39.fejezet

Átváltozás



Valami selymes dolog hozzáért az arcomhoz és elkezdett simogatni az arccsontom vonalát. Nem hallottam a motor halk zúgását, amit egész úton, csak Edward egyenletes légzését mellettem.


- Bella! – szólított egy gyönyörű hang. – Megérkeztünk.

Erre a szóra azonnal felpattantak a szemeim és felegyenesedtem az ülésből.

- Mi? –kérdeztem összezavarodva. Én még ott tartok, hogy elhagytuk a Forks táblát, aztán valószínűleg elaludtam. - Miért nem szóltál?

- Most szóltam. – mondta miközben mosolyogva nézte, ahogy a hajamat próbáltam rendes állapotba hozni. Az út alatt rendesen összegubancolódott.

Halk kopogást halottam az ajtó felöl és megláttam az ablak mögött vigyorgó szőke hajú angyalt. Kate izgatottan integetett felénk és eltátogta, hogy sziasztok. Mosolyogva kinyitottam az ajtót és kiszálltam a kocsiból. Még be sem csuktam a kocsiajtót, de ő máris a nyakamba ugrott. Ölelése hideg volt és kemény, de csengettyűs kacajából sütött a kedvesség.

- Szia Kate. – mondtam miután elengedett.

- Úgy örülök, hogy eljöttetek! – ujjongott. – Már Alice-el megterveztük az új ruhatáradat is. Majd megmutatok neked mindent, van egy csomó újság. – vigyorgott. Hát ez remek! Alice a hátam mögött összefogott vele. Attól tartok, hogy nem lesz beleszólásom a saját ruháimba.

- Aha, szuper. – motyogtam és közben Alice –re néztem. Épp Elezart üdvözölte, de a szeme sarkából rám nézett és győztesen rám mosolygott.

- Alice mondta, hogy nem nagyon fogsz majd neki örülni, de semmi gond, mert az átváltozásod után az ízlésed is megváltozhat. – mondtam azzal a nagyon ismerős mosollyal, amit Alice-en szoktam látni.

Azt nagyon kétlem – mondtam volna, de annyira boldognak tűnt, hogy nem akartam lelombozni.

- Úgyhogy kezdhetsz félni, öcsi! – mondta nevetve Emmett és belebokszolt Edward vállába. Edward elmorgott valami olyasmit, hogy „haha”, de a szemöldök összeugrott.

- Természetesen a ruhákra értettem. – somolygott rám, majd megszólalt mögötte egy mélyebb női hang.

- De örülök nektek! – jött oda hozzánk Carmen és alaposan megölelgetett minket. Majd, mikor végzett megállt előttünk és, mint aki még mondani szeretne valamit, toporgott előttünk és rágta a szája szélét, majd felém nézett.

- Semmi baj, Carmen! – szólalt meg mögülem váratlanul Edward. – Bella tudja, hogy mit vállalt. Már elhatározta magát. – mondta a hangjában határozottsággal. – Így… jó lesz neki! És már lebeszélni sem tudnád róla, és én sem. Lehet, hogy nem is akarnám már.– tette hozzá elhalkult hanggal. Először nem is fogtam fel, hogy ez válasz Carmen fejben feltett kérdésére. Inkább azzal foglalkoztam, amit Edward mondott nekem. Az egyből leesett, hogy az átváltozásról beszél és annyira felvillanyozott a három utolsó mondata, hogy vigyorogva bólogatni kezdtem Carmen felé.

Edward megfogta a kezem. Apró mozdulat volt, de elég arra, hogy újra érezzem azt a kellemes érzést, amit mindig, akkor érzek, ha Edward hozzámér.

- Szervusztok! – jelent meg Elezar Carmen oldalán. Finoman átölelt, Edwarddal pedig kezet fogott. – Örülök, hogy megint találkozunk. – mondta, majd habozott egy picit. – Lenne egy kérdésem. – rám nézett aztán Edwardra.

- Ezt Bellának kell eldöntenie, de szerintem Carlisle. – kiidegelnek ezekkel a beszélgetésekkel. Nem értettem, hogy Edward ezt miért mondja.

- Igaz. – mondta, majd hirtelen témát váltott. – Gyertek beljebb.

-Megtudhatnám, hogy mégis miről kell döntenem? – kérdeztem már eléggé felpaprikázva.

- Ugye milyen idegesítő ez? – kérdezte Emmett színpadiasan sóhajtozva ás megveregetve a vállam. Nem tudtam a viccével foglalkozni.

- Azt kérdeztem, hogy ki fog téged majd átváltoztatni. – mondta Elezar.

Edwardra néztem, aki szintén csak bámulta az arcomat, mintha valami megoldást várna, úgy fürkészett gyönyörű, aranyszín szemével.

- Én azt akarom, hogy te változtass át. – motyogtam halkan. Az arca eltorzult és összevont szemöldökkel nézett velem farkasszemet.

- Bella. – szólt hozzám Elezar, mikor nem néztem rá, újra szólított. – Bella! – keletlenül elfordítottam a fejem Edwardról. – Ő nem teheti, mert te vagy számára a la tua cantante…

- A mi? – értetlenkedtem. Elmosolyodott.

- Azt jelenti az énekese. A te véred szinte énekel neki. – magyarázta. – A te véred számára a legkívánatosabb. Nagyon nagy önuralmának kell lennie még ahhoz is, hogy fogja a kezed. – akaratlanul is lepillantottam összekulcsolódott kezeinkre. Ezzel fájdalmat okozok neki?

- Nem erről van szó. – folyt bele Edward bársonyos, de elkínzott hangja a beszélgetésbe. - A vére már nem csábít. És biztos vagyok benne, hogy képes lennék megállni…

- Hát akkor miért nem? – kérdeztem.

- Lehetetlen. Legyőzted? – ámult el Elezar. Edward bólintott.

- Edward akkor miért nem… - kezdtem bele idegesen.

- Nem bírom megtenni, érted? – suttogta rám nézve, elgyötörve.

- De hát azt mondtad, hogy elfogadtad! Hogy így jobb lesz! Talán mégis hiányozni fog ez az énem? Félsz, hogy ha olyan lennék, akkor már nem tudnál szeretni, annyira megváltoznék?– makacskodtam. A szavaim még saját magamnak is fájtak. Most már legszívesebben visszaszívnám őket.

- Bella! – szólt rám Alice mellőlem. Hogy kerül ide? Az előbb még a másik oldalon állt. Csak pár másodpercig tudtam vele foglalkozni.

- El sem tudod képzelni, hogy mennyire rosszul látod a dolgokat, Bella! – sziszegte mérgesen az arcomba. – Elfogadtam, de akkor sem bírlak ilyenné változtatni. – mutatott végig magán undorodva. – Főleg nem fájdalmat okozni neked. – az arca megint átváltozott mérgesből elgyötörtté.

Nem tudom mennyi ideig nézhettünk egymás szemébe. Ő elgyötörten és szomorúan, míg én mérgesen és csalódottan. Azt hittem, hogy már megbékélt a tudattal, hogy én is vámpír leszek, hogy örökké vele leszek, de úgy látszik, erre várhatok. És közben azon gondolkodtam, hogy nem mondtam-e valamit, amivel megbánthattam.

- Szerintem mennyünk beljebb. – mondta Carmen. Ezennel eszembe jutott a külvilág és elfordultam Edward elkínzott szemeitől. – Hideg van és Bella megfázhat. – mondta és mindenki megindult befelé.

Alice hirtelen ott termett mellettem és belekarolt a szabad kezembe. Edward keze pedig kicsúszott az enyémből. Megijedtem.

- Hova mész? – a hangomból színtiszta félelem áradt. Az előbb lehet, hogy megsértettem és most itt akar hagyni.

Edward hátat fordított az erdőnek és felém fordulva azt motyogta:- Csak kiszellőztetem a fejem.

Miután eltűnt az erdőben, ijedten Alice-re néztem.

- Ne aggódj, Bella! – próbált nyugtatgatni. – Tényleg odament. – miután látta, hogy még mindig kikerekedett szemekkel néztem rá a félelemtől hozzátette: - Visszajön, Bella! Nyugalom.

- Megbántottam. – kérdésnek szántam, de valahogy egy kijelentés kerekedett ki belőle.

- Semmi gond. Csak már nagyon érzékeny erre a dologra. – magyarázta. – Menjünk be, mert megfázol!

A ház gyönyörű volt és csak egy kicsit kisebb, mint Cullenéké. Ilyen sötétben nem nagyon látszódott a színe, de szürkéskéknek tűnt. Bent is minden a kék és a szürke színben dominált. A bejárati ajtóval szemben volt a nappali. Ott ült mindenki kivéve Carlisle és Elezar. Valószínűleg a holnapi átváltoztatásomra készülnek.

Rose Nessie- vel játszott, anyu Esme és Carmen beszélgettek, Kate magazinokat lapozgatott, Tanya pedig a tv-t kapcsolgatta. Az óriási plazmatv képernyője olyan gyorsan változott, hogy kizártnak tartottam, hogy lássa, mi megy a tv-ben.

- Hé! Állj meg! Pont meccs megy! – kiáltotta Emmett és Jasper majdnem egyszerre Tanyának.

Alice Kate felé terelt. Szinte tudtam.

- Szia, Tanya! – köszöntem neki, mikor elhaladtam mellette és reméltem, hogy visszaköszön, vagy ad valami jelet, amivel mutatja, hogy tud a létezésemről.

- Szia. – motyogta rám se nézve. Több a semminél.

Ezután vagy ötven divatmagazint átnéztek velem együtt. Sosem tudtam, hogy kerül, oda asztalra mindig egyel több. Szerencsére Carmen egyszer kihívott a konyhába, hogy vacsorát adjon, így tíz percre megszabadultam attól a sok ruhától. De szinte alig figyeltem oda néhány szavukra, jóformán csak azt válaszoltam, hogy jó és nem. Végig az Edwarddal való beszélgetésre gondoltam. És minden percben úgy éreztem, hogy csak egy vékony cérnaszál választ el attól, hogy elkezdjek bőgni. Mikor elálmosodtam- és meguntam, hogy három órája percenként az ajtó felé nézek, hátha megjön Edward-, Kate és Alice felkísért a fürdőbe és megmutatták a vendégszobát is. Ezután Alice kibányázta az egyik bőrönd legmélyéről a pizsamámat és odaadta, majd elengedtek a fürdőbe.

Mikor magamra zártam a fürdőt, azt hittem, hogy akkor majdnem elkezdtem sírni, de összeharaptam a szám és elfojtottam a könnyeim. Ha most kezdenék el sírni, akkor meghallanák. Halkan levettem magamról a ruháimat és beálltam a zuhany alá. Amint megnyitottam a csapot és a zuhanyrózsából elkezdett hangosan ömleni a víz a könnyeim is vele együtt fojtak. Visszaemlékeztem a veszekedésünkre és még jobban ömlöttek a könnyeim. Mi lesz velem, ha nem jön vissza?

***

- Edward még nincs itt?- kérdeztem suttogva Alice-t, a vendégszobában, már az ágyon ülve.

Egyrészt azért suttogva, hogy más ne hallja, másrészt, mert ha hangosan mondtam volna a hangom elcsuklott volna. Alice megrázta a fejét, miközben behúzta a függönyt.

Kint már dörgött és villámlott, de az eső még nem esett.

- Hamarosan jön. – bizonygatta felém jőve.

- Láttad? – kérdeztem vissza.

- Nem, de biztos vagyok benne. –mondta magabiztosan. – De most aludj! – parancsolt rám.

Én befeküdtem az ágyba és mérgesen oldalra fordultam. Alice nyomott egy puszit az arcomra és még egyszer jóéjszakát kívánt, aztán kiment az ajtón. Ez valami reflexreakció lehet nálam, de amint az ajtó becsukódott újra eleredtek a könnyeim. Arcomat mélyen belenyomtam az illatos párnába, hogy az tompítsa a zokogásomat.

Minden egyes szavamat, amit akkor mondtam legszívesebben eltörölnék. Persze, így később könnyű okosak, lenni, de akkor elkapott a düh és nem tudtam gondolkozni. Féltem, hogy a szavaimnak igaza van és el kellett mondanom, hogy megtudjam, rosszul gondolom-e. De már megbántam. Csak annyira ostoba voltam, hogy nem hittem megint abban, hogy Edward szeret, így bepánikoltam és ilyen idiótaságokat mondtam. És az utolsó emberi óráimat is nélküle töltöm el. Itt az ágyban bőgve és rá sóvárogva, hogy átöleljen és megnyugodjak. De ez az én hibám. Hogy lehettem ilyen…

Hirtelen egy hideg kéz húzott ki a párnából és magához húzott. Az illatából és a gyengédségéből egyből megéreztem, hogy Edward az. Ösztönösen szorítottam magamhoz, amilyen erősen csak tudtam és sírtam a vállába.

- Sss! – egyik kezével simogatta a hátam nyugtatóan, a másikkal pedig az arcomról a könnyeket. – Itt vagyok Bella! Nincs semmi gond! – susogta a hajamba és puszikkal halmozta el az arcom minden részét, a könnyeim közben megállás nélkül ömlöttek.

- Azt hittem haragszol rám! – súgtam fuldokolva. Sokszor elcsukló hanggal. – Annyira féltem, hogy elveszítlek. – erre még jobban magához húzott és a fülemhez hajolt.

- Hogy haragudhatnék pont rád? – keserűen felnevetett. A lélegzete kellemesen cirógatta az arcom oldalát. – Te vagy az egyetlen ember az életben, akire soha nem tudnék megharagudni. – motyogta és lágyan eldöntött az ágyban és mellém feküdt. Amilyen szorosan csak tudtam hozzá bújtam.

- Szeretlek! – mondtam és felnyújtózkodtam egy csókért. Gyengéden és szerelmesen csókolt meg, miközben a keze az arcomat simogatta fáradhatatlanul. A csók vége felé már olyan szenvedélyesen csókolt, mintha az élete múlna rajta. Én vagyok a világ legszerencsésebb embere, semmi kétség!

- Én is szeretlek! Nagyon. – motyogta ajkaimnak a csók után. – Megteszem. – tette hozzá halkabban.

Kicsit hátrébb húztam az arcom, de a sötétben így sem láttam az arcát.

- Én… átváltoztatlak.

- Komolyan? – döbbentem le.

-Igen. –súgta az arcomat puszilgatva.

- Köszönöm. – suttogtam vissza meghatódva és átöleltem.

Hideg, szerető karok között aludtam el. Biztonságban és nyugalomban.

***

- Szeretlek, kicsikém! Ugye tudod? – kérdezte Renée a szobámba, miközben ruhát válogatott nekem. Ezt körülbelül tíz éve nem tette, de a mai napon úgy érezte, hogy szükséges.

- Persze, anyu! És én is szeretlek!

- Készen állsz? – nézett a szemembe és letette a ruháimat az ágyra.

- Igen.

- Fájni fog! – figyelmeztetett.

- Tudom.

- Megéri neked ez az egész? Mert tudod, még visszakozhatsz!

- Ne kezd, anyu! – morogtam neki mérgesen. – Döntöttem, miért nem fogja fel senki, hogy én ezt akarom? – fakadtam ki.

- Oké, ezt megérdemeltem. Bocsi. – mondta, majd elmosolyodott. – Öltözz fel kincsem. – majd kilépett az ajtón.

Gyorsan elvettem a cuccaimat és elmentem fogat mosni. Meg mosakodtam és belenéztem a tükörbe. Három nap múlva egy teljesen más Bella hogy visszanézni rám, de tudom, vagyis remélem, hogy belül ugyanaz maradok. Nagy levegőt vettem és elindultam a folyosó végén lévő szoba felé. Mikor beléptem, csak Edwardot, Carlisle-t, Elezart és Ryant láttam.

- Jó reggelt! – köszönt nekem, mindenki és megöleltek. Edward nyomott egy lágy puszit a számra. Nem volt túl feldobódva.

- Bella, ugye tudod, hogy mi fog következni? – kérdezte Carlisle.

-Igen, tudom. – válaszoltam.

- Jól van. – mondta és a nagy kórházi ágy felé terelt. Én felültem rá és onnan hallgattam.– Miután Edward megtette. – mindig is furcsa volt, hogy ilyen burkolt kifejezésekben beszéltek ezekről a dolgokról. – Fájdalomcsillapítót adunk be neked, ami csak tompítani fogja a fájdalmat. Rendben?

- Rendben. – motyogtam.

- Edward, fiam! – szólította Carlisle őt és bátorítóan megveregette a vállát.

Közelebb jött és mikor odaért hozzám, lágyan és óvatosan átölelt, mint egy porcelánbabát. Beleszagolt a hajamba és lefektetett az ágyra. Megcsókolt, de úgy, hogy pár pillanatig elfelejtettem, hogy hol vagyok, és mire készülök. Tökéletes fájdalomcsillapító. – futott át az agyamon egy őrült gondolat.

- Szeretlek. – suttogta édesen, mikor elvált az ajkaimtól és a nyakamhoz hajolt, miközben egyik kezével még mindig a hajamat, az arcomat és az oldalamat simogatta.

- Én is szeretlek! – mosolyogtam rá, de nem volt túl határozott a mosolyom, ezért hozzátettem: - Három nap múlva találkozunk. – Elkínzottan felnevetett idióta viccemen és megpuszilta a nyakam. Még most is tetőtől talpig libabőrös lettem.

Alaposan összeszorítottam a szám, hogy pici nyöszörgés se jöjjön ki rajta. A szememet is behunytam és nem gondoltam a közelgő fájdalomra. Ugyanúgy zihált, ahogy én. Igazából el sem tudtam képzelni, hogy mit érez most. Az biztos, hogy nagyon nehéz neki.

Hideg lélegzete elérte a nyakam és abba súgta bele: - Annyira sajnálom! De ez most fájni fog! – még egy csókot nyomott a nyakamra és belemélyesztette a fogait. Abban a pillanatban jött a mindent elsöprő fájdalom és teljesen elnyelt.



Sziasztok!
Hát talán ez volt idáig a leghosszabb fejezet! :) Bocsi, hogy ilyen későn, de most lettem kész vele!
Kérek szépen  komikat! És légyszi, mindenkitől, aki elolvassa, mert ez az utolsó fejezet, ezután már csak egy epilógus lesz! Mindegy mennyit írsz vagy mit. Csak pár szót, hogy tudjam, hogy hányan olvasnak!
Köszönöm az előbbi fejezetnél a komikat és a 67 - atyaég;) elsemhiszem- rendszeres olvasót! Imádlak titeket!
Puszilok mindenkit: Klaudia :)