34. fejezet

Öröm és bánat



Mindenki el tud menekülni egy bajtól, egy végzetes problémától, ami súlyos következményeket okoz majd az életében. Egy normális ember más gondokkal küzdene meg, de ő rendezné, vagy csak elmenekülne, mindenképpen van kiút számára. De számomra nincs. Mondhatnám, hogy én is normális ember vagyok, de különlegesek között, és ha velük vagyok, akkor ugyanúgy és ugyanazt az életet élem. Megbánni nem fogom, mert ahhoz túlságosan is szeretem ezt az életet és a benne lévő fontos szereplőket, de valamikor eljön a vég és én nem húzhatom már sokáig, mert akkor másokat keverek bajba.


Elkeseredetten gyurmáltam az ujjaimat és könnyes pillákkal meredtem rá a sík asztallapra. Talán fel kéne, hívnom Edwardot mielőtt felszállok a gépre. Hallhatnám a hangját még, lehet, hogy utoljára. erre a gondolatra a szoros csomó, ami már eddig is a gyomromba éktelenkedett, megfeszült majd még szorosabb lett. Ettől úgy éreztem mindjárt megfulladok és kapkodnom kell a levegőt, hogy jusson nekem is, eközben valami nedvesség borította be az egész arcom és homályosította el a szemem. Zokogtam, de csak némán.

Renée megérintette a hátam, majd a kezembe adott egy zsebkendőt és egy mobilt. Honnan tudja? Elsőre egy őrült ötlet jutott az eszembe. Talán ő is olvas a gondolataimban, de aztán a hátam mögé néztem és láttam mit csinál. Nessie-t dajkálta és próbálta rátukmálni azt a szendvicset, amit már mindegyikőnk elutasított. Anyu halkan dudorászott neki és közben ringatózott vele. Gyönyörűen csilingelő hangja visszhangzott a nagy teremben. Bár nem sokan voltak mégis a legtöbben erre néztek. Nem gondolatolvasó, csak anya.

A zsebkendővel kitöröltem a szememből a nedvességet, majd reszkető kézzel nyomkodtam a gombokat. Miután az összes számot benyomtam, elindítottam a hívást és a telefont a fülemhez emeltem. Az első csengésre felvette.

-Bella! Valami baj van? – kérdezte aggodalmasan. A hangja sürgető volt és türelmetlen, de mégis nagyon gyengéd hangon beszélt velem. De fog hiányozni. A halál után is érezhetek ezután fájdalmat?

-Nem, nincs. – nyugtattam szipogva. – Csak hallani akartam a hangodat. Ugye, nem zavarlak? – olyan halk voltam, hogy egy átlagember nem hallhatta volna meg.

-Dehogy zavarsz, örülök, hogy hívtál!- még ennyi idő után is melegség töltött el, hogy valaki örül nekem és ráadásul Edward az - Én is akartalak, csak azt hittem, hogy már a repülőn vagytok.- magyarázta.

-Most mi lesz? – leheltem. A hangom túl kevés volt egy normál beszélgetéshez. Vagy el-el csuklott volna vagy nem is tudtam volna megszólalni a sírástól. De nem akartam megint bőgni, inkább próbáltam erős lenni és felkészülni lelkiekben, már ha lehet.

-Nem tudom, Bella, de ígérem, hogy nem engedem, hogy bárki is bántson téged. – mondta és a hangjában olyan győzni vágyást lehetett kihallani, hogy úgy éreztem ezt lehetetlen lerombolni.

-De akkor elvisznek titeket! – már majdnem kiabálva mondtam és elkezdtem zihálva venni a levegőt. Próbáltam lelassítani a légzésemet, de így is csak hangos kapkodást produkáltam. A túl sok oxigéntől egy kicsit megszédültem, de nem annyira, hogy ne tudjak még kiabálni a telefonba. – Azt nem! Nem, nem, nem! – kiabáltam, mint egy kisgyerek. Annyira vágytam rá, hogy itt legyen mellettem, és arra, hogy átöleljen. Biztonságban akartam már végre érezni magam és nem ebben az örökös rettegésben. Arra vágytam, hogy valaki megnyugtasson, ezzel próbálkozhat anyu és Alice is, de erre most ők nem képesek.

-Bella. – szólt rám anyu és megsimogatta a fejem. Nem figyeltem rá. Ő nem ért meg. Senki, még Edward sem.

-Bella, ezt felejtsd el! – egy kicsivel feljebb emelte a hangját, de nem kiabált.

-Nem hagyom!- sikkantottam, de a hangom elhagyott.

-Fejezd be ezt! –utasított a vonal túlsó végén szigorúan. – Hol vagytok? Nem kéne már indulni a gépre?

-Dehogy nem kéne! – motyogta anyu. – De hol van már Alice?

-Mi nem tudjuk… - szipogtam, de nem tudtam folytatni, mert elcsuklott a hangom és újra rám tört a sírógörcs.

-Mit nem tudtok, kicsim? – kérdezte gyengéden és elgyötört hangon. – Ne sírj, kérlek. –könyörgött. – Sajnálom, hogy kiabáltam, de, hogy gondolhatsz erre. – a hangja megremegett, de ő mégis próbálta tartani bennem a lelket. Mély levegőt vett és újból kérdezett. – Mi az, amit nem tudtok, szerelmem?

-Azt, hogy Alice… - esküszöm, hogy azt hittem végre el tudom mondani, amit akarok.

-Igen? – kérdezte türelmesen.

-Bella, add nekem ide azt a telefont, kicsim. –szólt közbe Renée és ravaszan kicsavarta a mobilt a kezemből.

-Ne! – álltam fel és a telefon után nyújtózkodtam, ami már anyu kezében volt.

-Nem tudjuk, hogy Alice hova tűnt. Azt mondta, hogy elmegy telefonálni, de még…

-Kedves utasaink! Kérjük, induljanak a kettes kijárat felé, ahol öt perc múlva indul az 5óra 30-as repülőgép! – szakította félbe anyu hangját egy monoton női hang, ami bevisszhangozta az egész helyiséget. Hol van már, Alice?

-Én elmegyek és megnézem Alice-t arrafele.- mutattam arra amerre körülbelül 10 perce elment.

-Nem, nem Bella!- nyúlt utánam anyu, mikor épp elindultam.-gyere ide, Bella! Már biztos, hogy ő is hallotta a hangosbemondót.- mondta úgy, hogy közben még mindig Edwarddal beszélt.

Hál istennek, Renée-nek igaza volt, mert Alice egyből előbukkan az egyik ajtó mögül egy óriási vigyorral az arcán, amit nem tudtam hova tenni. Gyorsan odajött hozzám, belém karolt és követtük anyuékat a kettes ajtó felé.

-Majd elmagyarázom a gépen. –mondta, mikor kissé értetlenül néztem rá, majd kitessékelt az ajtón.

Mikor kiléptünk a szabadba láttuk, hogy még néhányan most szállnak fel és egy csomóan jönnek felénk. A kezemet anyu felé nyújtottam- menet közben- mire ő végre odaadta a mobilom.

-Edward?

-Itt vagyok, Bella! Jobban vagy? Már mentek a gépre?- kérdezte aggodalmasan.

-Már megyünk fel! De most leteszem, jó? Szeretlek! – mondtam lihegve, mert közben igyekezni kellett fel.

-Én is szeretlek! – majd letette.

Bemutattuk a jegyeinket és gyorsan leültünk a helyünkre, mert már indultunk.

-Alice megosztanád nekem is, hogy minek örülsz ennyire?- kérdeztem bosszúsan.- És mégis hol… ?

-Nem vagyunk halálra ítélve, Bella! Egyikőnk sem hal meg és nem csatlakozik a Volturihoz. –sutyorogta örömmel, de még nem tudtam felfogni.

-Alice…

-Bella, beszéltem Aroval és azt mondta, hogy adnak nekünk egy kis időt, de téged át kell változtatnunk.

-Komolyan Alice és ezt csak most mondod?-szólt közbe anyu jó pár hanggal feljebb a normálisnál.

-Siettünk! – emlékeztette vigyorogva barátnőm. Újra a régi. A mosolygós energiabomba.

-Felhívom a többieket. – mondta anyu felhőtlenül boldogan és Nessie is belecsimpaszkodott az anyukánk karjába és ő is odahajolt a telefonhoz.

-Bella, ugye nem baj, hogy neked is… halhatatlannak kell lenned? – kérdezte Alice halkan, hogy más ne hallja.

-Nem. – ráztam a fejem. –Én ezt akartam, de Edward dühös lesz. – ráncoltam a homlokom.

-Majd én beszélek vele. – vont vállat és bíztam benne, hogy talán ő majd meg tudja győzni.

***



Miután kiszólt a hangszóróból egy újabb női hang, bekötöttük a biztonsági övet és a gép leszállt. Izgatottan tolongtam az emberek között. Én akartam az első lenni. Alice maga után húzott és így végre kijutottunk. A lépcsőn többször is megbotlottam, mert túl sokat nézelődtem, hogy lássam, hol van végre Edward. De mindig oda kellett figyelnem a lábaimra, mert akárhányszor felnéztem botlottam egyet.

-Bella! – szólt Edward mellőlem, miközben a derekamat megragadva húzott ki a tömegből. A hangjától átjárt a megkönnyebbültség és még jobban éreztem, hogy fontos vagyok. Türelmetlen kisgyerek módjára kapaszkodtam bele a nyakába és erősen átöleltem. Ő az egyik kezével átfonta a derekamat és a másikkal a hajam simogatta. A fejem ráhajtottam a vállára és mély levegőt vettem. A csodálatos illata mellett észrevettem, hogy már normálisan tudom venni a levegőt. Senki nem szippantja el előlem. És most már a másik felem is szépen visszatalált hozzám. Egy egész lettem újra, vele.

A két kezével megfogta az arcom és a szemembe nézett. Most feketén megvillanó szeme örömöt és bánatot is mutatott egyben.

-Hiányoztál. - mondtam és végigsimítottam az arcán.

-Szeretlek. - mondta mélyen belenézve a szemembe. Olyan, mintha belém látna. Ostobaság volt azt gondolnom, hogy senki nem ért meg engem. Edward biztosan. Ő az egyetlen aki teljsen megért és ahogy vagyok elfogad.

-Én is szeretlek. - mondtam és a szememben újból megjelent néhány könnycsepp, amelyek behomályosították ezt a pillanatot. - Te is hallottad, hogy...

-Igen. - mondta keményen. Tudtam, hogy ezt a hangot nem nekem szánja, de kicsit rosszul esett.

-Azt hittem, hogy te is velem akarsz lenni, örökre. - vontam le szomorúan a következtetést és lesütöttem a szemem.

-Olyan butus vagy! - csóválta a fejét homlokráncolva és felemelte az államat, hogy újra a szemembe nézhessen. - Szeretném, hogy velem legyél örökre. -ismételt meg. - De  nem szívesen teszem kockára a lelkedet.

-Edward, ez bolondság! - néztem rá csúúnyán. Legalábbis próbáltam. - Van lelked! -biztosítottam.

Magába morgott még valamit, amit nem hallottam, de aztán újra rám nézett, majd lehajolt és megcsókolt.