38. fejezet 2.rész

Készülődés


„-Most mesélj! Mi volt tegnap Charlie-nál? - kérdezte köntörfalazás nélkül.”


- Szörnyű volt, Alice! – panaszkodtam. – Azt hittem, hogy könnyebb lesz, de nem. Mikor Edward kitett és elhajtott, akkor elszállt minden nyugodtságom és percekig csak álltam az ajtó előtt és azon gondolkoztam, hogy mit kéne mondanom. – nevettem fel magamon.

Borzasztóan nevetségesnek tűntem már így később nézve, józan szemmel, de akkor tényleg pánikba voltam esve.

- Áu! – szisszentem fel, mert Alice a kelleténél erősebben bánt a hajammal.

- Bocsi, Bella! – mosolygott bűnbánóan. – Na, halljam, és utána mi történt? – faggatózott tovább.

Végül minden egyes részletet el kellett mesélnem a tegnapi estéről. Minden lépésemet, érzésemet, mozdulatomat. Rájöttem, hogy Alice még többet szeret beszélni, akkor, ha engem cicomáz. De mikor én beszéltem akkor is türelmesen végighallgatott-, na, jó nem mindig.

Egyszer Rosalie is feljött, hogy Alice-el együtt ruhát válasszanak nekem. Persze udvariasan közöltem, hogy csakis nadrágot vagyok hajlandó felvenni. Alice ugyan belegyezett, de az övéi közül választott. Fekete csőnadrágot aggatott rám, meg egy kék, eléggé mélyen dekoltált blúzt és felé a saját egyszerű pulcsimat.

- Alice? – szólítottam meg, miközben már az ágyán ültem és vártam, hogy kijöjjön a nyitott ajtajú gardróbból. Lehetséges, hogy elveszett benne? Nem kizárt. Egy ekkora gardróbban semmi sem lehetetlen. Hiszen nagyobb, mint a szoba!

- Igen, Bella? – táncolt ki kecsesen a szobából és leült mellém az ágyra. Kedvesen mosolygott rám és várta, hogy kérdezzek.

- Most hova is utazunk?

- De hát Edward már mondta, nem? – ráncolta a szemöldökét.

- Igen, mondta, de nekem még nincs olyan szupermemóriám, mint nektek! – vigyorogtam.

- Denaliba megyünk. – tájékoztatott. – Elezar családjához. Tudod, akik itt voltak anyukád átváltozásakor. – magyarázott. Az emlékképektől összerezzentem és megráztam a fejem, mintha attól elfelejteném.

- Aha, emlékszem. – és nyeltem egy nagyot. Tanya nem igazán kedvelt a múltkor.

- Ne aggódj, Bella! – nyugtatgatott. – Mindent teljesen tisztán látok! Minden a legnagyobb rendben lesz.

- A jövő még változhat. – emlékeztettem.

- Ez nem. – makacskodott.

- Milyen leszek újszülöttként? – váltottam témát.

- Gyönyörű és kecses. – áradozott mosolyogva. – A ruháimat még mindig nem fogod szeretni, de minden nagyon jól fog állni ra…

- Alice, én nem a külsőmre vagyok kíváncsi és most hanyagoljuk a ruhákat, hanem, hogy hogyan fogok viselkedni. – mondtam halkan. – Ugye nem akarok majd rátámadni senkire?

- Dehogy! – nyugtatott. – Áldott jó újszülött leszel. – kacagott fel.

- Alice, és mennyire fáj… - haboztam egy kicsit. Vajon megkérdezhetem tőle? – az átváltozás?

- Ez az egy dolog, amire még emlékszem az emberi életemből. – úgy meredt maga elé, mintha látomása lenne, pedig most visszaemlékezett arra az időre. Mohón vártam a folytatást. – A fájdalomra. – összerezzent. – Ez az egyetlen emlékem onnan.

- És milyen fájdalom? – kérdeztem félve, de tudnom kell. Kellőképpen fel kell készülnöm.

- Hát nem tudom, hogy ezt el kellene- e mondanom. – tétovázott, zavart mosollyal.

- Kérlek, Alice! – könyörögtem, kölcsönvéve az ő kiskutya szemeit, hasonló hatás reményében. – Ha felkészülök rá, lehet, hogy jobban kezelem.

- Ebben én nem reménykednék. – figyelmeztetett. Egy pillanatra meghökkentett, de aztán újból kérleltem.

- Légy szíves, Alice!

- Edward megnyúz! – nyöszörgött.

- Mikor érdekelt téged valaha is, hogy Edward mit szól a dolgaidhoz? – csattantam fel. – Én nem mondom el neki. – ígértem. Kis habozás után válaszolt.

- Olyan, mintha égnél, de az egész testedben, mindenhol. – fintorgott. – Rose könyörgött, hogy öljék meg. Én sikítoztam, de anyukád egész jól bírta. – mondta, aztán figyelmeztetve felemelte az ujját. – A viselkedésen nem múlik, hogy mennyire fáj. Attól még, hogy Renée nem sikítozott ugyanúgy szenvedett.

- Értem. – meredtem magam elé. Igyekeztem leplezni ijedtségemet, de a szenvedés szónál már frászt kaptam.

- Nem kell úgy tenned, mintha semmit nem éreznél ez a dolog iránt. – Alice átlátott rajtam. – Bolondnak néznélek, ha nem lennél ijedt. – mosolyodott el. – De már mindenki tudja, hogy elhatároztad magad. Senki nem fog megakadályozni. Csak nyugi. – mondta és bíztatóan rám mosolygott. – Mindenki veled van és segíteni fog. A Denali klán is. – tette hozzá.

- Szerintem Tanya nem igazán fog örülni nekem. – jegyeztem meg kelletlenül. Akaratlanul is eszembe jutott természetfeletti szépsége.

- Vele ne törődj! – legyintett. – Majd beletörődik a dolgok állásába.

- Aha. – motyogtam. Az az egy tény nyugtatott, hogy nemsokára én is olyan lehetek. Szép, és ami fontosabb egyenrangú, mindenkivel. Nem kell majd állandóan félteni, hogy elbotlok, és talán nem kavarodik fel a gyomrom, ha egy olyan szépségre gondolok, mint Tanya, és aki Edwardot akarja. Minden megváltozik.

- Na, fogd a táskád! – nyomta a kezembe. – Megjöttek a többiek! Indulunk! – felhúzott az ágyról és kitolt az ajtón.


Kérek szépen komikat!!;))