4.fejezet

Találkozás

Egész repülőúton csak zenét hallgattam, aludtam és olvastam így nem tűnt olyan hosszúnak, de a gyomrom állandóan görcsben volt és még álmomból is az ébresztett föl, hogy valami nyomasztó érzést éreztem és mikor felkeltem akkor jöttem rá, hogy izgulok és félek.


Mikor leszálltunk Seattle-ben első dolgom az volt, hogy felvettem a kabátomat, de még így is nagyon fáztam. Az arcomat megcsípte hideg szél szemeimből könnyet kifacsarva. Szörnyű, hogy valaki, hogy tud ilyen helyen élni. És hogy még rosszabb legyen elkezdett csöpörögni az eső.

Charlie jött ki értünk a reptérre a rendőrségi kocsijában. Gyorsan beszálltunk mielőtt jobban esett volna az eső és elindultunk. Én elől ültem és anyu hátul, mert a dudorodó hasával már nem tudott volna kényelmesen leülni. Hihetetlen, hogy milyen gyorsan! Pedig csak pár napja derült ki, hogy terhes és már ekkora.

-Sziasztok!-köszönt apu és engem féloldalasan megölelt a kocsiban.

-Szia, apu. -köszöntem vissza.

-Szia, Charlie. -mondta anyu is.

Az egész út alatt Charlie reménytelenül próbált beszélgetést kezdeményezni, de nem igazán sikerült neki, mivel én nem vagyok annyira bőbeszédű és anyunak pedig kínos, ha apu róla kérdezget. Végül megálltunk az egyik utca sarkán lévő háznál.

Sárga volt-ami anyunak különösen tetszett- egy kis barna kerítéssel a háta mögött pedig erdő. Nem olyan, mint Phoenixben, de ez is megfelel.

Merengésemből anyu sikolya keltett fel. Azonnal odanéztem, a földön térdelt a fejét a járdára szorította ás mindkét kezével átfogta gömbölyű hasát. Oda futottam és kikaptam a zsebéből a telefonját.

-Nyugodj meg anyu! Nem lesz semmi baj, hívom Ryant. –de amint ez kimondtam még egy vérfagyasztó sikoly tört fel a torkából. Közben apu befutott egy pohár vízért és azt nyomta anyu kezébe.

-Bella-zihálta apu idegesen.-azonnal bevisszük Reneét a kórházba. Nem voltam benne biztos, hogy ez jó ötlet ebben a helyzetben végülis mégiscsak egy vámpír gyerekét hordozza magában.

-Ne! Várj egy percet. -mondtam neki és elkezdtem keresni Ryan telefonszámát. Az sem sokat segített, hogy az ujjaim eszeveszettül remegtek és anyu telefonja a világon a legbonyolultabb telefon. Végre megtaláltam, de mire egyet is csöröghetett volna, anyu felemelkedett mellőlem és Ryan betette a kocsijába. Villámgyorsan pattantam be anyu mellé a hátsó ülésre. Ryan előre szállt be és beindította a motort. Olyan gyorsan száguldott, mint egy őrült, de most nem érdekelt.

Szemeimet könnyek szúrták, amik nem bírták tovább és lassan kigördültek a szememből. Nyugtatásként anyu fülébe suttogtam, hogy semmi baj és hogy minden rendbe fog jönni, bár már én sem tudom, mire számítsak.

-Figyelj rám, Bella!-szólalt meg sürgetően Ryan.-Akihez most viszlek titeket régi, jó barátom orvos, ő és a családja sem iszik embervért és igazán, nagyon kedvesek. Már meséltem nekik rólatok és elmondtam, hogy mi történt édesanyáddal. Én felsietek vele és elkezdjük ellátni addig te is kérlek, menj be a házba! Hidd, el nem bántanak, nincs mitől félned!-bizonygatta. Már, hogyne lenne! Az anyám egy vámpírtól terhes és nem is biztos, hogy egyáltalán túléli a mai napot. Erre a gondolatra még jobban potyogtak a könnyeim, de rábólintottam Ryan kérésére. Ha van legalább egy kis esély arra, hogy Reneé megmenekül, akkor bármit megteszek érte.

Hirtelen állt meg egy óriási üvegfalas ház előtt. Nagyon modern ahhoz képest, hogy vámpírok, bár nem is tudom mire számítottam. Ryan hátrajött, és mint a villám vitte el mellőlem anyut. Itt volt mellettem és már nincs itt. És mi lesz, ha többet nem is lesz itt? Nem, nem gondolhatok mindig a legrosszabbra.

Önkéntelenül is hangos zokogásba kezdtem. Tudtam, hogy ki kéne szállnom a kocsiból, de nem volt erőm hozzá, túlságosan féltettem anyut.

Valaki kinyitotta az ajtómat. Felnéztem és egy kis fekete hajú kobolddal találtam szembe magam. Fájdalmas szemekkel nézett rám.

-Gyere be!-szólalt meg.-Esme főz neked teát és itt pihenhetsz. -mondta mire bólintottam és még mindig könnyes szemmel szálltam ki a kocsiból. –Egyébként a nevem Alice és te pedig Bella vagy.- látta rajtam, hogy nem igazán akarok megszólalni és már amúgy is tudta a nevemet. Én csak bólintottam. Átkarolta a derekamat és így kísért be a házba. Mikor beléptünk egy harmincas éveiben járó nő átvett Alicetől, leültetett a kanapéra és kezembe nyomta a bögre teát. Megsimogatta a hajam és féloldalasan átölelt.

-Esme vagyok, és nagyon sajnálom anyukádat, hidd el rendbe fog jönni.-bizonygatta. A forró könnyek megint előtörtek a szememből végig áztatva a már így nedves arcomat és lecsöppenve a pulcsimra eltűnni.

-Bella vagyok. -suttogtam a fülébe illedelmesen, mert mégis milyen lenne az, ha meg sem szólalnék, mint valami néma. Alice odaült Esme mögé a kanapéra.

Nem hallottam, hogy jött volna valaki, de egyszer csak valaki megkopogtatta a vállamat. Hátranéztem és a világ legszebb szemével találtam magam szembe. Bronzos színű haja kócosan az égnek meredezett, de még így is tökéletes volt. Nem volt se túl izmos se túl gyenge. Tökéletes… Belenéztem a szemébe, ami nála is fájdalmat és féltést sugárzott.

-Edward Cullen vagyok. -mondta és megölelt-ez olyan hagyomány lehet náluk. Visszaöleltem. Az illata fantasztikus volt. Természetesen hideg, mint minden vámpír, de kellemesen.

-Bella Swan. -suttogtam. Mikor szétváltunk rögtön nekik szegeztem a kérdéseimet, kezdve az elsővel.

-Hol van anyu?

-Fent az orvosi szobába.-válaszolta Edward.

-És hogy van?-a végén elcsuklott a hangom az elfojtott sírástól.

-Carlisle mindent megtesz érte, most pontosan nem tudom, hogy van, de biztos, hogy rendbe lesz.-ígérte Edward, de engem idegesített ez a tudatlanság. Alice elkezdett nyöszörögni, leült elénk a padlóra és a fejét a két lába közé fogta.

-Mi a baj, Alice?-kérdezte aggódva Esme. Valószínűleg ő a fogadott anyukájuk.

-Nem látom mi fog történni, semmit.-nyöszörögte. Persze ebből én semmit nem értettem. Láttam egy elmosódó foltot és utána már csak azt vettem észre, hogy valaki ül Alice mellett és átfogja a vállát.

-Helló Jasper vagyok. Alice párja. -mondta. És hirtelen olyan nyugalom áradt szét a testemben, hogy azt hittem mindjárt elalszok. Nem értettem, hogy ez mitől van.

-Hallottál már arról, hogy egy vámpírnak lehet képessége vagy tehetsége? Ahogy tetszik.-kérdezte Jasper. Nem sokat értettem belőle így folytatta.- én átérzem, hogy milyen érzelmek vannak valakiben és azt tudom manipulálni, mint például az előbb. Érzem, hogy aggódsz és félted az édesanyádat. És mikor nem értetted, hogy mi a baja Alicenek.-ezen csak tátva maradt a szám. Bizonyára érezte döbbentségemet, mert elmosolyodott.-Alice pedig látja a jövőt és most az aggasztja, hogy nem sikerül neki.-végre megértettem.

-Én pedig gondolatolvasó vagyok-fűzte hozzá könnyedén Edward. GONDOLATOLVASÓ???-jutott el a tudatomig. –Csak a te gondolataidat nem hallom.-homloka ráncokba borult és maga elé bambult.

-Ez mitől van?-kérdeztem halkan.

-Nem tudom.-válaszolta ő is halkan majd rám nézett és pillantásunk összeakadt. Elmerültem azokban a gyönyörű aranybarna szemekben. Egyszerűen nem tudok betelni vele… Azt hiszem teljesen megőrültem.

-Bella, kincsem nem vagy álmos?-kérdezte Esme kedvesen.

-De…-néztem rá.-Egy kicsit elálmosodtam.

-Gyere! –ugrott fel Alice.-Mutatom a szobádat.-és elindult az emeletre Esme pedig követte így nekem is el kellett indulnom. De előtte még…

-Ha felkelek, láthatom anyut?-kérdeztem Edwardtól.

-Persze, szerintem már ő is alszik.-válaszolta. Elindultam mikor valaki megérintette a kezem és megfordultam megnézni ki az. Edward fél centi távolságra volt tőlem.

-Aludj jól!-lehelletét éreztem az arcomon és már az ájulás szélén voltam.

-Szia… sziasztok-, dadogtam és elindultam fel a lépcsőn. Alice megmutatta a szobát. Esmétől még kaptam egy anyai puszit a homlokomra majd befeküdtem az ágyba és elnyomott az álom…

Sokat jelentene nekem néhány komi!Köszi!
Puszi