívta hozzám Edwardot és Kate-et, mint „kellékeket”, hogy segítsenek. Először nem is igazán tudtam, hogy miért aztán, mikor Edward mellém állt Kate pedig elém kezdtem furcsállni.

- Bella koncentrálj a pajzsra! – mondta Jasper. – Edwardra kell kiterítened, hogy Kate ne tudja bántani. –magyarázta, mire hirtelen elkapott a méreg.

- Nem, Jasper! – csattantam fel és távolabb léptem Edwardtól. – Én még ennyire nem tudom.

Akárhogy harcoltam és kiáltoztam velük, végül rávettek – vagyis inkább Edward. És végülis ő jó ösztönzésnek bizonyult. Amint Kate keze elkezdett közelíteni Edward felé, éreztem, hogy a rugalmas pajzs, ami rajtam van, elkezd nyúlni és beteríti Edwardot is. Én megkönnyebbültem, Edward megcsókolt, Kate vigyorgott, Ryan és Jasper pedig tovább elemeztek. Carlisle- vel együtt kitalálták, hogyha nagyon koncentrálok, akkor magamról teljesen el tudom venni a pajzsot és így Edward hallhatja a gondolatomat. Nem sokáig tart és nagyon fárasztó, de Edward nagyon örült neki.

Mikor egy hónap után már túlzsúfoltnak tűnt a Denali család háza, elköltöztünk Kanada egyik kis, esős városába. Esme és Ryan úgy döntöttek, hogy ők is külön vesznek házat a feltűnéskerülése miatt, de én szinte mindig a Cullen házban vagyok. Nagyon hasonlít a Forks-i házukra, de itt nincs annyi ablak és nagyobb.

Edward puha ágyában fekve, csukott szemmel felidézve az este minden csodás percét, szinte kicsattanok az örömtől és hálát adok az égnek, azért, amiért ilyen szerencsés lehetek, hogy kapok egy új életet.

- Min gondolkozol ennyire? – kérdezte szerelmem, miközben végigsimított az arccsontom vonalán. Az érintése után belepuszilt a bőrömbe.

„-Azon, hogy mennyire szeretlek!” – válaszoltam a gondolatban.

Közelebb hajolt az arcomhoz és megcsókolt. Valahogy még intenzívebb hatást ért el ezzel a csókkal, mint emberkoromban.

- Én is szeretlek, de Alice azt akarja, hogy menj le. – suttogta mosolyogva a számba. – És azt üzeni, hogy most.

- Akkor ez komolyan hangzik. – kuncogtam és tovább csókoltam. Félelmeim, miszerint Edward vámpírként már nem fog szeretni, felesleges gondolatnak bizonyultak.

- Mert komolyan mondom, Bella! – szólt az ajtó mögül Alice. Ruhákat akar nekem válogatni, megint. Pedig már tele van a gardróbom, ami nagyobb, mint a szobám. Azért ez elég ijesztő.

- Megyek. – nyöszörögtem és a fejem Edward vállába bújtattam, hogy vegyek egy nagy levegőt és elkezdjek utána valami ruhát keresni magamnak. Megsimogatta a hajam és még egyszer megcsókolt. A hideg futkosott a hátamon, miközben ezernyi érzésem kiakart törni.

- Annyira szeretlek! - motyogtam az arcára nézve.

- Én is téged! -mondta mélyen a szemembe nézve, mosolyogva, de látszott rajta, hogy komolyan beszél. - Örökké.


                                                                               Vége


"Az igazi szerelem nemcsak ölelkezés, hanem lemondás is, áldozatvállalás is, kitartás is."
                                                                                                                       




Sziasztok!
Hát itt a vége! Én is sajnálom, mert szerettem ezt a történetet írni.
Nagyon köszönöm a 70 rendszeres olvasót, a rendszeresen komizóknak, de azoknak is akik nem írtak mindig megjegyzést. Szóval mindenkinek. :) Volt sokszor, mikor nem jutott eszembe semmi jó, de felakartam tenni az új fejezetet és ilyenkor elolvastam a kommenteiteket. Annyira feltöltött és adott egy kis önbizalmat, hogy egyből tudtam írni. Köszönöm, hogy olvastátok.
Ezután sem fogok eltűnni, mert van egy másik blogom is, igaz, hogy már egy kicsit rég frisseltem, de mostanában igyekszem felrakni a következő fejit! :) Van még egy másik oldalam, amit ugyan rég nem frissítettem, de van egy novella ott amit én írtam, ha van kedvetek hozzá, olvassátok el és véleményezzétek!http://foblogklaudia.blogspot.com/
És úgy tervezem, hogy belekezdek még valami másba is, de azt majd szeptember elejétől tudjátok meg!
Remélem tetszik majd nektek ez a fejezet!:)
Puszilok mindenkit: Klaudia

39.fejezet

Átváltozás



Valami selymes dolog hozzáért az arcomhoz és elkezdett simogatni az arccsontom vonalát. Nem hallottam a motor halk zúgását, amit egész úton, csak Edward egyenletes légzését mellettem.


- Bella! – szólított egy gyönyörű hang. – Megérkeztünk.

Erre a szóra azonnal felpattantak a szemeim és felegyenesedtem az ülésből.

- Mi? –kérdeztem összezavarodva. Én még ott tartok, hogy elhagytuk a Forks táblát, aztán valószínűleg elaludtam. - Miért nem szóltál?

- Most szóltam. – mondta miközben mosolyogva nézte, ahogy a hajamat próbáltam rendes állapotba hozni. Az út alatt rendesen összegubancolódott.

Halk kopogást halottam az ajtó felöl és megláttam az ablak mögött vigyorgó szőke hajú angyalt. Kate izgatottan integetett felénk és eltátogta, hogy sziasztok. Mosolyogva kinyitottam az ajtót és kiszálltam a kocsiból. Még be sem csuktam a kocsiajtót, de ő máris a nyakamba ugrott. Ölelése hideg volt és kemény, de csengettyűs kacajából sütött a kedvesség.

- Szia Kate. – mondtam miután elengedett.

- Úgy örülök, hogy eljöttetek! – ujjongott. – Már Alice-el megterveztük az új ruhatáradat is. Majd megmutatok neked mindent, van egy csomó újság. – vigyorgott. Hát ez remek! Alice a hátam mögött összefogott vele. Attól tartok, hogy nem lesz beleszólásom a saját ruháimba.

- Aha, szuper. – motyogtam és közben Alice –re néztem. Épp Elezart üdvözölte, de a szeme sarkából rám nézett és győztesen rám mosolygott.

- Alice mondta, hogy nem nagyon fogsz majd neki örülni, de semmi gond, mert az átváltozásod után az ízlésed is megváltozhat. – mondtam azzal a nagyon ismerős mosollyal, amit Alice-en szoktam látni.

Azt nagyon kétlem – mondtam volna, de annyira boldognak tűnt, hogy nem akartam lelombozni.

- Úgyhogy kezdhetsz félni, öcsi! – mondta nevetve Emmett és belebokszolt Edward vállába. Edward elmorgott valami olyasmit, hogy „haha”, de a szemöldök összeugrott.

- Természetesen a ruhákra értettem. – somolygott rám, majd megszólalt mögötte egy mélyebb női hang.

- De örülök nektek! – jött oda hozzánk Carmen és alaposan megölelgetett minket. Majd, mikor végzett megállt előttünk és, mint aki még mondani szeretne valamit, toporgott előttünk és rágta a szája szélét, majd felém nézett.

- Semmi baj, Carmen! – szólalt meg mögülem váratlanul Edward. – Bella tudja, hogy mit vállalt. Már elhatározta magát. – mondta a hangjában határozottsággal. – Így… jó lesz neki! És már lebeszélni sem tudnád róla, és én sem. Lehet, hogy nem is akarnám már.– tette hozzá elhalkult hanggal. Először nem is fogtam fel, hogy ez válasz Carmen fejben feltett kérdésére. Inkább azzal foglalkoztam, amit Edward mondott nekem. Az egyből leesett, hogy az átváltozásról beszél és annyira felvillanyozott a három utolsó mondata, hogy vigyorogva bólogatni kezdtem Carmen felé.

Edward megfogta a kezem. Apró mozdulat volt, de elég arra, hogy újra érezzem azt a kellemes érzést, amit mindig, akkor érzek, ha Edward hozzámér.

- Szervusztok! – jelent meg Elezar Carmen oldalán. Finoman átölelt, Edwarddal pedig kezet fogott. – Örülök, hogy megint találkozunk. – mondta, majd habozott egy picit. – Lenne egy kérdésem. – rám nézett aztán Edwardra.

- Ezt Bellának kell eldöntenie, de szerintem Carlisle. – kiidegelnek ezekkel a beszélgetésekkel. Nem értettem, hogy Edward ezt miért mondja.

- Igaz. – mondta, majd hirtelen témát váltott. – Gyertek beljebb.

-Megtudhatnám, hogy mégis miről kell döntenem? – kérdeztem már eléggé felpaprikázva.

- Ugye milyen idegesítő ez? – kérdezte Emmett színpadiasan sóhajtozva ás megveregetve a vállam. Nem tudtam a viccével foglalkozni.

- Azt kérdeztem, hogy ki fog téged majd átváltoztatni. – mondta Elezar.

Edwardra néztem, aki szintén csak bámulta az arcomat, mintha valami megoldást várna, úgy fürkészett gyönyörű, aranyszín szemével.

- Én azt akarom, hogy te változtass át. – motyogtam halkan. Az arca eltorzult és összevont szemöldökkel nézett velem farkasszemet.

- Bella. – szólt hozzám Elezar, mikor nem néztem rá, újra szólított. – Bella! – keletlenül elfordítottam a fejem Edwardról. – Ő nem teheti, mert te vagy számára a la tua cantante…

- A mi? – értetlenkedtem. Elmosolyodott.

- Azt jelenti az énekese. A te véred szinte énekel neki. – magyarázta. – A te véred számára a legkívánatosabb. Nagyon nagy önuralmának kell lennie még ahhoz is, hogy fogja a kezed. – akaratlanul is lepillantottam összekulcsolódott kezeinkre. Ezzel fájdalmat okozok neki?

- Nem erről van szó. – folyt bele Edward bársonyos, de elkínzott hangja a beszélgetésbe. - A vére már nem csábít. És biztos vagyok benne, hogy képes lennék megállni…

- Hát akkor miért nem? – kérdeztem.

- Lehetetlen. Legyőzted? – ámult el Elezar. Edward bólintott.

- Edward akkor miért nem… - kezdtem bele idegesen.

- Nem bírom megtenni, érted? – suttogta rám nézve, elgyötörve.

- De hát azt mondtad, hogy elfogadtad! Hogy így jobb lesz! Talán mégis hiányozni fog ez az énem? Félsz, hogy ha olyan lennék, akkor már nem tudnál szeretni, annyira megváltoznék?– makacskodtam. A szavaim még saját magamnak is fájtak. Most már legszívesebben visszaszívnám őket.

- Bella! – szólt rám Alice mellőlem. Hogy kerül ide? Az előbb még a másik oldalon állt. Csak pár másodpercig tudtam vele foglalkozni.

- El sem tudod képzelni, hogy mennyire rosszul látod a dolgokat, Bella! – sziszegte mérgesen az arcomba. – Elfogadtam, de akkor sem bírlak ilyenné változtatni. – mutatott végig magán undorodva. – Főleg nem fájdalmat okozni neked. – az arca megint átváltozott mérgesből elgyötörtté.

Nem tudom mennyi ideig nézhettünk egymás szemébe. Ő elgyötörten és szomorúan, míg én mérgesen és csalódottan. Azt hittem, hogy már megbékélt a tudattal, hogy én is vámpír leszek, hogy örökké vele leszek, de úgy látszik, erre várhatok. És közben azon gondolkodtam, hogy nem mondtam-e valamit, amivel megbánthattam.

- Szerintem mennyünk beljebb. – mondta Carmen. Ezennel eszembe jutott a külvilág és elfordultam Edward elkínzott szemeitől. – Hideg van és Bella megfázhat. – mondta és mindenki megindult befelé.

Alice hirtelen ott termett mellettem és belekarolt a szabad kezembe. Edward keze pedig kicsúszott az enyémből. Megijedtem.

- Hova mész? – a hangomból színtiszta félelem áradt. Az előbb lehet, hogy megsértettem és most itt akar hagyni.

Edward hátat fordított az erdőnek és felém fordulva azt motyogta:- Csak kiszellőztetem a fejem.

Miután eltűnt az erdőben, ijedten Alice-re néztem.

- Ne aggódj, Bella! – próbált nyugtatgatni. – Tényleg odament. – miután látta, hogy még mindig kikerekedett szemekkel néztem rá a félelemtől hozzátette: - Visszajön, Bella! Nyugalom.

- Megbántottam. – kérdésnek szántam, de valahogy egy kijelentés kerekedett ki belőle.

- Semmi gond. Csak már nagyon érzékeny erre a dologra. – magyarázta. – Menjünk be, mert megfázol!

A ház gyönyörű volt és csak egy kicsit kisebb, mint Cullenéké. Ilyen sötétben nem nagyon látszódott a színe, de szürkéskéknek tűnt. Bent is minden a kék és a szürke színben dominált. A bejárati ajtóval szemben volt a nappali. Ott ült mindenki kivéve Carlisle és Elezar. Valószínűleg a holnapi átváltoztatásomra készülnek.

Rose Nessie- vel játszott, anyu Esme és Carmen beszélgettek, Kate magazinokat lapozgatott, Tanya pedig a tv-t kapcsolgatta. Az óriási plazmatv képernyője olyan gyorsan változott, hogy kizártnak tartottam, hogy lássa, mi megy a tv-ben.

- Hé! Állj meg! Pont meccs megy! – kiáltotta Emmett és Jasper majdnem egyszerre Tanyának.

Alice Kate felé terelt. Szinte tudtam.

- Szia, Tanya! – köszöntem neki, mikor elhaladtam mellette és reméltem, hogy visszaköszön, vagy ad valami jelet, amivel mutatja, hogy tud a létezésemről.

- Szia. – motyogta rám se nézve. Több a semminél.

Ezután vagy ötven divatmagazint átnéztek velem együtt. Sosem tudtam, hogy kerül, oda asztalra mindig egyel több. Szerencsére Carmen egyszer kihívott a konyhába, hogy vacsorát adjon, így tíz percre megszabadultam attól a sok ruhától. De szinte alig figyeltem oda néhány szavukra, jóformán csak azt válaszoltam, hogy jó és nem. Végig az Edwarddal való beszélgetésre gondoltam. És minden percben úgy éreztem, hogy csak egy vékony cérnaszál választ el attól, hogy elkezdjek bőgni. Mikor elálmosodtam- és meguntam, hogy három órája percenként az ajtó felé nézek, hátha megjön Edward-, Kate és Alice felkísért a fürdőbe és megmutatták a vendégszobát is. Ezután Alice kibányázta az egyik bőrönd legmélyéről a pizsamámat és odaadta, majd elengedtek a fürdőbe.

Mikor magamra zártam a fürdőt, azt hittem, hogy akkor majdnem elkezdtem sírni, de összeharaptam a szám és elfojtottam a könnyeim. Ha most kezdenék el sírni, akkor meghallanák. Halkan levettem magamról a ruháimat és beálltam a zuhany alá. Amint megnyitottam a csapot és a zuhanyrózsából elkezdett hangosan ömleni a víz a könnyeim is vele együtt fojtak. Visszaemlékeztem a veszekedésünkre és még jobban ömlöttek a könnyeim. Mi lesz velem, ha nem jön vissza?

***

- Edward még nincs itt?- kérdeztem suttogva Alice-t, a vendégszobában, már az ágyon ülve.

Egyrészt azért suttogva, hogy más ne hallja, másrészt, mert ha hangosan mondtam volna a hangom elcsuklott volna. Alice megrázta a fejét, miközben behúzta a függönyt.

Kint már dörgött és villámlott, de az eső még nem esett.

- Hamarosan jön. – bizonygatta felém jőve.

- Láttad? – kérdeztem vissza.

- Nem, de biztos vagyok benne. –mondta magabiztosan. – De most aludj! – parancsolt rám.

Én befeküdtem az ágyba és mérgesen oldalra fordultam. Alice nyomott egy puszit az arcomra és még egyszer jóéjszakát kívánt, aztán kiment az ajtón. Ez valami reflexreakció lehet nálam, de amint az ajtó becsukódott újra eleredtek a könnyeim. Arcomat mélyen belenyomtam az illatos párnába, hogy az tompítsa a zokogásomat.

Minden egyes szavamat, amit akkor mondtam legszívesebben eltörölnék. Persze, így később könnyű okosak, lenni, de akkor elkapott a düh és nem tudtam gondolkozni. Féltem, hogy a szavaimnak igaza van és el kellett mondanom, hogy megtudjam, rosszul gondolom-e. De már megbántam. Csak annyira ostoba voltam, hogy nem hittem megint abban, hogy Edward szeret, így bepánikoltam és ilyen idiótaságokat mondtam. És az utolsó emberi óráimat is nélküle töltöm el. Itt az ágyban bőgve és rá sóvárogva, hogy átöleljen és megnyugodjak. De ez az én hibám. Hogy lehettem ilyen…

Hirtelen egy hideg kéz húzott ki a párnából és magához húzott. Az illatából és a gyengédségéből egyből megéreztem, hogy Edward az. Ösztönösen szorítottam magamhoz, amilyen erősen csak tudtam és sírtam a vállába.

- Sss! – egyik kezével simogatta a hátam nyugtatóan, a másikkal pedig az arcomról a könnyeket. – Itt vagyok Bella! Nincs semmi gond! – susogta a hajamba és puszikkal halmozta el az arcom minden részét, a könnyeim közben megállás nélkül ömlöttek.

- Azt hittem haragszol rám! – súgtam fuldokolva. Sokszor elcsukló hanggal. – Annyira féltem, hogy elveszítlek. – erre még jobban magához húzott és a fülemhez hajolt.

- Hogy haragudhatnék pont rád? – keserűen felnevetett. A lélegzete kellemesen cirógatta az arcom oldalát. – Te vagy az egyetlen ember az életben, akire soha nem tudnék megharagudni. – motyogta és lágyan eldöntött az ágyban és mellém feküdt. Amilyen szorosan csak tudtam hozzá bújtam.

- Szeretlek! – mondtam és felnyújtózkodtam egy csókért. Gyengéden és szerelmesen csókolt meg, miközben a keze az arcomat simogatta fáradhatatlanul. A csók vége felé már olyan szenvedélyesen csókolt, mintha az élete múlna rajta. Én vagyok a világ legszerencsésebb embere, semmi kétség!

- Én is szeretlek! Nagyon. – motyogta ajkaimnak a csók után. – Megteszem. – tette hozzá halkabban.

Kicsit hátrébb húztam az arcom, de a sötétben így sem láttam az arcát.

- Én… átváltoztatlak.

- Komolyan? – döbbentem le.

-Igen. –súgta az arcomat puszilgatva.

- Köszönöm. – suttogtam vissza meghatódva és átöleltem.

Hideg, szerető karok között aludtam el. Biztonságban és nyugalomban.

***

- Szeretlek, kicsikém! Ugye tudod? – kérdezte Renée a szobámba, miközben ruhát válogatott nekem. Ezt körülbelül tíz éve nem tette, de a mai napon úgy érezte, hogy szükséges.

- Persze, anyu! És én is szeretlek!

- Készen állsz? – nézett a szemembe és letette a ruháimat az ágyra.

- Igen.

- Fájni fog! – figyelmeztetett.

- Tudom.

- Megéri neked ez az egész? Mert tudod, még visszakozhatsz!

- Ne kezd, anyu! – morogtam neki mérgesen. – Döntöttem, miért nem fogja fel senki, hogy én ezt akarom? – fakadtam ki.

- Oké, ezt megérdemeltem. Bocsi. – mondta, majd elmosolyodott. – Öltözz fel kincsem. – majd kilépett az ajtón.

Gyorsan elvettem a cuccaimat és elmentem fogat mosni. Meg mosakodtam és belenéztem a tükörbe. Három nap múlva egy teljesen más Bella hogy visszanézni rám, de tudom, vagyis remélem, hogy belül ugyanaz maradok. Nagy levegőt vettem és elindultam a folyosó végén lévő szoba felé. Mikor beléptem, csak Edwardot, Carlisle-t, Elezart és Ryant láttam.

- Jó reggelt! – köszönt nekem, mindenki és megöleltek. Edward nyomott egy lágy puszit a számra. Nem volt túl feldobódva.

- Bella, ugye tudod, hogy mi fog következni? – kérdezte Carlisle.

-Igen, tudom. – válaszoltam.

- Jól van. – mondta és a nagy kórházi ágy felé terelt. Én felültem rá és onnan hallgattam.– Miután Edward megtette. – mindig is furcsa volt, hogy ilyen burkolt kifejezésekben beszéltek ezekről a dolgokról. – Fájdalomcsillapítót adunk be neked, ami csak tompítani fogja a fájdalmat. Rendben?

- Rendben. – motyogtam.

- Edward, fiam! – szólította Carlisle őt és bátorítóan megveregette a vállát.

Közelebb jött és mikor odaért hozzám, lágyan és óvatosan átölelt, mint egy porcelánbabát. Beleszagolt a hajamba és lefektetett az ágyra. Megcsókolt, de úgy, hogy pár pillanatig elfelejtettem, hogy hol vagyok, és mire készülök. Tökéletes fájdalomcsillapító. – futott át az agyamon egy őrült gondolat.

- Szeretlek. – suttogta édesen, mikor elvált az ajkaimtól és a nyakamhoz hajolt, miközben egyik kezével még mindig a hajamat, az arcomat és az oldalamat simogatta.

- Én is szeretlek! – mosolyogtam rá, de nem volt túl határozott a mosolyom, ezért hozzátettem: - Három nap múlva találkozunk. – Elkínzottan felnevetett idióta viccemen és megpuszilta a nyakam. Még most is tetőtől talpig libabőrös lettem.

Alaposan összeszorítottam a szám, hogy pici nyöszörgés se jöjjön ki rajta. A szememet is behunytam és nem gondoltam a közelgő fájdalomra. Ugyanúgy zihált, ahogy én. Igazából el sem tudtam képzelni, hogy mit érez most. Az biztos, hogy nagyon nehéz neki.

Hideg lélegzete elérte a nyakam és abba súgta bele: - Annyira sajnálom! De ez most fájni fog! – még egy csókot nyomott a nyakamra és belemélyesztette a fogait. Abban a pillanatban jött a mindent elsöprő fájdalom és teljesen elnyelt.



Sziasztok!
Hát talán ez volt idáig a leghosszabb fejezet! :) Bocsi, hogy ilyen későn, de most lettem kész vele!
Kérek szépen  komikat! És légyszi, mindenkitől, aki elolvassa, mert ez az utolsó fejezet, ezután már csak egy epilógus lesz! Mindegy mennyit írsz vagy mit. Csak pár szót, hogy tudjam, hogy hányan olvasnak!
Köszönöm az előbbi fejezetnél a komikat és a 67 - atyaég;) elsemhiszem- rendszeres olvasót! Imádlak titeket!
Puszilok mindenkit: Klaudia :)

38. fejezet 2.rész

Készülődés


„-Most mesélj! Mi volt tegnap Charlie-nál? - kérdezte köntörfalazás nélkül.”


- Szörnyű volt, Alice! – panaszkodtam. – Azt hittem, hogy könnyebb lesz, de nem. Mikor Edward kitett és elhajtott, akkor elszállt minden nyugodtságom és percekig csak álltam az ajtó előtt és azon gondolkoztam, hogy mit kéne mondanom. – nevettem fel magamon.

Borzasztóan nevetségesnek tűntem már így később nézve, józan szemmel, de akkor tényleg pánikba voltam esve.

- Áu! – szisszentem fel, mert Alice a kelleténél erősebben bánt a hajammal.

- Bocsi, Bella! – mosolygott bűnbánóan. – Na, halljam, és utána mi történt? – faggatózott tovább.

Végül minden egyes részletet el kellett mesélnem a tegnapi estéről. Minden lépésemet, érzésemet, mozdulatomat. Rájöttem, hogy Alice még többet szeret beszélni, akkor, ha engem cicomáz. De mikor én beszéltem akkor is türelmesen végighallgatott-, na, jó nem mindig.

Egyszer Rosalie is feljött, hogy Alice-el együtt ruhát válasszanak nekem. Persze udvariasan közöltem, hogy csakis nadrágot vagyok hajlandó felvenni. Alice ugyan belegyezett, de az övéi közül választott. Fekete csőnadrágot aggatott rám, meg egy kék, eléggé mélyen dekoltált blúzt és felé a saját egyszerű pulcsimat.

- Alice? – szólítottam meg, miközben már az ágyán ültem és vártam, hogy kijöjjön a nyitott ajtajú gardróbból. Lehetséges, hogy elveszett benne? Nem kizárt. Egy ekkora gardróbban semmi sem lehetetlen. Hiszen nagyobb, mint a szoba!

- Igen, Bella? – táncolt ki kecsesen a szobából és leült mellém az ágyra. Kedvesen mosolygott rám és várta, hogy kérdezzek.

- Most hova is utazunk?

- De hát Edward már mondta, nem? – ráncolta a szemöldökét.

- Igen, mondta, de nekem még nincs olyan szupermemóriám, mint nektek! – vigyorogtam.

- Denaliba megyünk. – tájékoztatott. – Elezar családjához. Tudod, akik itt voltak anyukád átváltozásakor. – magyarázott. Az emlékképektől összerezzentem és megráztam a fejem, mintha attól elfelejteném.

- Aha, emlékszem. – és nyeltem egy nagyot. Tanya nem igazán kedvelt a múltkor.

- Ne aggódj, Bella! – nyugtatgatott. – Mindent teljesen tisztán látok! Minden a legnagyobb rendben lesz.

- A jövő még változhat. – emlékeztettem.

- Ez nem. – makacskodott.

- Milyen leszek újszülöttként? – váltottam témát.

- Gyönyörű és kecses. – áradozott mosolyogva. – A ruháimat még mindig nem fogod szeretni, de minden nagyon jól fog állni ra…

- Alice, én nem a külsőmre vagyok kíváncsi és most hanyagoljuk a ruhákat, hanem, hogy hogyan fogok viselkedni. – mondtam halkan. – Ugye nem akarok majd rátámadni senkire?

- Dehogy! – nyugtatott. – Áldott jó újszülött leszel. – kacagott fel.

- Alice, és mennyire fáj… - haboztam egy kicsit. Vajon megkérdezhetem tőle? – az átváltozás?

- Ez az egy dolog, amire még emlékszem az emberi életemből. – úgy meredt maga elé, mintha látomása lenne, pedig most visszaemlékezett arra az időre. Mohón vártam a folytatást. – A fájdalomra. – összerezzent. – Ez az egyetlen emlékem onnan.

- És milyen fájdalom? – kérdeztem félve, de tudnom kell. Kellőképpen fel kell készülnöm.

- Hát nem tudom, hogy ezt el kellene- e mondanom. – tétovázott, zavart mosollyal.

- Kérlek, Alice! – könyörögtem, kölcsönvéve az ő kiskutya szemeit, hasonló hatás reményében. – Ha felkészülök rá, lehet, hogy jobban kezelem.

- Ebben én nem reménykednék. – figyelmeztetett. Egy pillanatra meghökkentett, de aztán újból kérleltem.

- Légy szíves, Alice!

- Edward megnyúz! – nyöszörgött.

- Mikor érdekelt téged valaha is, hogy Edward mit szól a dolgaidhoz? – csattantam fel. – Én nem mondom el neki. – ígértem. Kis habozás után válaszolt.

- Olyan, mintha égnél, de az egész testedben, mindenhol. – fintorgott. – Rose könyörgött, hogy öljék meg. Én sikítoztam, de anyukád egész jól bírta. – mondta, aztán figyelmeztetve felemelte az ujját. – A viselkedésen nem múlik, hogy mennyire fáj. Attól még, hogy Renée nem sikítozott ugyanúgy szenvedett.

- Értem. – meredtem magam elé. Igyekeztem leplezni ijedtségemet, de a szenvedés szónál már frászt kaptam.

- Nem kell úgy tenned, mintha semmit nem éreznél ez a dolog iránt. – Alice átlátott rajtam. – Bolondnak néznélek, ha nem lennél ijedt. – mosolyodott el. – De már mindenki tudja, hogy elhatároztad magad. Senki nem fog megakadályozni. Csak nyugi. – mondta és bíztatóan rám mosolygott. – Mindenki veled van és segíteni fog. A Denali klán is. – tette hozzá.

- Szerintem Tanya nem igazán fog örülni nekem. – jegyeztem meg kelletlenül. Akaratlanul is eszembe jutott természetfeletti szépsége.

- Vele ne törődj! – legyintett. – Majd beletörődik a dolgok állásába.

- Aha. – motyogtam. Az az egy tény nyugtatott, hogy nemsokára én is olyan lehetek. Szép, és ami fontosabb egyenrangú, mindenkivel. Nem kell majd állandóan félteni, hogy elbotlok, és talán nem kavarodik fel a gyomrom, ha egy olyan szépségre gondolok, mint Tanya, és aki Edwardot akarja. Minden megváltozik.

- Na, fogd a táskád! – nyomta a kezembe. – Megjöttek a többiek! Indulunk! – felhúzott az ágyról és kitolt az ajtón.


Kérek szépen komikat!!;))

38. fejezet 1. rész

Fenyegetőzés



Késő délelőtt keltem fel Edward és Alice halk sugdolózására. Egymással veszekedtek suttogva. Igazából nem sokat értettem a beszédükből, de egyértelműen veszekedés volt.


Megpróbáltam megmozdítani a kezem, de furcsán elzsibbadt, úgy éreztem, mintha mind a kettő ólomból vagy valami még nehezebből lenne. A hajam tiszta kóc és az arcom ragacsos a rászáradt könnycseppektől. Igaz, hogy este, mikor Edward felhozott akkor nem kezdtem el sírni, de éjjel és hajnalban újra felkeltem és elkezdtem bőgni. Nem akartam és próbáltam nem tenni, de nem tudtam megálljt parancsolni a könnyeimnek. Fáradt voltam, zaklatott és jó formán azt sem tudtam, hogy hol vagyok. Az egészre még most is homályosan emlékszem.

-Tessék. –mondta Edward élesen, ezúttal normál hangerőn Alice –nek. – Most felkeltetted. – bár a szemem nem nyitottam ki, de láttam bosszús arckifejezését.

- Már éppen ideje volt. – mondta Alice hangja az ajtóból, majd apró sarkak topogása közeledett felém halkan. – Bella, kikészítettem neked a ruhádat! – szólt a fülem mellől.

- Ühüm. – nyöszörögtem, de sem a szám sem a szemem nem nyitottam ki ehhez a nagy teljesítményhez. Úgy éreztem, hogy minden porcikám sajog. Most még az sem érdekelt, hogy ő ad nekem ruhát.

Alice csilingelő hangon felnevetett.

- Gyerünk, Bella! – unszolt halkan és megpaskolta az arcom. Semmi fájdalmat nem éreztem, inkább, mintha valami selymes dolog simogatná az arcom. – A gép két óra múlva indul és még sok dolgunk van. – mondta. Nem tudom mi lehet az a sok dolog. Én fél óra alatt elkészülök, minek ehhez két óra?

- Mmm. – jött az értelmes válaszom. A fejem próbáltam mozgatni. Egy éles nyilalás a nyakamba. Áuu!

- Jól van. – távolodott el a hangja. – Esküszöm, Bella, ha nem kelsz fel most rögtön, leborítalak egy pohár vízzel. – fenyegetőzött hangosabban.

- Alice kimennél? – kérdezte Edward szórakozottan és egy másik, halk, erőteljes lépés közeledett barátnőm felé.

- Öt perc múlva a szobámba gyere, Bella! – mondta és a hangja és a léptei távolodtak.

Amint csapódott az ajtó, megéreztem közelről Edward illatát. Bársonyos keze lassan simogatta az arcom, a haja, és a karom. Mikor megszólat a hangját nagyon közelről hallottam és a lélegzete csiklandozta az arcomat. Erre muszáj volt elmosolyodnom.

- Bella, szerelmem. – szólított lágy hangon susogva. A szerelmem szóra nagyot dobbant a szívem, majd újra vad ütemeket diktált, mint mindig, mikor Edward hozzámér vagy szól. – Alice komolyan gondolta. – mondta és édesen belekuncogott a bőrömbe.

Egy mosollyal sóhajtottam és halk rekedtes hangon végre megszólaltam.

- Mindjárt megyek is. –nyöszörögtem és résnyire kinyitottam a szemem. Sokáig kellett várnom, mire a szemem végre kitisztult, mert előttem csak homályos fehér és barna foltokat láttam Edwardból.

Rám mosolygott és végig simított az arcomon és az állam vonalán. Közelebb hajoltam hozzá és a kezem a tarkójára tettem, majd közelebb húztam egy csókra. Azonnal visszacsókolt, de gyorsabban elhúzódott, mint szerettem volna és az arckifejezésemen nevetett.

- Alice azt üzeni, hogy két perced van. – kuncogott. – És már kikészítette a pohár vizet. – mondta vigyorogva.

- Egy pillanat. – motyogtam a szájának és újból megcsókoltam. Ez valamivel tovább tartott, de aztán kénytelen voltam felkelni és átballagni Alice-hez. A folyosón anyu termett mellettem, de olyan hirtelen, hogy az ijedtségtől, majdnem felsikoltottam.

- Jaj! Ne haragudj, drágám! – mondta anyu zavartan, majd alaposan megölelgetett. – Mond, Bella jól vagy? Mert tegnap este nem akartál beszélni, aztán meg éjszaka kétszer is felkeltél és zokogtál, én meg nem tudtam, hogy mit tegyek. – az arca aggódó és elkínzott volt, de csak mondta, mondta és mondta tovább. – Alice azt mondta, hogy ne menjek fel, mert azzal csak rosszabb lenne neked, ha sajnálnálak, de tudod, hogy én sosem akartam neked rosszat? És van választásod! Nem muszáj így élned, választhatod… - ezt mind egy szuszra elhadarta, de úgy éreztem, hogy itt kell közbeszólnom és megakadályoznom a folytatásban, míg valami még nagyobb ostobaságot mond.

- Ne, anyu. – szóltam védekezve. – Először is, igen tegnap este nem volt kedvem beszélni, ezért hozott fel Edward és igen sírtam, mert nagyon zaklatott voltam, de jól vagyok. – bizonygattam. – Tudom, hogy nem akarsz rosszat nekem, anyu. - sóhajtottam fel szemet az égnek meresztve és folytattam. – És ha lenne más választásom, akkor is emellett döntenék. – mondtam, mint a jól betanult szöveget. Ezt a beszélgetést annyiszor játszottuk el Edwarddal. – És bocsi anyu, de most mennem kell különben, mert Alice megfenyegetett. – nevettem.

- Hallottam. – mondta ő is kuncogva. – Jólvan, kicsikém, menj! – megsimogatta a karom és el is tűnt. Én meg bemerészkedtem Alice szobájába.

-Na végre, hogy itt vagy! - kiáltott fel, mikor bekopogtam és ajtót nyitott. Behúzott és elkezdett beljebb tolni egy másik ajtó felé. - Gyere, itt a fürdő! - nyitott be és betolt. - Fürödj le, mosd meg a hajad és a többi emberi szokás aztán gyere ki! - utasított, majde betáncolt a fürdőszobába és körbemutogatott. - Itt vannak samponok, balzsamok, túsfürdők, habfürdők, meg amik kellenek.  Ha végeztél vedd fel ezt a köntöst és gyere ki! - hadarta, majd felém fordult. - Siess. - mondta és mire bármit is mondtahattam volna eltűnt előllem és már csak az ajtó csapódását hallottam a hátam mögül. Ha végre én is vámpír leszek, majd nem fog mindenki ilyen gyorsan elmenni előlem! Olyan idegesítő, hogy ebben a házban csak én vagyoka leglassabb és egyben az egyetlen lassú.

Egy sóhajjal mgeindultam a zuhanytálca felé és kiengedtem a hajam. Levetkőztem és beálltam a zuhany alá. Gyors voltam, még úgyis, hogy hajat is mostam. Megtörölköztem és felvettem a selyem köntöst, amit Alice kikészített.  Alig ért le a combom közepéig. Az én otthoni köntösöm a térdem aljáig ér.Hát csak reménykedni tudok, hogy nappali öltözékben valami illendőbb ruzhát választott, mert nincs kedvem veszekedni. gyorsan fogat mostam, majd kimentem a fürdőből. Alice már ott toporgott a szobája közepén és, mikor kiértem egy nagyot sóhajtott és bosszúsan nézett rám.

- Mi tartott ilyen sokáig. - morgott, miközben leültetett az ágya szélére.

- Gyors voltam, Alice! - mosolyogtam. Jó volt nézni, ahogy így dühöng magában. Aranyos volt.

- Persze, persze. - hagyta rám, miközben a szobánál is nagyobb gardróbjában kutatott.

- Nem azt mondtad, hogy már kikészítetted? - kérdeztem.

- Úgy értettem, hogy már tudom, hogy mit adok rád, de már itt is van. - mondta és felém jött egy óriási mosollyal.

- Alice, kérlek most valami olyan ruhát adj rám, ami nekem is jó. - könyörögtem, miközben egyre csakn közelített vele.

- Nyugalom, Bella! - nevetett rajtam. - Most pont úgy nézel ki, mint, aki fél a ruhától. - valaki a nappaliban egy olyan hangosat nevetett, hogy itt is meg lehetett hallani. Emmett. - Pont olyat választottam, amit el fogsz viselni. - mondta miközben még mindig a kezében hordott dolgot szugeráltam. - Ne hülyéskedj már! - szólt rám. - Menj és vedd fel! - utasított és a kezembe nyomta a kupacot.

Visszamentem a fürdőbe és felvettem. Nem is volt olyan rossz. Kényelmesnek kényelmes volt. Hosszú, szürke csőnadrág, ami még egész elviselhető és egy világoskék, dekoltált, köves poló. Na ez már egy kicsit átlépett az elviselhető határán, de hadd örüljön Alice.

Kiléptem és egyből rámnézett. Látszólag elégedett volt magával.

- Na milyen? - kérdezte vigyorogva.

-Elviselhető. - bólintottam, mire a vigyora egyre nagyobb olett. Hát nem fáj még a szája?

- Én megmondtam. - mondta és közben magához húzott. - Most pedig megcsinálom a hajad. - nyomott le a tükrös szekrény előtti székre. Tele volt az asztal mindenféle pipere cuccal. Már félek. - És közben beszélgetünk egy kicsit. - mondta és belenézett a szemembe a tükrön keresztül. - Most nyugodtan beszélhetünk, mert csak Emmett, Rose és Jasper van itthon. A többiek vadászni mentek. - mondta és elkezdett bütykölni a hajammal. - Most mesélj! Mi volt tegnap Charlie-nál? - kédezte köntörfalazás nélkül.





Sziasztok!

Sajnálom, hogy ilyen kevés lett, de ez még csak az első fele és azért tettem fel, mert holnap már nem érek rá és utána meg egy hétig nem leszek. De addig kérek szépen komikat:) És sietni fogok!!
Puszi:Klaudia

37.fejezet

Búcsú, amiről csa én tudhatok

- Bent van? – kérdeztem Edwardtól, mikor leparkolt Charlie háza elé.


- Igen. – bólintott, majd rám nézett. – Vacsorát főz. – mondta, majd szomorkásan sóhajtott egyet. -Bemenjek veled? – kérdezte lágy hangján. Szinte már simogatott, pedig hozzám sem ért.

- Most nem kell. – mondtam és egy mosolyt erőltettem magamra. – Az csak még jobban összezavarná. – mondtam és elfordítottam az arcom, hogy ne lássa, hogy milyenfájdalmas maszkba torzul el. Miután rendeztem a vonásaim újra felé fordultam és rámosolyogtam. Ő biztatóan viszonozta és megcsókolta a homlokom.

- Odaégette a húst. – mondta Edward belekuncogva a hajamba.

- Nem meglepő. – nevettem fel. Charlie borzalmas szakács. – Majd én segítek rajta. – mondtam mosolyogva.

- Mikor jöjjek érted? – kérdezte megsimogatva a hajam.

- Alice úgyis látja majd nem? – kérdeztem játékosan.

- Azért majd hívj fel. – mondta és kivette a kesztyűtartóból az otthon felejtett telefonomat.

- Tudod. – mondtam lassan, a szemébe nézve. – Apunak is van telefonja. – mondtam vigyorogva. – De azért köszönöm. – mondta és egy gyors puszit nyomtam a szájára. Legalábbis ezt akartam, de miután eltávolodtam ő utánam kapott és sokkal hosszabbra nyújtotta a csókunkat.

- Már be kéne menned. – mondta kuncogva, mikor belecsimpaszkodtam a nyakába és nem igazán akartam elengedni.

- Ja… - tértem magamhoz és azzal szerencsétlenkedtem, hogy a telefonom beletuszkoljam a picike kis farmerzsebembe, illetve Alice féle farmerzsebembe. – Rendben. – mondtam miután betuszkoltam a zsebembe és a kilincshez nyúltam idegesen.

- Nyugalom, Bella! – mondta a fülem mellől hirtelen Edward és kinyitotta remegő kezem helyett az ajtót. – Ha valami baj van, hívj, jó? Azonnal itt leszek.

- Semmi gond. – próbáltam határozottan mondani, de nem nagyon sikerülhetett, mert Edward homlokán megjelentek az aggodalom ráncai. Rámosolyogtam és kiszálltam a kocsiból.

- Az ne zavarjon, meg amit Alice mondott, Bella! – mondta felém hajolva. Szeme egészen besötétedett. – Attól még, hogy Alice látta nem biztos, hogy ez történik.

- Én nem akarok kockáztatni Edward! – türelmetlenkedtem. Nem értettem mire akar kilyukadni.

- Nem így értettem. – mosolygott. – De, hogy most elmondta neked Alice a látomását biztos nem fogsz elmenni hozzá egyedül, ezért nem történhet meg. – mondta egyszerűen. Az ajkamat harapdáltam. És mi van, ha olyan idióta leszek, hogy mégis elmegyek. Jaj, ezek a víziók annyira összezavarnak! Annyira biztos vagyok benne, hogy igazat mutat, ezért is kell őt most látnom utoljára. Szörnyű lesz, bármikorra is halogatom. – És ne felejtsd el, hogy csak te tudod, hogy most látod utoljára. – nézett rám szomorkásan, de határozottan. Próbáltam én is ebből némi önbizalmat meríteni. – Charlie azt hiszi, hogy csak meglátogatod. – magyarázott. – Ha te is elhiszed könnyebb lesz. – tanácsolta és bíztatóan megszorította az egyik kezem, de olyan óvatosan és gyengéden, hogy semmi fájdalom nem ért, de jól esett, hogy bíz bennem.

- Köszi. – mosolyogtam rá és becsuktam a kocsi ajtaját.

Nem tudom, hogy miért párolgott el minden eddigi bátorságom, azzal, hogy Edward leparkolt Charlie háza előtt. Talán csak most múlt el Jasper nyugtatása vagy Alice határozottsága most kezdett elfelejtődni. Nem tudom, de azt igen, hogy ez a helyes. Így kell lennie, mert az nem lehet, ami Alice szörnyű látomásában történt. Csak ez járt a fejemben és abban reménykedtem, hogy így talán könnyebb lesz. Nincs más lehetőség csak ez. Most látom utoljára.

Edward megvárta, míg odaérek az ajtóhoz, majd miután biztatóan rámosolyogtam és integettem, lassan elhajtott. Visszafordultam és egy mély levegőt vettem. Nyugalom! – gondoltam vissza Edward szavaira. – Még hogy, nyugalom! – mérgelődtem magamban. Hogy nyugodjak meg, mikor most látom utoljára. Felelevenítem benne az emlékemet aztán meg eltűnök. Mégis, hogy nyugodjak meg?

Még az a csöppnyi kiegyensúlyozottság is, ami addig volt, meg míg Edward itt volt, most elillant. Teljesen bizonytalan és zavarodott voltam, ahogy itt álltam az ajtó előtt, remegő lábakkal, kezekkel és egy csomóval a torkomban. Legszívesebben toporzékoltam volna mérgemben, mert ilyen szerencsétlen vagyok, hogy nem tudok szembenézni a saját apámmal.

Felnéztem az égre. A napot már nem lehetett látni az öreg kopottas házfalaktól, de a sugarait még igen. Ahogy a szürke felhőkbe ütköztek lilára, rózsaszínre és narancssárgára feltették az ég alját. Míg ahogy feljebb néztem egyre sötétedett és megláttam a koromfekete viharfelhőt, pont Forks fölött. Már meg sem lepődök egy újabb esőjelző láttán. Itt állandóan az van. Csoda, ha néha kisüt a nap. De most nem ez fontos.

Mit is mondott még Edward? – az agyam erősen törtem bár semmi értelmes mondat nem jutott eszembe. Én most látom utoljára, de ő azt hiszi, hogy még találkozunk. Igen, ezt mondta. Na de, hogy higgyem azt, hogy én is, hogy még találkozunk? Azt mégis hogyan? Nem tudom csak úgy elfelejteni, hiszen most is ezért vagyok még mindig itt és nem bent. Mert félek, hogy utoljára látom. Pedig nem kéne, hisz tudtam, hogy ez az ára az öröklétnek, hogy örökké a családommal lehessek. És, hogy ne kelljen meghalnom vagy őket bajba sodornom.

Ebből erőt merítve kopogtam be az ajtón. A kezem remegett, mint a kocsonya, és míg hallgattam a mély dörmögő „Máris nyitom” szavat, a pulcsim cipzárjával játszottam. Aztán a lépések egyre közeledtem. Hallottam, ahogy Charlie morog magában valamit az ajtóban és a kulcsot keresi majd a kulcs forgását a zárban és a vén kopott nyekergő ajtót, ami végül kinyílt.

- Bella! – mondta apu és közben próbálta leplezni a meglepettségét. Az arcán megjelent egy őszinte mosoly és ennek következtében a szem körüli szarkalábak is. Még mindig az egyenruhájában volt, de a kezében egy megviselt konyharuha éktelenkedett.

- Szia, apu! – öleltem át. –Ugye nem zavarok? – motyogtam ölelés közben.

- Dehogy zavarsz, Bella! – mondta boldogan. – Gyere be. – mondta és arrébb állt, hogy be tudjak menni. Amint beléptem megéreztem a szörnyű odaégetett étel szagát.

- Apu te sütsz valamit? – kérdeztem fintorogva.

-Öhmm… - tétovázott. – Sült húst próbálok csinálni, de valami odaéghetett. – mondta kelletlenül.

- Rendben. – nevettem fel. – Azt majd én rendbe hozom. – ajánlottam fel ellentmondást nem tűrően. –Te pedig addig öltözz át, rendőrparancsnok.

- Kösz, Bella. –mondta hálásan és indult is az emeletre.

Én pedig addig megnéztem a kaját. A hús még menthető volt, csak meg kellett fordítani, de a krumplinak annyi. Kiszedegettem a tepsiből a megégett részeket és a többit alaposabban befűszereztem majd feltettem főni a rizst.

- Nahát! – csodálkozott apu. Végre valami normális ruha van rajta. Ki nem állhatom a rendőregyenruháit. – Miért szórtad ki a krumplit?

- Mert teljesen odaégett. – vigyorogtam. A főzési tudományán mindig jót mulatok.

- Jól van, jól van! – motyogta magában és leült a konyhaasztalhoz. – Inkább mond, hogyhogy eljöttél, ilyen későn? – kérdezte mosolyogva. – Na, nem mintha nem örülnék. Szóval érted? – tűnt el a mosoly az arcáról.

- Nincs olyan késő, apu. Még csak fél nyolc.– mondtam a padlót nézve. Majd hirtelen eszembe jutott elmosogatni. Nem akartam ránézni miközben hazudok neki. – És csak gondoltam meglátogatlak. – mondtam, de a hangom megremegett. Eddig olyan jól csináltam, amit Edward tanácsolt. Elhittem azt, amit ő hisz. Nem szabad most megtörnöm. – Egyébként hogy vagy? Nem vagy kicsit egyedül ebbe a nagy házban? – kérdeztem terelve a témát.

- Jól vagyok, kicsim. Bár tényleg nagyon hiányoztál. – mondta. És még mennyire fogok! – mondtam magamban, de azért belül reménykedtem, hogy egyszer majd elfelejt.

- Akkor van egy rossz hírem. – mondtam megtörölgetve a kezem és végre szembefordultam vele. Ezt a hírt mégsem közölhetem hátat fordítva.

- Mi az, Bella? – ijedt meg. – Van valami baj?

- Semmi komoly, csak… - haboztam. – elköltözünk.

- Megint? Na de hova és miért? – sóhajtott szomorúan, mintha meg se lenne lepve.

-Igen, anyu nem akar megint Forksban élni. – magyaráztam, mire elkezdett bólogatni és fintorogni. Persze! Gondolta, hogy anyu nem akar megint ide visszaköltözni, hiszen gyűlöli ezt a várost. - Utál itt élni és csak hirtelen döntött úgy, hogy ideköltözünk. Nem nagyon kérdezősködtünk máshol, de el akartunk menni onnan. – magyarázatom elég gyéren sikerült.

- Aha, értem. Szóval búcsúzkodni jöttél. – mondta szomorkásan. A szememet csípték a könnyek. Úgy gondoltam jobb lenne, ha visszafordulnék és mondjuk, innék valamit.– Na és, kész van már az a hús? – csapta össze a tenyerét, de a sütő, közelébe nem mert jönni.

***

- Ugye hamar meglátogatsz majd? – kérdezte az ajtóban állva Charlie és a háza előtt éppen leparkoló kocsira esett a tekintete. Én is hátranéztem.

- Ez Edward. – magyaráztam.

- Nos? – kérdezte újból választ várva az előző kérdésére. Pedig azt hittem, hogy már túlléphetünk rajta.

- Majd meglátjuk, apu. Igyekszek. – mondtam, de ennél a pár szónál kétszer is megcsuklott a hangom. Hihetetlen boldog lettem, mikor Edward megjelent mögöttem, így legalább jobban tudom tartani a könnyeim. Szörnyű hazudozó lettem, de újra eszembe jutott ennek a miért-je és visszanyertem eddigi határozottságom.

- Jó estét, Mr. Swan. – köszönt Edward udvariasan és kezet fogott apuval, majd átkarolta a derekam.

- Szervusz, Edward. – motyogta Charlie a bajsza alatt és követte Edward kezét, ami szorosan fonódott a derekamra.

- Ti is velük költöztök? – kérdezte Charlie félvállról, de tudtam, hogy nagyon is érdekli.

- Igen. – válaszolta Edward magabiztosan. – Ryan nagyon jó barátságban van Carlisle- vel és így Renée is orvosi felügyelet alatt lesz, ha valami gond adódna.

- Miért valami baj van? – kérdezte gyanakvóan apu.

- Nem, semmi. – mondta Edward. – De nem árt az elővigyázatosság.

- Értem. – mormolta apu megint csakúgy magának.

- Kezd hideg lenni, apu. – mondtam és közelebb léptem hozzá, majd átöleltem. – Szeretlek, apu. – mondtam és jó erősen megszorítottam. Néhány csepp könnyem kicsordult, de szerencsére senki nem vette észre a félhomályban. Talán Edward sem.

- Én is téged, Bella! – mondta, mikor elváltunk. – Aztán majd sokszor telefonálj!

- Rendben, apu. – nyöszörögtem és még rávetettem egy utolsó pillantást, aztán megfordultam.

- Viszlát, Mr. Swan. – köszönt Edward is és átkarolt.

- Sziasztok! – mondta apu az ajtóból.

Edward kinyitotta nekem az ajtót és besegített. Majd megállt az ajtóban és halkan megkérdezte:

- Jól vagy? – hangja aggódó és lágy volt.

- Igen. – bólogattam hevesen, de közben kibuggyant még néhány könnycsepp. Nem, ezt nem hiszem el! Miért nem tudok uralkodni magamon? Ezzel csak neki okozok fájdalmat. Közelhajolt és letörölte az arcom, majd becsukta az ajtót.

Míg Edward beszállt én egy utolsót intettem apunak, aztán elindultunk és összeszorítottam a szám, mert nem akartam, hogy kitörjön a zokogás. Most nem, Edward mellett nem. Így is elég volt, hogy meglátta a könnyeim. Megőrülnék, ha megint kezdené a szokásos beszédet. Jobb lenne, ha maradnál ember… satöbbi. Nem viselném el. És ő gyötrődne miattam.

Egyikőnk sem szólalt meg az út alatt, csak néztük a szélvédőt, amit ezúttal óriási vízcseppek áztattak. Hát még az időjárás sincs velem. Edward néha rám nézett, és megfogta a kezem, majd visszafordult a kormányhoz. Valahogy érezte, hogy nem vagyok most beszélőképes állapotban. Gyorsan odaértünk a Cullen házhoz, hiszen Edward olyan gyorsan vezetett most is, mint általában.

- Nem szeretnék most találkozni senkivel. – sóhajtottam és fojtott hangon folytattam. – Nem akarom, hogy aggódva vagy sajnálkozva nézzenek rám. De persze tudom, hogy úgyis ott lesznek. – nevettem fel keserűen.

- Nem feltétlenül. – mondta a szélvédőt bámulva. Rá kaptam a fejem. Ezt most, hogy érti? Valahogy be kell jutnom. – Húzd fel a csuklyád! – mondta és kiszállt, majd abban a pillanatban megjelent az én ajtóm mellett is. Villámgyorsan felhúztam a fejemre a csuklyát. Kinyitotta az ajtót és figyelmeztetően nézett rám. – Most ne ijedj meg! – szólt majd karjaiba kapott. – Csukd be a szemed! – gyorsan engedelmeskedtem és a fejemet belebújtattam a vállába. Majd csak annyit éreztem, hogy felfelé repülünk és földet érünk valahol, majd Edward lefektet valahova.

Kinyitottam a szemem és körbenéztem. Ez az ő szobája. Gondosan rám terített ötféle takarót, majd leoltotta a villanyt. Azt hittem elment, de egyszer csak megsimogatta az arcom.

- Akarod, hogy én itt maradjak vagy menjek le? – kérdezte valahol előttem, de a vaksötétben semmit nem láttam.

- Te maradj! – nyújtózkodtam érte és megtaláltam az arcát. A homloka ráncos volt, de ahol hozzáértem kisimult. Beljebb húzódtam, hogy Edward ideférjen mellém.

- Aludj most, Bella! – suttogta közel az arcomhoz. Bódító illata rögtön elért hozzám. – Alice már elrendezte, hogy az egész házban csak dobozok vannak. Holnap reggel indulunk.

- És… - ásítottam. – Hova megyünk?

- Most először ellátogatunk Denaliba és majd utána Alice eldönti. – mondta úgy mintha az egész nem is érdekelné. – Szeretlek. – mondta váratlanul és megint megcsókolt, de úgy, hogy szerencse, hogy nem állok, mert most tuti, hogy a lábaim feladták volna a szolgálatot.

- Én is téged. – ziháltam, majd hozzábújtam és úgy nyomott el az álom. Most nem volt kedvem zokogni, mint az előbb. Nem volt kedvem azon gondolkodni, hogy most mi lesz és mikor lesz már végre nyugalom. A jövőre nem volt kedvem gondolni, se az apuval való búcsúzkodásomra. Most semmire nem volt kedvem gondolni. Csak Edwarddal akartam lenni és nem érdekelt, hogy ki akar bántani vagy ki nem. Most csakis Edward volt és én.

 
 
 
Kérek szépen komikat!!^^

36.fejezet

Vita

-Ugye tudod, hogy legközelebb te jössz el hozzánk? –kérdezte viccelődve, de komolyan Lucy, mikor a repülőtéren búcsúzkodtunk.


-Majd meglátjuk. – mondtam idegesen. Ezzel még nem ígértem semmit. A „majd meglátjuk” nem jelenti azt sem, hogy igen és azt sem, hogy nem. De biztos vagyok benne, hogy soha többé nem találkozhatunk, ezért is a lehető legtöbb időt akartam eltölteni velük az itt töltött idejük alatt. Főleg Lorával. Bár most teljesen össze van törve, biztos, hogy felépül és megtalálja magának az igazit.

-Hiányozni fogsz. – mondta Lora és a nyakamba borult. A szeme alatti karikák még mindig nem múltak el, sőt még nagyobbak és sötétebbek lettek.

-Te is nekem. – bőbb beszédet is mondtam volna, de csak ennyi jutott tőlem.

-Bella, ne sírj! – mondta David, mikor látott megcsillanni néhány csepp könnyet az arcomon. – Nem örökre megyünk el. – nevetett felszabadultan, mikor megölelt. – Találkozunk még. – nyugtatgatott, de a szavai még jobban felzaklattak.

Nem mondtam semmit, de fájt, hogy ezt mondja. Hogy mind azt gondolják, látnak még. De mégis mit gondolhatnának. Az egészről nem tudnak semmit. Ők azt hiszik, hogy Jim hazament, még előttük és otthon várja őket. Azt hiszik, hogy beteg voltam és azért tűntem el a bálról. Olyan sokat hazudtam már nekik.

- Mennetek kell. – mondta Edward halkan mellőlem. Az ajtó felé mutatott amerre elindult a tömeg és kilehetett jutni az udvarra, ahol majd felszállnak a gépre. Az ajtó két szélén állt egy nagydarab biztonsági őr és egy apró jegyellenörző egyenruhás nő.

-Sziasztok. – köszöntek és elindultak. Hosszasan néztem távolodó alakjuk felé. Lucy Lorába belekapaszkodva haladt előre.

Kellett neki a támogatás. Most ostobán hangzik, hogy, de nagyon gyengének tűnt innen. Most, hogy tudtam, hogy mi történt vele, szörnyen sajnálom és egész nap a kedvében akartam járni. És nem csak én, hanem az egész ház. Esme tortát sütött nekik a „távozásuk alkalmával”. Persze mindenki látta, hogy ez csak kifogás, mert a torta Lora kedvence volt, de még így is csak egy falatot küzdött magába, ezt is csak udvariasságból. Alice tömérdek ruhát hozott be Lora szobájába és egész nap rajta kísérleteztünk. Egyik szett a másik után, na meg hozzáillő cipő, ékszer frizura, smink… Egyszóval Alice megint kreatívosodott. Lora pedig próbált jó fejet vágni az egészhez.

Emmett megnézetett vele egy vámpíros vígjátékot. Legalábbis ő ennek nevezte, de szörnyen ijesztő volt. Ő persze végig röhögött rajta. Jasper sajátos módon próbált segíteni. Állandóan küldte neki a pozitív energiát, a nyugalmat és az örömöt, de egy picit sem javult az állapota. Mi lesz vele? Túl fog lépni valaha?

- Bella! – szólítgatott Edward. – Jól vagy?

- Jah… - szakadtam ki gondolataimból. – Persze. Minden rendben.

-Figyelj! – fordított maga felé gyengéden, de határozottan. Az államat felemelte. Muszáj volt a szemébe néztem, ami most folyékony karamella színű volt, tele lágysággal, őszinteséggel és szomorúsággal?

-Igen?- kérdeztem kedvesen, mikor láttam, hogy habozik. A homloka ráncokba állt és nagyon elgondolkozva nézett rám.

- Ha akarsz, még utánuk mehetsz. – suttogta halkan. Olyan halkan, hogy alig hallottam.

Miután eljutott az agyamig, összezavarodtam. Miért kéne nekem utánuk mennem? Miért akarnék én utánuk menni? Semmi értelme. Hiszen itt van az egész életem, a világom, ahová mindjárt tartozni fogok és a családom. Anyu, Ryan, Nessie. A Cullen család. És Edward. Nem gondolhatja komolyan, hogy majd mindent itt hagyok. A másik ok pedig a Volturi volt. Semmi ésszerű nincs benne, ha elmegyek. A Volturi akkor majd jön értem és megöl. De ezt ő is nagyon jól tudja. Akkor meg miért mond ilyeneket?

- Bella. – nehezére esett nyugodtan beszélni továbbra is. A szemében láttam, hogy gyötrődik. – Látom rajtad, hogy szomorú vagy. Nem kell halhatatlanná válnod, mert azt hiszed, hogy megölnek. Élhetsz emberként normálisan és boldogan.

-Azt hittem ezt egyszer már megbeszéltük. – mondtam és próbáltam nem figyelni bántó szavaira. Persze, hogy élhetek normálisan, de boldogan nem. Akkor biztos nem, ha ő nincs velem.

-Igen, de ha azt hiszed, hogy nincs más választásod, akkor tévedsz. – motyogta még mindig minimális hangerőn. Nagyon összpontosítanom kellett, hogy érthetően halljam minden szavát. – Ha elmész velük, akkor a Volturi először nálunk fog téged keresni, és ha megtudják, hogy nem változtál át, akkor az egyik nyomkeresőjük megpróbál téged megtalálni, de nem tud majd, mert a képessége nem hat rád. Tehát van más választásod. – világosított fel. Az ajkamba haraptam, de olyan erővel, hogy könnyes lett a szemem. Mérgemben talán pirosabbra pirultam, mint a paradicsom, de inkább azzal foglalkozta, hogy tajtékzó szavaimat ne hallja meg az egész repülőtér.

-Te talán ezt akarod? – sziszegtem.

- Ha neked így jobb. – idegesített, hogy bár választás elé állított, ő maga nagyon is jól tudta, hogy így jobb lenne nekem. De most téved és ezt neki is be kéne már látnia.

- Nekem meg sem fordult a fejembe ilyen dolgokkal kijátszani a Volturit, de úgy látszik te egész végig ezen törted a fejed, míg mi hazajöttük Phoenix- ből. – sutyorogtam dühösen. – Ha akarnám, sem lenne más választásom, mert akkor titeket sodornálak veszélybe és egy napon úgyis megtalálnának. Nem vagyok olyan…

-Tévedsz most is, Bella! – mondta türelmesen. – Ha eljönnének, hozzánk én minden erőmmel azon lennék, hogy a lehető legtöbb Volturi tagot megöljem. – mondta és közben széttárta a kezét. – Senki nem bánthatna.

A hideg rázott, ki ha arra gondoltam, hogy Edward egy fekete köpenyes Volturi taggal küzd, akár többel is. Hiába hittem, hogy őnála nincs erősebb, én mégis idegroncs lettem, ha arra gondoltam, hogy egy Emmett termetű óriás Volturi tag Edwadot akarja megölni.

-Te most komolyan, olyan… - a számat összeszorítottam és megint ráharaptam az alsó ajkamra, nehogy valami oda nem illőt mondjak. Most nem tűnt nagy gondnak, de később megbánnám. Inkább szó nélkül hátrafordultam és megiramodtam a terem másik vége fel.

-Bella, állj meg! – motyogta Edward és a kezem után kapott. – Ne haragudj, de… féltelek! – mondta, majd szembefordított magával és megfogta a derekam.

Bár nagyon mérges vagyok rá, az érintésétől még most is megborzongtam. Ő persze félreértette a reakcióm és rögtön leengedte a kezét. Fújtatva léptem közelebb és hozzá bújtam. Meglepetten érte a dolog, de azért ő is átkarolt. A hajamat simogatta és megpuszilta a homlokom. Engem meg még az sem érdekelt, hogy az összes ember minket bámul. Miért is lenne ez most fontos?

- Nagylány vagyok! – leheltem napfény illatú bőrébe. – Nem kell engem félteni.

-Lehet, hogy nagylány vagy, de egy nagyon veszedelmes világban. – motyogta vissza. – Nem tartozol ebbe a világba.

- De igen. – mondtam határozottan. – Már réges régen idetartozom. És nemsokára már teljesen is. – mondtam és a szemébe néztem féltő és szomorú volt. – Ne nézz már rám ilyen bánatosan. – motyogtam neki én is lelombozódva. Majd felnéztem rá és mélyen karamell színű szemébe néztem. –Legyél boldog, ha azt akarod, hogy én is az legyek. – mosolyogtam, mire végre belőle is ki tudtam kényszeríteni egy halvány mosolyt.

-Rendben. – mosolygott már őszintén és felém hajolt. – Szeretlek. – suttogta közel ajakimhoz, majd megcsókolt.

A lábam megremegett a hasamba pillangók szálltak, a szívem pedig úgy dobogott, mintha kint érdekesebb lett volna. Edward csókja édes és gyengéd volt. Kizárt, hogy el tudjak menni nélküle. Ez lehetetlen kérés volt. Inkább meghalnék, az valahogy egyszerűbb életnek tűnt.

***

-Bella! – kiabálta Alice, mikor odaértünk a Cullen ház elé és Edward ajtót nyitott. Alice hihetetlen sebességgel futott le a lépcsőn egyenesen elém. Meg sem várta, míg Edward kinyitotta az ajtót. Kitárta helyette és lassan kisegített a kocsiból. majd maga felé fordított és beszélni kezdett:

- Bella, ugye tudod, hogy az átváltozásod után már nem találkozhatsz Charlie-val? – kérdezte nagy szemekkel nézve rám.

-Én… - meg kellett gondolnom mit válaszolok. – Nem úgy gondoltam igazából… Mit láttál Alice? –kérdeztem gyanakodva.

-Azt, Bella, hogy miután átváltoztál, annyira hiányzott neked Charlie, hogy elmentél hozzá. Az utolsó kép, amit láttam, hogy belépsz az ajtaján és onnantól eltűnik a jövője, majd pár órával később a tiéd is. – az elején még nyugodtan beszélt, majd a hangja átváltott idegesre és türelmetlenre. –Azt ugye te is belátod, Bella, hogy nem lehet így?

Meg akartam szólalni és megnyugtatni, hogy semmi ilyesmire nem készültem, de miért hazudtam volna? Már ha a jövőre gondolok, hiányzik apu és azt hittem megtehetem majd egyszer ezt a villámlátogatást, de úgy látszik nem. Vagy mindketten meg fogunk halni. Ha én aput megölöm, akármennyire is nem akarom, nagyon dühös leszek magamra és utálni fogok mindent, amit én csinálok, ha valamihez hozzáérek, ha valamit újra megölök. Nincs más út akkor nekem is meg kell halnom. Hogy ne érezzem többet a kínt, amit a lelkiismeretem okoz.

-Alice a látomásaid változhatnak. – mondta Edward ideges hangon.

- Igen változhatnak. –mondta keményen. – A cselekedeteink és a döntéseink alapján. És ha nem cselekszünk ez fog történni.

-Alice, én nem akarom. – leheltem halkan, de tudtam, hogy meghallották. Ránéztem Edwardra, aki mikor meglátta, hogy nézem gyorsan rám mosolygott biztatóan és bizalmasan. Nem kéne ennyire bíznia bennem.

-Tudom, Bella! – mondta és átölelt. – Ezért is fogjuk most utoljára meglátogatni. – mondta megnyugtatva. – De készülj fel, mert ez lesz az utolsó.


Kedves olvasóim!!( Remélem még vagytok)

Ha elolvastátok légyszíves írjatok véleményt. Elég egy szó is, csak azért, hogy tudjam, olvasnak-e még...
Puszilok mindenkit!!:)

Hellóbelló!:D

Elküldtem az izit Melindának, aki az első komizó volt.:)
A másik info pedig, hogy ma lesz friss! És reményeim szerint jó hosszú és tartalmas.:)

Puszi:Klaudia

ui: Egyébként, hogy tetszik az új desing?:D

Ízelítő

Sziasztok!
Bocsi, hogy eddig nem volt friss, pedig hétvégére ígértem.
18-án lesz a ballagásom és azután jönek a frissek itt is és a másik blogomon is.
Remélem még olvassa valaki és nem pártoltatok el! :)
Puszi:Klaudia (És mindenkinek jó nyári szünetet!!:))

"-Hiányozni fogsz. – mondta Lora és a nyakamba borult. A szeme alatti karikák még mindig nem múltak el, sőt még nagyobbak és sötétebbek lettek.


-Te is nekem. – bőbb beszédet is mondtam volna, de csak ennyi jutott tőlem.

-Bella, ne sírj! – mondta David, mikor látott megcsillanni néhány csepp könnyet az arcomon. – Nem örökre megyünk el. – nevetett felszabadultan, mikor megölelt. – Találkozunk még. – nyugtatgatott, de a szavai még jobban felzaklattak."

Nem mondtam semmit, de fájt, hogy ezt mondja. Hogy mind azt gondolják, látnak még. De mégis mit gondolhatnának. Az egészről nem tudnak semmit. Ők azt hiszik, hogy Jim hazament, még előttük és otthon várja őket. Azt hiszik, hogy beteg voltam és azért tűntem el a bálról.

35.fejezet

Szeretni fog?


A Cullen ház előtt ölelések és üdvözlések sorozata támadott le. Esme ölelt meg először, majd Emmett. Rosalie egy nagy mosollyal üdvözölt bennünket.


-Örülök, hogy senkinek nem esett baja! – mosolya örökéletűnek látszott és ettől gyönyörű arca csak még jobban felvirult. Ám mikor rámnézett a mosoly halványabb lett és a szemében sajnálatot láttam. Ezt nem tudtam hova tenni. Már miért kéne engem most sajnálni?

Jasper, miután megszorongatta Alice-t felém jött és engem is megölelt és abban a pillanatban még nagyobb nyugalom járt át.

-Nyugodt vagyok. – mormoltam ölelés közben a fülébe.

-Zavart és fáradt vagy, Bella! –nevetett és elengedett. Jó tudni! Én is vele kuncogtam.

Ryan, miután megölelgette anyut és Renesmee-t odajött hozzám és egy atyai ölelésben részesített. Szeretem őt is és közel áll a szívemhez, de az igazi apukám, mindig is az marad. Még ha többé nem is találkozhatok vele.

- Bella, ugye jól vagy? – kérdezte Lora, miközben a Cullen ház néhány szintű lépcsőjéről futott le hozzám az udvarra.

- Én?- értetlenkedtem.

Az arca arról árulkodott, hogy aggódik, és rögtön magyarázatot kér majd. Az első gondolatom az volt, hogy „Ki mondta el, neki?” Hirtelen feldühödtem, de még gyorsabban el is ért a nyugalom Jasper által. Biztos nem mondta el neki senki. Hiszen mindenki tudja, hogy mekkora bajban lesz ő is és tudják, hogy én mennyire nem akarom belekeverni őt.

- Mi történt? Hogy vagy? Miért nem szóltál nekem? Szívesen elkísértelek volna! – támadott le aggodalmasan és elkezdte vizsgálgatni az arcomat. Most már teljesen összezavarodtam és abszolút nem értettem semmit.

-Bella már jobban van! – mondta Alice és támogatóan megfogta az egyik derekamat, amit nem Edward karolt.

Ránéztem Alice-re, aki nyugtatóan nézett Lorára, majd rám olyan arckifejezéssel, amiből valamit meg kellett volna értenem, de most nem ment. Talán túlfáradt vagyok vagy ez csak valamilyen Alice féle közlési mód, amit ha nagyon akarnék, sem tudnék megfejteni. Talán Edward tudja, hogy miben mesterkedik. Ránéztem és olyan képet vágott, mintha a nevetését próbálná elfojtani. El kellett rajta mosolyodnom.

-Látom már, tényleg jól vagy! – sóhajtott fel megkönnyebbülten Lora. –De mégis mi volt a gond? – kérdezte összeszűkült szemekkel. Még csak most láttam, mikor egy kis fény rávetült az arcára, hogy a szemei feldagadtak és könnyesen csillognak. Már épp kérdezni akartam, hogy mi a baj, de…

-Bella! – kiáltott Lucy és ő is úgy futott le a lépcsőn, mint Lora, csak őutána ott futott David.

-Sziasztok!-köszöntem halkan.

- Már jobban van. – nyugtatta őket is Alice. - Az orvos szerint alváshiány és fáradtság. Sokat kell pihennie, de egyébként gyorsan rendbe jön. – hazudott, mint a vízfolyás és a többiek egy szavában sem kételkedtek.

- Lora, mi a… - kérdeztem volna, hogy mi a baj, de közbeszólt és Alice-hez fordult.

- Ez most nem fontos, Bella. – legyintett. – Nem kéne most pihennie?-kérdezte Alice-t és Edwardot, mintha itt sem lennék.

- De kéne! – mondta Edward és közben rámnézett szomorúan. – És azt javaslom, ma aludjatok ti is nálunk. Esme örülne neki. – mondta rámosolyogva a többiekre, de a szeme nem mosolyogott. Hiába játsza, hogy boldog, én átlátok rajta. Nem örül, hogy halhatatlan leszek.

- Rendben van! – mondta Lora és a háta mögé nézett, ahol Esme állt kedvesen mosolyogva.- Persze, csak ha nem baj!

-Dehogy baj! – legyintett és közelebb jött.- Készítettem vacsorát is. Remélem, ízlik nektek majd! – mondta megsimogatva Lora arcát, engem pedig átölelt és olyan halkan a fülembe suttogott, hogy csak az hallhatta, akinek olyan jó füle van, mint a vámpíroknak. Nekem is nagyon kellett figyelnem, hogy minden szót értsek.

- Köszönöm neked. – fogalmam sem volt, hogy mit ért ezen, de most nem kérdezhetem meg, hiszen, akkor Lora is meghallaná, amit nem szabad.

-Esme nagyon finoman főz. – kacsintottam rá fáradtan Lorára, miután Esme elengedett.

Erre Esme csak elmosolyodott és beljebb invitált mindenkit a házba. Engem és Lorát egyből a konyhába kísért, ahova Edward is követett. Lora nem sokat evett, inkább csak turkálta az ételt, aztán pár falat után kijelentette, hogy köszöni, finom, de most nem éhes, ezért felment Alice-hez, aki már berendezett számára egy szobát.

- Mi történt Lorával? – kérdeztem halkan, miután elhagyta a konyhát.

- Miután a Volturi elment… - habozott Esme, és közben leült a másik felemre.

Edward ült a másik oldalamon, de tőle most nem vártam választ. Csak élvezni akartam a jelenlétét és elfeledni a nélküle töltött órákat és úgy láttam, hogy ezt ő is így gondolta. Csak ült mellettem közel húzódva és hol a hajamat babrálta, hol csak nézett, de nem szólt egy szót sem és jelét sem adta, hogy meg akarna szólalni.

- Tyler felment Carlisle szobájába és mindent elmondott magáról, amit ő kérdezett. – folytatta a magyarázatot Esme. Még csak most jutott eszembe, hogy Tylert még nem is láttam. Vajon lehet ennek valami köze a dologhoz? – Sokat segített ezzel nekünk és Renée is ki fog csattanni örömében, ha ezt elmondja neki Ryan. Nessie növekedése meg fog állni pár év múlva, mikor már úgy néz ki, mint egy tizenhét éves. – örvendezett, majd szomorúan felsóhajtott. – Ezután Tyler elköszönt Lorától és elment. Neki csak annyit mondott, hogy így jobb lesz és törődjön bele, de igazából nem akarja veszélybe sodorni. – ráncolta össze a homlokát. – Félti saját magától. Ő ugyan biztos benne, hogy soha nem bántaná, de attól fél, hogy a tegnapi éjszaka még egyszer előfordul, és ő nem tudná megvédeni. És úgy gondolja, hogy ennek a kapcsolatnak nem lenne hosszú jövője.– magamat beleképzelve a helyzetbe már a sírógörcs kerülgetett, de ezt a gondolatot elüldöztem. De most Loráról van szó. Ő erősebb. Hamar túllép és talál egy másik fiút magának. Ezen az időszakon is túl fog esni és újra a régi Lora lesz.

Azon kívül szörnyen mérges vagyok Tylerre, mert itt merte hagyni. Lehet, hogy ő akkor máshogy gondolta. A történtektől elködösült az agya és csak Lora biztonságára tudott gondolni és nem akarta, hogy vámpír váljon belőle. Én nem tudtam mit tennék ilyenkor Lora helyében, de nekem segítenem kell neki a felépülésben, de hogy ha így is már csak néhány napom vagy még annyi sem maradt. Hogy segíthetnék, ha ők már holnap utaznak el?

- Szegényeim! – mondta Esme miközben elvette előlem a tányért. – Főleg szegény kislány! Egyszerűen nem bírta elfogadni, hogy elhagyták. Annyira szerette azt a fiút és most teljesen el van veszve. – csóválta a fejét. – De Tylernek sem volt könnyű meghoznia ezt a döntést. Rettenetesen szenvedett, mikor utoljára beszéltünk vele. Nagyon megszerették egymást! – mondta és annyira átérezte más bánatát, hogy ha tudna sírni már biztos azt, tenné.

-Köszönöm a vacsorát, Esme! – mondtam halkan. – Nagyon finom volt. –dicsértem meg.

-Szívesen kincsem. – mosolygott rám és megsimította az arcomat. – Még szerencse, hogy te itt vagy velünk. – szavai melengették a szívemet. – De téged is nagyon féltelek! – ráncolta a homlokát.

- Ne aggódj miattam! – próbáltam mosolyogni rá. – Én jól vagyok.

Megittam egy pohár vizet, majd elköszöntem Esmetől és Edwarddal együtt felmentünk az emeletre.

-Ma Lora alszik a te szobádban és te az enyémben, mert hiába ilyen óriási ez a ház, nincs olyan sok vendégszobánk. – közölte Edward a lépcső tetején megállva. – Gondolom, most be akarsz menni hozzá. – tapogatózott Edward vakon a fejemben.

-Igen. – vágtam rá. – Most szüksége van valakire.

-Menj csak! – motyogta, de még visszahúzott egy édes csókra. –Szeretlek.

-Én is téged. – ugyan rövid csók volt, de én most is kicsit kapkodtam a levegőt.

Egy halvány mosollyal váltunk el, és míg ő elindult a folyosó leghátsó ajtajához, én benyitottam a saját szobámba, ami most nem az enyém. Lora az ágyon feküdt és Lucy mellette térdelt, az arcát simogatta és zsebkendőket adogatott neki. Alice az ágyon ült mellette és szavakkal próbálta nyugtatgatni. Mikor beléptem egyből mindenki rám nézett. Halkan és figyelve, hogy ne botoljak meg semmiben a félhomályban odasétáltam az ágyhoz és leültem a szélére.

-Gyere. - intettem Lorának, hogy üljön fel. Felült és közben a karjait körém tekerte. Én is átkaroltam és egyenletesen ringatni kezdtem. Ettől talán megnyugszik. Már egy ideje ezt csináltuk minden szó nélkül, mire suttogva megszólalt.

- Köszönöm, hogy itt vagytok, de kezdek elálmosodni. – motyogta. – Nem kell álmomban is itt őrködnötök.

Lassan visszasegítettem az ágyába és a kósza hajtincseket óvatosan kitöröltem nedves arcáról. Hálálkodva pislogott rám, de már álmosan is. Néhány pislantásnál már látszott, hogy nehezére esik újra kinyitni.

-Jól leszel? – kérdeztem halkan.

Nem válaszolt csak bólintott és egy erőltetett mosolyt formált ajkaira, amitől inkább még elgyötörtebbnek tűnt az arca.

-Jól van. – motyogtam, majd megpusziltam a homlokát, elköszöntünk mindhárman ás megcéloztam Edward szobáját. Halkan bekopogtam, mire egyből kinyílt előttem az ajtó.

-Neked nem kell kopognod. – mormolta, miközben behúzott a szobába és becsukta az ajtót. Óvatosan – mintha egy porcelánbabával bánna – magához húzott és a mellére vont. Mélyet szippantotta hajamból és végigsimította a hajamat, amitől én szinte mindenhol libabőrös lettem. Kicsit elhúzódott, hogy a szemembe nézhessen és a kezét a szívemre helyezte, ami most úgy dobogott, mintha ki akarna ugrani a helyéről. A tudat, hogy hallja ő is, hogy milyen hatással van rám égetett és úgy éreztem, mintha már az egész fejem még a paradicsomnál is pirosabb lenne. Halványan elmosolyodott és végigsimította égő arcomat.

-Ez fog hiányozni. – suttogta és én pár pillanat után rájöttem, hogy mire gondol. ha vámpír leszek, nem fogok többé elpirulni és egyenetlenül dübörgő szívdobbanásaim sem jelezhetik neki, hogy milyen hatással van rám, sőt még libabőrös sem leszek többé soha. Mennyi fog maradni belőlem, amit ő szeretett?

-Most elmegyek zuhanyozni. – motyogtam és próbáltam nem csalódott hangszínben beszélni, de a hangom elárult. Megcsuklott néhányszor.

-Bella! – fogta meg a kezem és húzott vissza magához. – Én ugyanúgy szeretni foglak. Nem leszel sokkal másabb. – mondta és megsimította az arcomat.

-De azt mondtad, hogy hiányozni fog. – mondtam. – Vagyis ez az énem fog hiányozni, aki most vagyok. Én nem fogok többé elpirulni és nem fog a szívem sem dobogni soha…

-De te attól ugyan az a Bella leszel. – motyogta. Szavai megnyugtattak. – Az én kicsi Bellám. – suttogta, majd ajkaink újból egymásra találtak.

34. fejezet

Öröm és bánat



Mindenki el tud menekülni egy bajtól, egy végzetes problémától, ami súlyos következményeket okoz majd az életében. Egy normális ember más gondokkal küzdene meg, de ő rendezné, vagy csak elmenekülne, mindenképpen van kiút számára. De számomra nincs. Mondhatnám, hogy én is normális ember vagyok, de különlegesek között, és ha velük vagyok, akkor ugyanúgy és ugyanazt az életet élem. Megbánni nem fogom, mert ahhoz túlságosan is szeretem ezt az életet és a benne lévő fontos szereplőket, de valamikor eljön a vég és én nem húzhatom már sokáig, mert akkor másokat keverek bajba.


Elkeseredetten gyurmáltam az ujjaimat és könnyes pillákkal meredtem rá a sík asztallapra. Talán fel kéne, hívnom Edwardot mielőtt felszállok a gépre. Hallhatnám a hangját még, lehet, hogy utoljára. erre a gondolatra a szoros csomó, ami már eddig is a gyomromba éktelenkedett, megfeszült majd még szorosabb lett. Ettől úgy éreztem mindjárt megfulladok és kapkodnom kell a levegőt, hogy jusson nekem is, eközben valami nedvesség borította be az egész arcom és homályosította el a szemem. Zokogtam, de csak némán.

Renée megérintette a hátam, majd a kezembe adott egy zsebkendőt és egy mobilt. Honnan tudja? Elsőre egy őrült ötlet jutott az eszembe. Talán ő is olvas a gondolataimban, de aztán a hátam mögé néztem és láttam mit csinál. Nessie-t dajkálta és próbálta rátukmálni azt a szendvicset, amit már mindegyikőnk elutasított. Anyu halkan dudorászott neki és közben ringatózott vele. Gyönyörűen csilingelő hangja visszhangzott a nagy teremben. Bár nem sokan voltak mégis a legtöbben erre néztek. Nem gondolatolvasó, csak anya.

A zsebkendővel kitöröltem a szememből a nedvességet, majd reszkető kézzel nyomkodtam a gombokat. Miután az összes számot benyomtam, elindítottam a hívást és a telefont a fülemhez emeltem. Az első csengésre felvette.

-Bella! Valami baj van? – kérdezte aggodalmasan. A hangja sürgető volt és türelmetlen, de mégis nagyon gyengéd hangon beszélt velem. De fog hiányozni. A halál után is érezhetek ezután fájdalmat?

-Nem, nincs. – nyugtattam szipogva. – Csak hallani akartam a hangodat. Ugye, nem zavarlak? – olyan halk voltam, hogy egy átlagember nem hallhatta volna meg.

-Dehogy zavarsz, örülök, hogy hívtál!- még ennyi idő után is melegség töltött el, hogy valaki örül nekem és ráadásul Edward az - Én is akartalak, csak azt hittem, hogy már a repülőn vagytok.- magyarázta.

-Most mi lesz? – leheltem. A hangom túl kevés volt egy normál beszélgetéshez. Vagy el-el csuklott volna vagy nem is tudtam volna megszólalni a sírástól. De nem akartam megint bőgni, inkább próbáltam erős lenni és felkészülni lelkiekben, már ha lehet.

-Nem tudom, Bella, de ígérem, hogy nem engedem, hogy bárki is bántson téged. – mondta és a hangjában olyan győzni vágyást lehetett kihallani, hogy úgy éreztem ezt lehetetlen lerombolni.

-De akkor elvisznek titeket! – már majdnem kiabálva mondtam és elkezdtem zihálva venni a levegőt. Próbáltam lelassítani a légzésemet, de így is csak hangos kapkodást produkáltam. A túl sok oxigéntől egy kicsit megszédültem, de nem annyira, hogy ne tudjak még kiabálni a telefonba. – Azt nem! Nem, nem, nem! – kiabáltam, mint egy kisgyerek. Annyira vágytam rá, hogy itt legyen mellettem, és arra, hogy átöleljen. Biztonságban akartam már végre érezni magam és nem ebben az örökös rettegésben. Arra vágytam, hogy valaki megnyugtasson, ezzel próbálkozhat anyu és Alice is, de erre most ők nem képesek.

-Bella. – szólt rám anyu és megsimogatta a fejem. Nem figyeltem rá. Ő nem ért meg. Senki, még Edward sem.

-Bella, ezt felejtsd el! – egy kicsivel feljebb emelte a hangját, de nem kiabált.

-Nem hagyom!- sikkantottam, de a hangom elhagyott.

-Fejezd be ezt! –utasított a vonal túlsó végén szigorúan. – Hol vagytok? Nem kéne már indulni a gépre?

-Dehogy nem kéne! – motyogta anyu. – De hol van már Alice?

-Mi nem tudjuk… - szipogtam, de nem tudtam folytatni, mert elcsuklott a hangom és újra rám tört a sírógörcs.

-Mit nem tudtok, kicsim? – kérdezte gyengéden és elgyötört hangon. – Ne sírj, kérlek. –könyörgött. – Sajnálom, hogy kiabáltam, de, hogy gondolhatsz erre. – a hangja megremegett, de ő mégis próbálta tartani bennem a lelket. Mély levegőt vett és újból kérdezett. – Mi az, amit nem tudtok, szerelmem?

-Azt, hogy Alice… - esküszöm, hogy azt hittem végre el tudom mondani, amit akarok.

-Igen? – kérdezte türelmesen.

-Bella, add nekem ide azt a telefont, kicsim. –szólt közbe Renée és ravaszan kicsavarta a mobilt a kezemből.

-Ne! – álltam fel és a telefon után nyújtózkodtam, ami már anyu kezében volt.

-Nem tudjuk, hogy Alice hova tűnt. Azt mondta, hogy elmegy telefonálni, de még…

-Kedves utasaink! Kérjük, induljanak a kettes kijárat felé, ahol öt perc múlva indul az 5óra 30-as repülőgép! – szakította félbe anyu hangját egy monoton női hang, ami bevisszhangozta az egész helyiséget. Hol van már, Alice?

-Én elmegyek és megnézem Alice-t arrafele.- mutattam arra amerre körülbelül 10 perce elment.

-Nem, nem Bella!- nyúlt utánam anyu, mikor épp elindultam.-gyere ide, Bella! Már biztos, hogy ő is hallotta a hangosbemondót.- mondta úgy, hogy közben még mindig Edwarddal beszélt.

Hál istennek, Renée-nek igaza volt, mert Alice egyből előbukkan az egyik ajtó mögül egy óriási vigyorral az arcán, amit nem tudtam hova tenni. Gyorsan odajött hozzám, belém karolt és követtük anyuékat a kettes ajtó felé.

-Majd elmagyarázom a gépen. –mondta, mikor kissé értetlenül néztem rá, majd kitessékelt az ajtón.

Mikor kiléptünk a szabadba láttuk, hogy még néhányan most szállnak fel és egy csomóan jönnek felénk. A kezemet anyu felé nyújtottam- menet közben- mire ő végre odaadta a mobilom.

-Edward?

-Itt vagyok, Bella! Jobban vagy? Már mentek a gépre?- kérdezte aggodalmasan.

-Már megyünk fel! De most leteszem, jó? Szeretlek! – mondtam lihegve, mert közben igyekezni kellett fel.

-Én is szeretlek! – majd letette.

Bemutattuk a jegyeinket és gyorsan leültünk a helyünkre, mert már indultunk.

-Alice megosztanád nekem is, hogy minek örülsz ennyire?- kérdeztem bosszúsan.- És mégis hol… ?

-Nem vagyunk halálra ítélve, Bella! Egyikőnk sem hal meg és nem csatlakozik a Volturihoz. –sutyorogta örömmel, de még nem tudtam felfogni.

-Alice…

-Bella, beszéltem Aroval és azt mondta, hogy adnak nekünk egy kis időt, de téged át kell változtatnunk.

-Komolyan Alice és ezt csak most mondod?-szólt közbe anyu jó pár hanggal feljebb a normálisnál.

-Siettünk! – emlékeztette vigyorogva barátnőm. Újra a régi. A mosolygós energiabomba.

-Felhívom a többieket. – mondta anyu felhőtlenül boldogan és Nessie is belecsimpaszkodott az anyukánk karjába és ő is odahajolt a telefonhoz.

-Bella, ugye nem baj, hogy neked is… halhatatlannak kell lenned? – kérdezte Alice halkan, hogy más ne hallja.

-Nem. – ráztam a fejem. –Én ezt akartam, de Edward dühös lesz. – ráncoltam a homlokom.

-Majd én beszélek vele. – vont vállat és bíztam benne, hogy talán ő majd meg tudja győzni.

***



Miután kiszólt a hangszóróból egy újabb női hang, bekötöttük a biztonsági övet és a gép leszállt. Izgatottan tolongtam az emberek között. Én akartam az első lenni. Alice maga után húzott és így végre kijutottunk. A lépcsőn többször is megbotlottam, mert túl sokat nézelődtem, hogy lássam, hol van végre Edward. De mindig oda kellett figyelnem a lábaimra, mert akárhányszor felnéztem botlottam egyet.

-Bella! – szólt Edward mellőlem, miközben a derekamat megragadva húzott ki a tömegből. A hangjától átjárt a megkönnyebbültség és még jobban éreztem, hogy fontos vagyok. Türelmetlen kisgyerek módjára kapaszkodtam bele a nyakába és erősen átöleltem. Ő az egyik kezével átfonta a derekamat és a másikkal a hajam simogatta. A fejem ráhajtottam a vállára és mély levegőt vettem. A csodálatos illata mellett észrevettem, hogy már normálisan tudom venni a levegőt. Senki nem szippantja el előlem. És most már a másik felem is szépen visszatalált hozzám. Egy egész lettem újra, vele.

A két kezével megfogta az arcom és a szemembe nézett. Most feketén megvillanó szeme örömöt és bánatot is mutatott egyben.

-Hiányoztál. - mondtam és végigsimítottam az arcán.

-Szeretlek. - mondta mélyen belenézve a szemembe. Olyan, mintha belém látna. Ostobaság volt azt gondolnom, hogy senki nem ért meg engem. Edward biztosan. Ő az egyetlen aki teljsen megért és ahogy vagyok elfogad.

-Én is szeretlek. - mondtam és a szememben újból megjelent néhány könnycsepp, amelyek behomályosították ezt a pillanatot. - Te is hallottad, hogy...

-Igen. - mondta keményen. Tudtam, hogy ezt a hangot nem nekem szánja, de kicsit rosszul esett.

-Azt hittem, hogy te is velem akarsz lenni, örökre. - vontam le szomorúan a következtetést és lesütöttem a szemem.

-Olyan butus vagy! - csóválta a fejét homlokráncolva és felemelte az államat, hogy újra a szemembe nézhessen. - Szeretném, hogy velem legyél örökre. -ismételt meg. - De  nem szívesen teszem kockára a lelkedet.

-Edward, ez bolondság! - néztem rá csúúnyán. Legalábbis próbáltam. - Van lelked! -biztosítottam.

Magába morgott még valamit, amit nem hallottam, de aztán újra rám nézett, majd lehajolt és megcsókolt.