9.fejezet

 Renesmee


-Felmehetek anyuhoz?-kérdeztem Edwardtól mikor mentünk a nappali felé. Rám nézett és bólintott.


-Felkísérlek!-mondta.

Mikor lassan beléptünk a szobába meglepődtem, hogy csak anyu fekszik bent. Ryan nem ült itt mellette, mint azt mindig is szokta.

-Elment vadászni.-válaszolta Edward ki nem mondott kérdésemre.

-Azt hittem nem tudsz olvasni a gondolataimban. -mosolyogtam rá közben oda mentem anyu mellé.

-Nem is tudok. Csak ismerlek.-mosolygott ő is. Reneé halkan felnyögött mire én azonnal odanéztem.

-Fáj neki?-kérdeztem suttogva.

-Igen.-válaszolta halkan.-Olvasok a gondolataiban, félig magánál van és próbálja elfojtani a sikítását, ha itt vagy a közelébe. Megsimogattam most már bársonyos bőrét, ami jéghideg volt.

-Mikor lesz vége?-kérdeztem ugyanolyan halkan.

-Körülbelül már csak egy és fél nap, de pontosan csak Alice tudja megmondani.-válaszolta.

Próbáltam visszatartani a szememben felgyülemlett könnycseppeket, de azok akaratosan kicsordultak, végigfolyva az arcomon, lecsöppenve az államon és eltűnve a ruhámon. Szörnyű volt itt látni őt! Az örökké boldog és mosolygós, fiatal nőt.

Letöröltem a könnycseppeket, megfordultam és elindultam Edward felé, aki az ajtóban várt. Kitárta a karját én meg készségesen bújtam ölelésébe. Az arcomat a pólójába temettem és beszívtam nyugtató illatát. Kivezetett a szobából le a nappaliba. Leültünk a kanapéra, Jasper és Emmett társaságába.

-Mizujs, Bella?-kérdezte vigyorogva Emmett.

-Hol van a kisbaba?-kérdeztem, nem figyelve az előbbi kérdésére.

-Fent Rose játszik vele.-válaszolta mellőlem Edward. Felálltam és elindultam a lépcső fele. Hátranéztem és intettem Edwardnak, hogy maradjon. Felsétáltam és ahol hallottam aranyos gyermeki kacarászást arrafelé mentem és lassan benyitottam az ajtón. A szobában a piros szín dominált. Volt egy óriási franciaágy és tükrös asztal telesminkel. Egy hatalmas plazma tv fent a falon és két ajtó, ami a fürdőbe és a gardróbba vezethet. Az utóbbit inkább nem akarom látni.

Rose a levegőbe dobálta a már 2 évesnek látszó kisgyereket. Hiszen még csak tegnap született. Igaz akkor sem láttam annyira, de biztos, hogy ekkora nem volt.

-Szia, Bella!-köszönt Rose ölében a vörös hajú gyönyörű kislánnyal. Az arca hófehér. Először porcelánnak tűnt, de mégis olyan bársonyos még így is, hogy hozzá sem érek.

-Sziasztok!-mondtam halkan még mindig a kislányt nézve.-Rose ez meg, hogy… hiszen tegnap született.

-A félvérek gyorsabban nőnek.-magyarázta.-És van neki egy különleges képessége.-megpaskolta maga mellett a helyet.-Gyere, vedd a kezedbe.-mikor még megszületett-pontosabban tegnap-őt okoltam, hogy anyunak szenvednie kell, de most rájöttem, hogy ostobaság bárkit is okolni, hiszen már megtörtént. Nem lehet visszacsinálni. Biztos vagyok benne, hogy ez a kislány sosem bántaná szándékosan az anyukáját. Azelőtt Ryant okoltam, de feleslegesen. Attól, hogy okolok valakit, ezt a dolgot-és akármi más dolgot-nem lehet visszacsinálni.

Leültem az ágyra és átvettem a kisbabát. Meleg volt a bőre és kemény. Ugyanolyan áthatolhatatlannak tűnik, mint a vámpírok közül bárkiénak. És ő is gyönyörű. Egy pillanatra felizzott bennem a féltékenység szikrája: a húgom, hasonlítanom kéne rá vagy őneki kellene hasonlítania rám, erre ő úgy néz ki, mint egy angyal.

-Szia.-köszöntem neki mosolyogva. Kezét rátette a homlokomra és felvetette angyali mosolyát.

„Szia”-hallottam a szót a fejembe. Kitágult szemekkel néztem rá ő meg csak úgy vigyorgott, mint a tejbe tök. Ránéztem Rosalie-ra és ő is mosolygott.

-Beszélgetni tud veled úgy, hogy megérinti a fejed. Üzenetet tud továbbitani.-magyarázta.-Nagyon különleges.-mondta mosolyogva.

-Te nagyon jó anya vagy.-mondtam, amit azonnal meg is bántam, mert a boldog mosoly lefagyott az arcáról és helyette a szomorúságot láttam.

-Vagy lehetnék.-suttogta letörten.

-Ne hargudj én… -de nem találtam valami okos indokot arra, hogy milyen hangulatölő beszólásom volt az előbb. Inkább hallgattam.

-Semmi baj, csak tudod, hogy a vámpíroknak nem lehet gyerekük… -mondta.- és én emberkoromban mindig is egy gyönyörű kisbabáról álmodoztam. Mindig is anya akartam lenni, de ez nekem nem adatott meg.- rázta mg a fejét szomorúan.-Ahogy a sírás sem.-folytatta,- Ha folynának, a könnyeim akkor sokkal könnyebb lenne néhány nap. Jól kisírnám magam, hogy ne legyen rajtam annyi súly.-mondta szipogva. Valaki kopogott az ajtón és lassan benyitott. Alice dugta be a fejét és oda sietett Rose mellé az ágyra. Átölelte és a hátát simogatta. Olyan meghitt volt, hogy úgy, mint két vérszerinti testvér összebújnak, hogy már a könnyek szúrták a szemem, de most nem engedtem nekik utat. Egyszer csak elengedték egymást és mintha nem történt volna semmi Rose felvette azt a gyönyörű mosolyát és a babáért nyúlt. Odaadtam neki.

-Mi a neve?-kérdezte Alice.

-Mintha nem tudnád… -kuncogtam.

-Jól van, de akkor is.- makacskodott.

-Nem anyunak kéne nevet adni neki?-bizonytalankodtam.

-Te adtál neki nevet. Láttam.-mutatott a fejére.

-Renesmee.-igazából fogalmam sem volt miért épp ezt a nevet mondtam csak úgy jött és illett is rá.

-Renesmee Dawn.-mondta Rose mosolyogva. –Illik rá.

-Ezt láttad Alice?-kérdeztem rá nézve.

-Igen.-vigyorgott.

Alice megmerevedett és a szeme elhomályosodott. Teljesen megijedtem. Vajon mi baja lehet?

-Alice jól vagy?-kérdeztem aggódva a kezemet a feje előtt himbálva.

-Csak látomása van.-nyugtatott meg Rose. Mikor vége lett a látomásának kiment az ajtón. Óriási kinváncsiságom van ezért mentem utána. Már a lépcső tetején ahonnan lelátni a bejárati ajtóig és láttam három gyönyörű idegent. És a negyediket Edward nyakába lógni.