15. fejezet

Dallam


-Apu. - nyögtem a telefonba. Most mit mondjak neki?




-Bella, hol vagytok? És egyáltalán jól vagytok? Mi történt mikor elmentetek? Hova mentetek? Több mint egy hete nem talállak titeket sehol. Nem vagytok a kórházba se otthon. Ryan-nek van valahol Forks-ban lakása vagy mi? Hol vagytok?- halmozott el kérdéseivel, amire egyáltalán nem tudtam mit válaszolni, de valamit muszáj lesz mondani. Nyeltem egy nagyot és elkezdtem beszélni.



-Először is nyugodj meg, Apu. Jól vagyunk.- csitítgattam és kezdtem magyarázni. – Ryan egyik orvos barátjánál vagyunk itt Forks-ban valahol… - folytattam volna, de közbe vágott.



-Cullenék-nál? – biztos jól ismeri őket, hisz Carlisle nagyon jó orvos a kórházban. Biztos mindenki ismeri.



-Igen, szóval… -mondtam volna tovább, de megint közbe vágott.



-Odamegyek, tudom, hol laknak Cullenék. – Mi? Nem! Nem jöhet ide, akkor mindenre rájön.



-Nem kell Apu! – szóltam bele szinte már kiabálva a telefonba. – Már késő van. –próbáltam győzködni halkabban. – És szinte már mindenki alszik. Én is most készültem lefeküdni. – ezzel nem mondtam akkora hazugságot.



-Rendben akkor majd reggel. – vetette fel újabb őrült ötletét.



-Ne! Akkor suliba megyek!- mondtam neki megint túl hamar. A szám szélét harapdáltam úgy gondolkodtam. – Majd holnap suli után elmegyek hozzád! Jó?



-Rendben. – sóhajtott. – Várlak!



-Én most elmegyek lefeküdni. Szia. –köszöntem el.



-Jó éjszakát! Szeretlek, kicsim!



-Én is téged. – suttogtam és kinyomtam.



Hát ez Nagyszerű! Holnap nem győzök majd magyarázkodni apunak, hogy hol voltunk ennyi ideig, miért nem jöttünk haza és, hogy miért nem láthatja Renée-t.



Bebújtam a takaró alá és vártam, hogy Edward odajöjjön mellém. Nem kellett sokáig várnom. Pár másodperc múlva ő is lefeküdt az ágyra és odabújt mellém. Fejem hideg mellkasára hajtottam és a kérdések ellepték az agyamat.



-Edward?



-Igen?- kérdezett vissza.

-Holnap ugye eljössz velem Charlie-hoz? – kérdeztem reménykedve.



-Persze. – válaszolta. – De most már aludj. - mondta kedvesen és elkezdte simogatni a hátam. Hideg kezeitől végigfutott rajtam egy jóleső bizsergés, amit ő észrevett és elmosolyodott. Arcomat elbújtattam Edward kemény mellkasába és egy álomtalan álomba csöppentem.



Reggel egyedül ébredtem és amint letettem a lábam a padlóra egy kis kobold lépett be a szobámba és a szekrényem előtt kezdett pattogni.



-Jó reggelt, Bella! – köszönt és semmit sem takaró ruhákat dobált az ágyra. Amiket én nem fogok felvenni.



-Neked is! – köszöntem vissza, de kezdtem is el az ellenkezést. - Alice, jó lesz, ha visszaadod a ruháimat, mert én ilyeneket nem veszek fel. – hátrafordult és olyan ártatlanul nézett rám, mint egy tetten kapott kisgyerek.



-De hát Bella, ezeket együtt választottuk. – ja, persze. Úgy együtt, hogy Alice megnézte, hogy áll rajtam és már vitte is a pénztárhoz. De ellenkezni már nem volt szívem, mert olyan szívszorítóan nézett rám, hogy elment minden bátorságom megbántani.



-Felveszem ma, ha megígéred, hogy visszaadod a ruháimat. – alkudoztam mire visítozva a nyakamba ugrott.



-Jajj, Bella! Köszönöm! – sipítozott majd leszállt rólam.



-Alice. – figyelmeztettem mikor leszállt rólam. – Ha visszaadod a ruháimat.



-Jól van! –sóhajtott, de az a vigyor még mindig ott díszelgett manó arcán. – De most öltözz fel lent várunk! – mondta és eltűnt. Én meg ott maradtam ezekkel a szörnyen kivágott ruhákkal a szobámba.



Megnézetem azt, amit kirakott nekem az ágy szélére. A felső egy világoskék színű tunika volt. Elég mély kivágással. A nadrág egy szürke csőnadrág volt, de én, ahogy ránéztem elég kicsinek tűnt. Hozzá kaptam egy lapos talpú kék cipőt, ami nem is volt olyan rossz.



Sóhajtva mentem a fürdőbe. Ott átöltöztem és megmostam a fogam. A hajam kifésültem és csak hagytam, hogy két oldalon hulljon le a vállamon. Visszamentem a szobába a táskámért és mentem le a lépcsőn. Rögtön finom illatok csapták meg az orromat, ami a konyha felől jött.



A nappaliba ültek a többiek. Köszöntem nekik és mentem volna a konyhába, de két hideg megfogta a derekam hátulról. Megfordultam és Edward közeli arcával találkoztam.



-Jó reggelt. – mondta és lágyan megcsókolt.



-Jó reggelt. – motyogtam vissza fél kábultan és miután elengedett mentem a konyha felé ahol Esme kedves mosollyal odatolta elém a rántottat és egy pohár narancs üdítőt.



A nappali felől meghallottam egy szép dallamot és miután befejeztem a reggelimet rögtön odamentem. Edward ült a zongoránál és szinte mindenki őt figyelte. Nem is tudtam, hogy zongorázik. És gyönyörűen. Én csak álltam a nappali bejáratánál és néztem és hallgattam, ahogy ő játszik.



A dallama lassú volt és gyönyörű. Még sosem hallottam ezért arra következtettem, hogy Edward írta. Olyan volt, mint egy altató.



Mikor véget ért Edward felnézett és tekintete találkozott az enyémmel. Sötétedő aranyszín szemébe elvesztem. Csak bámultuk egymást mikor Egy pattogó manó betáncolt a nappaliba és közölte, hogy indulunk a suliba. Emmett egy színpadias sóhajjal felkelt, mint aki elfáradt valamiben, megfogta Rose kezét és a garázs fele indult. Ezen elmosolyodtam. Alice egy 100 wattos mosollyal tudatta velem milyen boldog, hogy ezt vettem fel és adott egy kabátot.



Edward felállt a zongorától és elindult felém. Megfogta a kezem és a fülemhez hajolt.



-Gyönyörű vagy. –suttogta felvéve a lélegzet elállító mosolyát.



-Köszönöm. – mondtam lesütött szemekkel.



Kuncogva húzott le a garázsig beültetve a kocsijába, amiben hátul Alice és Jasper ültek. Boltkóros barátnőm egész úton fecsegett csak azt nem mondta még el hova dugta a ruháimat, de azt még kiderítem. Első sorban a Charlie- val való találkozásom miatt kell görcsölnöm.

 
Köszönöm a 33 rendszeres olvasót és a többi látogatót. Kérek szépen komikat!:)