14. fejezet

Remélem tetszik majd a 14. fejezet és sietek a frissel ha kapok komikat, mert hát az előzőhöz egyet sem kaptam pedig 32 rendszeres olvasótól nem olyan sok lealább egy. Na mindegy. Jó olvasást! Puszi



Anyai ölelés


Rémisztőnek tűnhetett volna és valószínűleg mások külső szemmel egy horror film részletnek gondolhatták volna, ahogy a kishúgommal a kezemben – aki mellesleg már kinézett 4-5 évesnek- közeledek a vörös szemű anyukám felé. Én viszont nem féltem. Mások számára lényegtelen dolgoknak tűnhetett volna az, ami most a fejembe járt. Mégis olyan kérdések leptek el, ami nagyon is számított számomra.


Például, hogy anyu mit szól a Rennesme névhez vagy például ugyanúgy fog-e még szeretni, mint azelőtt amikor még nem volt egy másik- sokkal tündéribb és gyönyörűbb- lánya?

Sokféle témában volt rengeteg kérdésem, amit neki szeretnék feltenni-bár nem tudom lehet-e majd.

Boldog most? Milyen vámpírként? Milyen volt az átváltozás? És egyáltalán beszélgetni vele, lényegtelen dolgokról és hallani a hangját, ami fogadok, most már úgy csilingel, mint más vámpíroknak. Hallani szerettem volna, ahogy vidáman nevet és mohón, izgalommal meséli milyen furcsa dolgok történtek vele aznap, mint egy kisgyerek.

Egyfolytában őt néztem. Figyeltem a reakcióját, mint mindenki. Kivéve persze Rennesme. Ő boldogan és óvatlanul nyújtózkodott felé apró kezeivel. Megálltam anyura, pont annyira, hogy a húgom ne érjen oda. Renée arcára kiült a csodálkozás mellé pedig a szeretet, ami nem tudott sok helyet foglalni a döbbentség mellett.

Mellkasa nem mozgott, amiből arra utalhattam, hogy nem vesz levegőt.

Lassan ránéztem a mellette álló Ryan-re, aki bólintott egyet. Magam sem tudom, hogyan, de értettem a jelzését. Visszafordultam anyuhoz, próbáltam leplezni a hangom remegését és megszólaltam.

-Anyu. – nem tudtam tartani. A könnyeim önállósították magukat és forró kiscseppenként potyogtak le az arcomon. Úgy éreztem mintha egy hatalmas gombóc lenne a torkomba, és ha megszólalok vagy elkezdek hangosan sírni vagy ide- oda csuklik a hangom. A hátam mögül halk sutyorgásokat hallottam, de hátranézni nem tudtam. Ránéztem Ryan-re aki várakozva nézett rám. Rennesme észrevette, hogy valami baj van, átkarolta a nyakam és átölelt. Én, ahogy így tudtam visszaöleltem és az arcomat elrejtettem az ibolya illatú, selymes hajába. Türelmesen várt mindenki, míg megnyugodtam és újból elkezdtem beszélni. – Megfoghatod a… - a szavakat kerestem. – a kislányod.

-Csak ne lepődj meg, mert van egy érdekes képessége. – folytatta Ryan. –Ha hozzáér az arcodhoz képes gondolatokat megosztani veled. –anyu aprót bólintott és a húgomért nyújtózkodott. Rennesme is vihorászva ágaskodott anyu kezeibe. Óvatosan odanyújtottam és hátraléptem egy lépést.

A húgom elővette bájos mosolyát, amivel mindenkit meg tud hódítani magának. Bátran egy határozott mozdulattal odatapasztotta apró kezeit anyu homlokára és elmosolyodott. Nem tudom mit üzenhetett neki gondolatban, de anyu is boldogan mosolygott. Jó volt látni végre. És boldogan.

Anyu letette a földre a húgomat, aki a lábamhoz futott. Kísértetiesen megnőtt. Tegnapelőtt még csak a térdemig ért most meg már tíz centivel nagyobb.

Anyu megkopogtattam Ryan vállát ezzel jelezve, hogy mondani akar, valamit csak nem mer megszólalni nehogy levegőt, vegyen. Aztán felém mutatott mire azonnal egy hatalmas mosoly terült szét az arcomon.

Ránéztem Ryan-re aki megint némán bólintott. Lassan elindultam anyu felé és óvatosan megöleltem. Éreztem, hogy visszaölel hideg kezeivel. Élveztem az ölelését még akkor is, ha nem volt a régi, mert részben az volt. A régi ölelése puhább és melegebb volt, mint a mostani, de a régiben és az újban is van közös. Teljes szeretettel ölelt át. Egy anyai ölelés. Még akkor is, ha anyu nem is olyan anya típus inkább még mindig, mint egy kamaszodó tizenéves, de ezért is szeretem ennyire.

***

-Bella, drágám! Nem vagy éhes? –kérdezte Esme a nappaliba.

-De egy kicsit. Köszönöm. - válaszoltam fénylő szemébe nézve, ami tele volt törődéssel és kedvességgel.

-Megyek is és készítem. – mosolygott és el is tűnt.

Én pedig visszafordultam a többiekhez. A kanapén ültem Edward mellett, míg az anyám az egyik fotelben jó messze tőlem. Carlisle a másikban kérdezgette Renée-t a történtekről. Emmett és Jasper a biztonság kedvéért itt voltak a nappaliba és sakkban fogadtak. A fogadás tétjét nem tudom, de az az érzésem, hogy vicces lesz. Ryan itt ült mellettünk és anyut leste.

Rose és Alice az internetből és az újságból válogattak ruhát a húgomnak, de félek nem csak neki. Kate addig Rennesme-vel játszott. Elezar és Carmen elment vadászni. Tanya pedig… Talán felment a szobájába vagy nem tudom. Még mindig szörnyű érzés volt, hogy haragudott rám és féltékeny volt. Itt van egy ilyen szép nő, mint ő és ráadásul oda meg vissza van Edwardért és ő még is engem szeret. Ezt szerintem soha nem fogom megérteni vagy nem is akarom. Az a lényeg, ami történik az már nem olyan fontos, hogy miért.

Hosszú töprengésemből Edward rántott ki azzal, hogy felállt.

-Gyere. – nyújtotta a kezét, amit én készséggel megfogtam. – Esme hív, hogy kész a vacsorád.

Elindultunk a konyha felé miközben Edward közelebb hajolt és a fülembe sutyorgott.

-Egyébként gyönyörű vagy ebben a pizsamába. – mosolygott.

-Kössz… - és közben fülig pirultam.

Egy apró csókot lehelt vörös arcomra és felültetett a konyhapult egyik magas bárszékére. Esme odaadta elém a vacsorám és miután megettem felmentem Edwarddal a szobámba, mert már fáradt voltam. Mikor beléptem csörögni kezdett a mobilom. Leültünk az ágy szélére és felvettem.

-Bella! Végre, hogy te felveszed a telefont…